Indonéz ételek

Ma annyira a kaja körül forog az agyam, hogy nem hagyhatom elszállni az ihletet, mindenképpen billentyűzetet kell ragadnom :)

Még kiutazásom előtt hallottam az indonéz kajákról pár dolgot: az Indiában megismert indonéz barátnőm azt mondta, hogy az indiai kajáknál kevésbé csípős ételek vannak Indonéziában, egy magyar srác blogjában pedig azt olvastam, hogy reggel-délben-este-éjjel-hajnalban a sült rizst eszik, és abszolút nincs íze semminek. Nahát ezek az állítások voltak azok, amik aztán nagyon nem igazak! :D

Kezdjük is azzal, hogy normális konyha nem sok helyen van. Ha van is sütő/főző alkalmatosság, az inkább a mini tűzhely, és elvileg nagy szám, ha van az embernek hűtője. És, ha van is minden felszerelése az embernek, az indonéz ételek elkészítése drágábban jön ki, mintha kimennénk és beülnénk egy helyre. Pl., ahol én szoktam enni ott 12 ezer rúpiától (240 Ft) kezdődnek az árak, amik mindössze 20 ezer rúpiáig (400 Ft) terjednek. Úgyhogy, ha garnélarákos tésztát akarsz enni, az sem lesz drágább, mint 400 Ft. Leggyakrabban a sült garnélákat szoktam enni 15 ezer rúpiáért (300 Ft), bár ezt inkább esti rágcsának szánom.

Az első hetem amúgy nagyon jól alakult kaja szempontjából, keddig napon a promóció miatt ingyen sikerült reggeliznem. Nem voltam annyira éhes még reggel, ezért nem ettem semmit. A promóciós csapat úgy döntött, hogy éhes, úgyhogy nagyon örültem, amiért én is üres gyomorral indultam neki a napnak. A helyen elém tették a menüt, hogy válasszak, amit szeretnék. Mivel csak a kaják nevei voltak kiírva, nem sokat mondtak nekem, maximum a „nasi”-t (rizs), „mie”-t (tészta) és a különböző húsok neveit értettem meg, de ebből nem igen tudtam eldönteni, hogy melyik is lenne a legjobb választás. Végezetül mondtam a lánynak, aki próbálta magyarázni elég tört angolsággal, hogy mi micsoda, hogy válasszon ki nekem egy kaját, amit ő szeret, és én megeszem azt. Végezetül ezt kaptam:

A húsgombócokat baksonak hívják. A leves elég finom volt, bár sót szerintem egy cseppet sem tettek bele. A tészta annyira már nem ízlett, főleg szerintem azért nem, mert már eléggé tele voltam. Észrevettem, hogy a nagy meleg miatt enni sem bírok annyit (talán ez az egyetlen pozitívuma a melegnek). Indiában megszokhattam, hogy ha valami édes dologról volt szó, az sem volt édes. Na amikor elém tették a hideg teát, már kezdtem félig összehúzni a homlokomat, hogy vajon mennyire lesz rossz íze. És nagyon eltalálták az ízt, pont olyan édes volt, mint aminek lennie kell. Úgyhogy jót ettünk, és szerencsére nem kísért semmi sem a WC-re ezután.

De nem így jártam másnap, amikor főnököm beledobott az indonéz ételek mélyvízébe egy Padang étteremben. Ez azért is volt különleges, mert mikor bementünk az étterembe és leültünk, nem egyből a menüt hozták, hanem már az ételeket. Kihoztak vagy egy tucat tányért tele étellel, és azt ehettük, amit akartunk. Ez persze nem a svédasztalról szólt, hanem az szerint számolták fel az árat, amit ettél. Ha egy kicsit leettél az egyik tányérról, már levonták az árát, úgyhogy ebben az esetben érdemes volt megenni az összeset. Ha darabos volt a dolog, mint pl. a csirkeszárny, akkor csak darabonként számolták fel az árat. Itt azért már csípősebb ételek voltak, úgyhogy estére meg is lett ennek az eredménye, bár az indiai eseteknek a közelébe sem értem :D Hiába kínáltam a főnöknek, hogy állom a felét, mindjárt el is tetette velem a pénztárcámat, hogy ugyan, hagyjam.

Nem is telt el sok idő, másnap ismételten kaptam az ingyen ebédet – a suli menzáján. Promóció után voltunk, mikor Rully kollegám elhívott ebédelni a suli konyhájába Wildan és Wahyu (mindketten fiúk) társaságában. Persze vittem a pénztárcám, hogy majd szépen megveszem a kaját, aztán el is rakatták velem, hogy nem, promóción voltunk, úgyhogy ezt az iskola állja – hát jó, én nem ellenkezem :D Tésztát kívántam enni, ugyanis nem vagyok az a nagy rizskedvelő egyén. Kérdezte Rully, hogy lehet-e csípős, vagy ne legyen csípős, mondom persze, lehet csípős, szeretem én azt. Na nekem odaadtak egy olyan nagy méretű és erősségű tésztakazalt, hogy a felét otthagytam, annyira csípős volt. Nem vagyok az a nagyon nagy nyámnyila, Indiában is megettem mindig az összes csípős kaját, de úgy néz ki, hogy a barátnőm által enyhébb erősségű indonéz kaja elfogyasztását végezetül vissza kellett utasítanom. Persze a kudarc nagyon rosszul érintett, és a gyomromat is rosszul érintette a sok csípős, ami 2 óra alatt alapos tisztítást végzett el a szervezetemben.

Munkaidő közben nagyon sok különböző ételt hoznak oda hozzám, hogy kóstoljam meg. Indiában a mindennapos nasit a samosa jelentette, itt a gyümölcstál a napi nasi. Ezt az indonézek viszont továbbfejlesztették elég merész irányba: az ananászt, mangót, meg még 2 féle gyümölcsöt (ami az egyik felszeletelve olyan, mintha fehérretek lenne, a másik meg olyan, mint a mangó, csak zöld – mindegyiknek olyan íze van, mintha zöldborsó levelet rágcsálnánk, de a „zöld mangó” rosszabb) 2 féle szószba teszik. Az egyik egy savanyú szósz, bár inkább pornak néz ki, a másik meg egy édes-csípős szósz. Maga a szószok amúgy nem rosszak, na de gyümölccsel…

Aztán jött a hétvége, amikor elmentem a közeli Domino’s Pizzába, vagy mi a pontos neve… érdekes, hogy amerikai lánc lévén eddig csak Ázsiában próbáltam ki. Indiában is drága volt egy pizza (bár ott még mindig tisztább kaja volt, mint sok más kaja…), de itt kb. lehúzásnak éltem meg, amikor 900 magyar Forintnak megfelelő összeget kértek el egy kis méretű pizzáért, ami kisebb volt, mint egy otthoni kistányér. Na jó, a vastag tésztája viszont laktatott. Úgyhogy szépen el is búcsúzkodtam tőle, hogy mostanában nem fogok pizzát enni, és még a KFC-t is nagyon meggondolom. Bár a KFCt elnézve több vendég volt ott, mint a Domino’s-ban, úgyhogy van még remény, de meg kell, hogy jegyezzem, hogy az indonéz konyha elég jól meg tudja KFC-zni a csirkéket, műanyagok nélkül és még olcsóbban is.

És hogy a boltok milyen árakat használnak? Mivel itt még reggel is a rizst/tésztát eszik, amire én nem vagyok képes, ezért azzal kezdek, hogy lemegyek a ház alatti boltba és veszek magamnak valamit. Mivel a csapvíz nem iható, ezért automatikusan indulok az üveg vízért (1.5 liter), ami 4 ezer rúpia (80 Ft). Aztán vannak pékáruk is, abból szoktam venni egy 9500 rúpiásat (190 Ft), ami 3 édes kifliből áll, aminek a közepében lehet valami, de nem lehet megállapítani, hogy mi az, a tetején pedig sajt – ami sós. Kicsit morbid, de ez még mindig nem volt olyan, mint egy kifli, amit az egyik iskolában kaptunk promóció alatt. Az ugyanis édes is, sós is, és csípős is volt, 3 az 1-ben. Na azt ettem egy darabig, mire végre elfogyott.  Úgyhogy ennyivel indulok neki a napnak, aztán csak reménykedek, hogy a nap folyamán többször megetetnek, elvisznek promózni és ingyen kajázni, hogy aztán itt le is zárjam a napi költést. Néha megengedek magamnak 1-1 nyalánkságot, pl. az Ázsiában nagyon kedvelt pálcikát, ami kevésbé sós ropinak néz ki és bele van mártva csokiba. Kb. 8 ezer rúpia, 160 Forint. Aztán nehogy azt higgyétek, hogy Indonézia maga az olcsóság, ma pl. meg mertem nézni a tej árát, aminek az ára 17 ezer rúpia volt (340 Ft). Én nem tudom, hogy tudott-e beszélni, mindenesetre a sok 0 látványa után mentem is tovább. Amúgy egy kicsi doboz joghurt is 8500 rúpia (170 Ft). Nem hiszem, hogy Indonézia vezető helyet foglal el a tehéntenyészet területén, ezért tuti, hogy importálja a tejtermékeit. Ami import, az pedig drága, versenyez az európai árakkal rendesen. Úgyhogy itt kétlem, hogy a Danone joghurtokat fogom eszegetni. Ha Danone, akkor inkább a víz, mert itt a vizet ugyanis ők is árusítják.

Annyit írtam a kajákról, hogy már jóllaktam a bejegyzéstől is. Úgyhogy most elköszönök, remélhetőleg hamarosan egy újabb jó bejegyzéssel lephetlek meg titeket ;)