Indonézia közelebbről

Az elmúlt héten rengeteg dolog történt velem, amit meg lehetett volna említeni, azonban egy külön poszthoz egyik sem volt olyan hosszadalmas. 1 hét eltelte után úgy gondolom, hogy nem ártana valami összefoglalót írni, hiszen azért ezek olyan élmények voltak, amiket mindenképp meg akarok veletek osztani, mert kedves volt számomra.

Mint megszokhattam már, a promóciók során a legtöbb diák félénk, nem mer angolul beszélni, így túl sok kérdésre nem számítok sohasem. 90%-ban találkozok olyan kérdésekkel, hogy miért választottam Indonéziát, mit gondolok Indonéziáról és az itt lévő emberekről, és mi a kedvenc ételem. Ennél speciálisabb kérdést ritkán kapok, talán heti 1-2 alkalommal. Az SMA Negeri 112-es iskolában viszont megkaptam az eddigi 1 hónapom során legfurább kérését: énekeljek valamit magyarul. Hát mondom nekem nagyon rossz hangom van, úgyhogy jobban járnának, ha nem kérnének tőlem ilyet :D mondták, hogy nem baj az, így végezetül elénekeltem a Tavaszi szelet. A gyerekek örültek, és remélhetőleg Fatir is, akivel épp promóztam, hiszen nem túl sok kollegám fogja hallani az én kis énekes hangomat :D  

Csütörtök este kaptam meghívást egy vacsorára, ami egy hihetetlenül gyönyörű helyen volt: egy tóval tele hallal, és faházakkal. 

Nagyon hangulatos volt a dolog, és a társaság is jó volt. Megismertem több embert is, viszont a nevekre már, ha vernének sem tudnék visszaemlékezni. A halakkal elég sokat játszottam, az elején kaját dobáltam be nekik, aztán bedugtam nekik az ujjamat, mire azt is elkezdték kapdosni. Olyan érzés volt, mintha a macska nyelvét simogatnám. Aztán bedugtam a lábamat is, jó kis kényeztetés volt :D A vacsora isteni volt, minden a tengerből jött kb. Őszintén szólva nekem a sült királyrák volt a favorit. Sajnos csak 1 jutott belőle, pedig Isten bizony meg bírtam volna enni egyedül is a tányéron lévő 5 darabot. Aztán volt mindenféle hal, amikbe belekóstolgattam, de nem mertem túl sokat enni egyikből sem a szálkák miatt.

Aztán elhívtak az egyik legnagyobb plázába, a Grand Indonesiába. Éppen egy táncbemutató volt, úgyhogy kaptam a fejem a dologra és egyből igent is mondtam. El is hívtam a magyar lányt, Ildit, aki Darmasiswával van Indonéziában. Egy másik indonéz barátnőm is eljött, úgyhogy összejöttünk páran, pontosabban 8-an :) Itt el kell, hogy mondjam, hogy a legtöbb indonéz nem szeret egyedül menni akárhova is. Akárhányszor elhívtam valakit, mindig feljött a kérdés, hogy nem probléma-e, ha hoznak magukkal valakit. Legközelebb nem leszek ennyire naiv, és csak 1-1 embert kérdezek meg először, hogy el akarnak-e jönni, ugyanis most sem számítottam a 8 személyes csoportra. Ennek ellenére én jól éreztem magam, és végre beszélhettem magyarul is :) A táncbemutató pedig nagyon jó és látványos volt, a végén pedig sikerült is elkapni néhány fellépőt és fényképezkedni velük. Valamint a 2014-es év nyerteseivel is sikerült 1 képre kerülni.

Végül, de nem utolsósorban kipróbáltam a luwak kávét, ami állítólag a világ legdrágább kávéja. Én inkább azt mondanám, hogy a világ egyik legdrágább kávéja, ugyanis egy csésze 89 ezer rúpiába (1780 Forint) került. Azt hittem, hogy ezért az árért már a csészét is megkapom, a teteje ugyanis nagyon bejött. De hát sajnos nem. Amúgy a kávé nem akkora nagy szám, keserű, még annak ellenére is, hogy beletettem 2 kis tasaknyi cukrot. Úgyhogy ki lett próbálva, ezek után viszont nem fogom a pénzemet erre költeni :D

Ennyit a hétről. Következő bejegyzésben írok nektek a lakásproblémáimról, és a szülinapi bulimról. 

Halálosabb Iramban – Probolinggo Drift

4 óra alvás után kezdetét vette az utolsó napunk. Este 11kor nekivágtunk a 2 órás útnak az Ijen kráterhez Banyuwangiból. Na már most az a 2 óra lerövidült kb. 1 órára, így fél 1kor már bőven ott voltunk. Jegyet nem lehetett venni, ugyanis az iroda 2-3 körül nyit csak ki. Így hát megpróbáltunk aludni a kocsiban, nekem kevés sikerrel ment.

Természetesen itt is megvolt a „bulé ár”: míg a helyieknek 5 ezer rúpia volt a beugró, a külföldieknek 100 ezer. Aztán jött az infó, hogy a jegyvétel könnyű dolog, de a bejutás annyira már nem, mert a jegyet egyenként fel kell mutatni. Éreztem, hogy itt nem lesz olyan könnyű a dolog. Az érzésem be is jött, hiába mutatta fel az indonéz emberünk a 7 jegyet összefogva, egyből leállítottak engem és a szingapúri lányt, hogy mi aztán nem vagyunk indonézek. Bezzeg a 2 maláj srác mindenhol átment az ellenőrzésen :D Hiába mutogattam a gyakornoki kártyámat, rám sem bagóztak, hanem visszaküldtek az irodához. Addigra szépen előkutattam a szétázott levelemet is az iskolától és indonézül mondtam a hapsikámnak, hogy gyakornok vagyok Jakartában, és nekem igenis kijár a helyi jegy. Megnézegette a papírom, a kártyám, aztán visszaadta őket, hogy oké, mehetek. Jue sajnos nem járt így, mutogatta a szingapúri diákját, de kb. mindenki tudta, hogy azzal ő nem fog megmenekülni.

Kezdetét vette a 3 kilométeres túra, ami annyira nem hangzik soknak, de sok volt :D ugyanis azt a 3 kilométert vagy 80 fokos emelkedőn kellett megtenni, ami ráadásul tele volt homokkal, úgyhogy csúszott is. Másfél-2 óra alatt fel is értünk a tetejére, ahol elénk tárult a tó látványa, és a kék tűz. 

A kőzet ugyanis szulfát, a kék tűz pedig a szulfát és a tó érintkezéséből jön létre. Elvileg minden reggel lehet látni kb. hajnali fél 6ig.

Itt amúgy sokkal hidegebb volt, mint a Bromon, itt már fel kellett vennem a 2. pulcsimat is, és még úgy is fáztam a kráter tetején. Éreztem is, hogy ebből torokfájás lesz. Habár nagyon fájni nem fáj a torkom, Dion rákérdezett itthon, hogy jól vagyok-e, mert fura a hangom. Az izomlázat viszont itt már nem úsztam meg, másnap a seggem nagyon fájt, és menni is alig bírtam. Ennél jobb már csak a promóció volt, amikor lépcsőzni kellett a 2. emeletre az egyik középiskolában.

Úgy terveztük, hogy 9-10 óra körül indulunk vissza Surabayába, és 5-6 óra kell az úthoz. Mivel elég korán lejöttünk a kráterről, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk reggelizni Banyuwangiba és elvisszük a fiúkat a kikötőhöz, ugyanis ők mentek tovább Balira. 10kor pedig valóban indultunk vissza Surabayába, azonban már Probolinggo előtt kiderült, hogy nem biztos, hogy elég lesz az az idő. Riskának ugyanis 17:50kor indult a vonata, előtte viszont engem akartak letenni a repülőtérnél, mert éppen útban volt. Úgyhogy Aji, a sofőrünk elkezdett száguldozni kb. az utakon, sorra cikkcakkozott a kocsik között, úgyhogy elneveztem azt a délutánt Probolinggo Driftnek. Szerencsére sikerült odaérnem a repülőtérre időben, és még Riska is elérte a vonatát, 3 percen múlott neki az egész :D

Mostanában minden repülésnél felmerül valami sztori, most sem történt kivétel :D Itt kivételesen onnan indult a gépem, ahova ki volt írva. Viszont a bökkenő az volt, hogy a beszálló kártyámon 18:25-ös indulás volt feltüntetve, a képernyőn viszont csak 18:55-ös gép volt. De hát mondom a járatszám megegyezik, úgyhogy baj nem lehet. Egyből küldtem az infót a főnökömnek, hogy fél órát fogok késni. Sikerült leegyeztetnie, hogy kijöjjön elém a suli sofőrje, és hazahozzon. Szépen felszálltam a repülőre, aztán elkezdtem nézegetni a repülős magazint. Megnéztem, hogy hova repül a Citilink, megnéztem a járatinformációkat, és lám, a gépem valóban 7kor indul, és fél 9kor ér Jakartába,azaz nem késik semmit sem. Úgyhogy fogtam a fejem, hogy én 9ig akkor mozdulni sem fogok tudni a terminálról, mert még nem lesz ott senki. Erre háromnegyed 8kor mondja a pilóta, hogy landolunk. 8kor lenn is voltunk a földön és negyed óra alatt sikerült kiérnem a reptérről. Felhívtam a sofőrt, mire ő mondta, hogy jön értem. 20 perc várakozás után gondoltam felhívom, hogy honnan is jön, mert, ha a sulitól, akkor várhatok még egy darabig. Aztán mondta, hogy 20 perc múlva ér be, amire én majdnem elbőgtem magam, de szerencsére 5 perc után hívott is, hogy megérkezett. Háromnegyed 10re végre hazaértem a lakásba, megmostam a lábamat és estem bele az ágyba aludni.

Nagyon jól éreztem magam az utazás alatt,nagyon nehéz volt visszajönni. Aji, a sofőrünk tervez egy kirándulást a közeljövőben, amit lehet, hogy én is bevállalnék. Remélhetőleg minél hamarabb megtalálja a megfelelő dátumokat és még több szebbnél szebb helyre juthatok el :)

Látogatás egy indonéz faluba

A hajnali 2 órási indulásból 3 óra lett, mire elindultunk. Elég hamar megálltunk egy Indomaretnél, hogy vegyünk pár rágcsát. Kicsit fura volt, hogy elvileg a bolt 6 és 22 óra között van nyitva, ennek ellenére 3kor úgy pörögtek benne az emberek, mintha délután lenne.

Aztán indultunk neki az útnak, ami elvileg 4 óra lett volna. Aztán 8kor megálltunk egy piacnál, ahol az egyik indonéz fiú vett halat, különböző fűszereket, és kiderült, hogy elmegyünk hozzájuk és csinál a csapatnak reggelit. A mosoly kicsit ráfagyott az arcomra, ugyanis a hal az a kaja, amit nagyon nem szeretek enni a szálkák miatt. De hát nem akartam bunkó lenni és megmondani, hogy én nem szeretem a halat. Inkább beletörődtem a dologba, hogy most márpedig lassan kell ennem és játszadoznom kell az étellel mielőtt megeszem.

A házukhoz érve a középkor kellős közepén találtam magam tele bambusznádas házakkal, semmi elektronikával, naturális WC-vel, és annál több baromfival: tyúkkal, kacsával és tehénnel. Az ott lakók otthon tartották el magukat, egy nagyon nagy kert tartozott hozzájuk, ahol mindenféle terményt meg lehetett találni: mangófa, rizs, kávé, dohány, és még ki tudja, még mi más. A dohányt el szokták adni, de elég kevés haszonnal, évente 4 millió rúpia a bevételük. Na nekem havi 4 millió rúpia a fizetésem. Nagyon jó volt ott lenni távol a nagy városoktól, csöndes helyen, stb. stb. Megettük a reggelit, beszélgettünk egy jót. A teraszon ülve én folyamatosan az előttem lévő mangófával és a rajta lévő mangókkal szemeztem, ami elég feltűnő lehetett. Így a srác fel is mászott az egyik fára és hozott le mangót: kevésbé édeset, nagyon édeset és savanyút. Aztán megkérdezte, hogy akarunk-e mangót, mert van egy csomó nekik, így hát végül igennel feleltem. Odaadott valami 5 kilós zacskót, aminek a felét szépen el is tettem magamnak, hogy hazahozzam Jakartába.

Indulunk is tovább Banyuwangiba, ahol egy strandra készültünk menni, valamint onnan a Tabuhan szigetre. 

Itt végre valahára nem különböztették meg a külföldieket a helyiektől, így nem kellett bujkálnom a jegyadó ember elől. Végülis egyedüli fehér voltam ott, úgyhogy sejtem, hogy miért nem volt „bulé” ár. 65 ezer rúpiáért megkaptuk a retúr jegyet a szigetre. Jómagam örömmel fizettem ki, hiszen felöltözve is éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Mertem remélni, hogy vannak olyan smucigok az emberek, hogy nem fogják kifizetni a 65 ezer rúpiát, hogy egy szigeten fürödjenek. Szerencsére valóban nem voltak annyian a szigeten, én pedig nem éreztem azt, hogy mindenki engem stírölt. Nagy nehezen rávettek, hogy fizessek be búvárkodásra is (na nem arra a speciálisra, hanem csak adtak egy úszószemüveget meg lélegzőt), amit később nagyon meg is köszöntem, mert nagyon tetszett. És olcsó is volt, 25 ezer rúpiát, kb. 500 Forintot fizettem érte. Nagyon sok halat láttam és a növényzet is gyönyörű volt. Legközelebb tuti, hogy az összes helyen fogok búvárkodni :D és már megbántam, hogy Hawaiion nem próbáltam ki. Még 1 indok, hogy miért menjek vissza Hawaiira :D

Este pedig mentünk is a szállásunkra, hogy aludjunk pár órát, mielőtt az Ijen kráter felé vesszük az irányt. 

Indulás a Bromo vulkánhoz – avagy hogy juss be indonéz áron

Végre eljött a nap, amikor indulhattam Surabayába, a hosszabb, utazással teli hétvégémre. Azonban persze meg kell lennie a péntek 13-nak. Reggel ugyanis kaptam az üzenetet egy Darmasiswás embertől, hogy a Bromó vulkán éppen aktív, úgyhogy le van zárva, nem lehet odamenni. Meg is néztük neten, ahol azt írták, hogy a nemzeti parkba ugyan be lehet menni, de a vulkán 1 kilométeres körzete tényleg le van zárva. Na hát mondom fasza. Megbeszéltük a többiekkel, hogy egye fene, ennyivel nem adjuk fel a dolgot, odamegyünk, ha le van zárva, akkor nem megyünk be, ha meg nincs lezárva, akkor szerencsénk van.

Aztán jött a másik probléma: a belépő. Indonézia beletartozik a külföldieket lehúzó országok közé, ami rettenetesen igaz a Bromo Tengger Semeru Nemzeti Parkra, ugyanis az indonézeknek 25 ezer rúpiába került az, ami a külföldieknek 250 ezerbe. Ez vasárnap kicsit magasabb, 31 ezer és 310 ezer a belépő. Nem biztos, hogy a pontos árat mondtam, de nagyon közel van hozzá, az már biztos. A főnököm mondta, hogy a gyakornoki kártyámat felmutatva meg kell, hogy kapjam a helyi belépőt, a tavalyi gyakornok is megkapta. Ennek ellenére nagyon sokan mondták, hogy nem fogják elfogadni. Volt egy lány Facebookról, aki azt mondta, hogy vitt az iskolájától egy indonéz igazolást, és az jó volt nekik. Na hát az utolsó órában meg is kértem az egyik kollegámat, hogy ugyan írjon már meg nekem egyet, mert csak angolul van meg a szöveg, angolul meg több, mint 50%, hogy nem tudnak. Meg is kaptam a levelet.

Délután negyed 5re be is értem a reptérre, és vártam a 18:10-kor induló járatomat. Majdnem úgy jártam, mint Maui szigetén Hawaiion. A kinti pultoknál mondták, hogy a repülő a C1-es kaputól indul. Hát mondom jó, onnan indul, de azért megnézem a kivetítőt, mert hát a változás jogát ugye mindig fenntartják. Természetesen a képernyőn C5 volt kiírva, így mentem is a C5-ös kapuhoz, ahova valóban ki volt írva a Citilink – Surabaya járat. Először majdnem felszálltam egy Batik Air gépre, ami szintén Surabayába indult :D Kicsit korai volt a beszállás, de hát gondoltam hátha most valamiért ilyen korán felszállítják az utasokat :D aztán kicsit fura volt, hogy a Citilink zöld színét sehol sem látom, viszont batikos ruhás emberek annál többen vannak. Végül sikerült magamat leégetnem egy utas előtt, de legalább nem a beszállítók fordítottak vissza az eredeti helyemre :D

Szépen visszaültem a „kicsi” seggemre és vártam a valódi járatomat. Egyszer csak kiírták, hogy a 18:10-es járatom 19:55-kor fog indulni a C2-es kaputól. Mivel 17:55 volt, gondoltam, hogy ugyan rákérdezek a pultnál, hogy most mi a halál történik. A csávó elég furán közölte, hogy per pillanat a Batik Air kapuinál vagyok, a Citilink pedig tényleg a C1-nél van. Sprinteltem is át a másik kapuhoz, hiszen indulás előtt 10 perccel lezárják az ajtót. A képernyőnek pedig már nem is hittem, úgyhogy csak az Isten tudhatta, hogy valóban késik-e a gép, vagy nem. Hát késett. Az új kapumnál ismételten megkérdeztem a mukit (aki most már a Fradi – bocs, Citilink - színeiben díszelgett), hogy jó helyen járok-e. Mondta, hogy igen, a C2-ről fog indulni a gép 40 perces késéssel (hogy a képernyőn miért 1 óra 40 perces késés volt kiírva, ne kérdezzétek). Elfoglaltam a helyem az egyik padon, aztán odajött hozzám egy indonéz lány és kérdezte, hogy Surabayába megyek-e, mert látott a C5-ös kapunál. Kiderült, hogy ő is ugyanazt végigcsinálta, mint én. Megnyugtattuk egymást, hogy akármi is történjen, hogy ha nem onnan indul a gép, akkor legalább együtt késsük le a járatot :D Elég jól elbeszélgettünk, végül a képernyő szerinti késés következett be. Habár egy táblán ki volt írva, hogy ennyi késés után már italt és rágcsát is kell biztosítanunk, nem kaptunk semmit.

A kényelem kész katasztrófa volt, a repülő indonézeknek lett kitalálva: a székek között olyan kicsi volt a hely, hogy a lábam már nyomta az előttem lévő ülés hátulját. Amúgy a székek nem voltak rosszak, szélességre is elfogadhatók voltak. A stewardesszek pedig a legerotikusabb hangon mondtak be mindent: Surabaya nekik „Szurábájáhhh” volt, az „Anda” (Ön) pedig „ándáhhh”. Kb. minden magánhangzóra végződő szóhoz hozzátoltak vagy 5 darab „h” hangot, hogy élvezetesebb legyen az embereknek a repülés.

Surabayában 1 óra várakozás után végre felvettek a többiek, és mentünk is át a másik terminálra, ahova a 2 maláj fiú érkezett. Utána pedig indultunk neki a hosszú utunknak a Bromo vulkánhoz.

Az interneten kaptam olyan ötleteket is, hogy amikor megyünk a nemzeti parkhoz, akkor vegyek fel hosszú dolgokat, meg tettessem, hogy alszok, így talán el lehet kerülni a drága belépőt. Végülis hideg is volt, úgyhogy nem akartam szimplán csak 1 pólóban üldögélni a kocsiban. Eléggé észrevehető volt, amikor a vulkán közelében voltunk. Megjelentek a jeepesek, akik hirtelenjében megjelentek az út közepén és utat nem engedtek nekünk. Aztán sorban jöttek a sapka-kesztyű-sál árusok is, és kezdődött a fél órás vásárlási láz. A kocsiban mindenki bevásárolt, én meg csak ott ültem, mondván, hogy melegvérű magyar vagyok, nem lesz bajom a 10 foktól 1, maximum 2 pulcsiban.

Egy idő után még több ember rohamozta le a kocsinkat jeep ajánlatokat téve, és mivel jött egy elég olcsó ár, úgy döntöttek a többiek, hogy jó lenne elfogadni, ugyanis a vezetőnk már eléggé fáradt volt. A probléma viszont az volt, hogy ki kellett szállnom az autóból, és persze hiába a hajnali 2 óra, a fehér képemet így is úgy is lehet látni. Beültem a vezető mögé, mondván, ha megállítanak és benéznek a kocsiba, akkor csak a kiengedett loboncaimat lássák, az arcomat ne. A jeep elrendezése nem olyan, mint az autóé, az ülései a fal mentén vannak.

A kapuhoz érve a jeepesünk elkezdett beszélni az őrrel, Jue, a szingapúri lány és én pedig lélegzetünket visszafojtva vártuk a sorsunkat. Végül sikerült bejutnunk helyi áron, örömpacsikat adtunk egymásnak és indulhatott is a nagy kaland.

Először a kilátóhoz mentünk, hogy megnézzük a napfelkeltét, utána pedig a kráterhez mentünk el, amiből csak úgy jött a büdös füst – emlékeztetett a főtt záptojás szagára, valamint az Indiában gyakori szagra. Elég fárasztó túra volt, de érdekes módon nem volt izomlázam tőle.

Reggel 9-10 körül odaértünk a szállásunkra, ahol szépen le is feküdtünk és aludtunk 3-4 órát. Utána pedig mentünk a Madakaripura vízeséshez, ahol szépen eláztattam a táskámat, vele együtt az összes papíromat. Szerencsére valami oknál kifolyólag az útlevelem szárazon megúszta. Na meg a fényképezőgépem is :D

Jó kis vacsora után este 8ra pedig vissza is értünk a szállásra és mentünk is lefeküdni, ugyanis hajnali 2kor indultunk is tovább Banyuwangi felé.

Fárasztó nap Bogorban

Habár következő bejegyzésként a Bromós utazásomról szerettem volna írni, ma annyi dolog történt velem, hogy meg kell veletek osztanom. Kicsiknek és nagyoknak üzenem, hogy eme bejegyzés 18 éven felülieknek való tartalmakat rejthet, úgyhogy csak szülői felügyelet mellett ajánlom eme bejegyzés olvasását! :D

Először is most először ragadott el az az érzés, hogy iszonyatosan nem szeretek munkásember lenni, és utáltam magamat is, hogy minden promóciós meghívásra igent mondok. Ayu, a munkatársam mondta, hogy Bogorra megy, ami Jakartától nincs annyira messze (térképen…), így felcsillant szemekkel mondtam neki igent azonnal. Gondoltam, hogy úgyis pár órát leszünk csak, biztos rá lehet majd venni, hogy nézelődjünk kicsit a városban. Aztán egy idő után elkezdtem kérdezni a szokásos dolgokat, amiket tőlem már szerintem teljesen megszokhattak: mikor kell indulni, és hány osztályban tartunk prezentációt. Ilyenkor mindig abban reménykedek, hogy a válasz a minimum 8 óra és 2-3 osztály. És ekkor jött a hideg zuhany: a várt 8 óra helyett 6 órát mondott Ayu, ami azért is volt kegyetlen, mert tegnap 7re kellett menni a suliba egy másik promóció miatt. Ami rosszabb volt, az pedig, hogy nem osztályokat mentünk látogatni, hanem kiállításra, ami ugye hosszabb szokott lenni. Ayu azt mondta, hogy 8kor kezdődik és egészen délután 6ig tart. Na én akkor elvetettem minden reményt, hogy várost fogok nézni. Aztán jött a következő döfés: Fatir volt az egyik ember, aki jött volna. Na most őt elvitték inkább Yogyakartába, ahova én azért nem tudtam elmenni, mert péntekre már megvolt a repülőjegyem Surabayába. Kár érte, mert Yogyakartát is nagyon szívesen megnéztem volna. Úgyhogy szerda délután „anyukámat akarom” kedvvel jöttem haza és törődtem bele a dologba, hogy márpedig 5:30kor kelni kell, egész napos promóciózás után pedig jó, ha hazaérek este 8-9 órára.

Aztán eljött a reggel, bementem 6ra, megismertem egy másik diákot, Melissát, aki egész odaút alatt lődözte a szelfiket, szórakozott a SnapChattel, amin elkezdtünk szivárványt hányni :D jó nagy marhaság az egész :D Hogy ne üres gyomorral induljunk neki a napnak, reggel 7kor betoltunk egy jó adag zsíros soto-t. Magyarként jobban örültem volna, ha kettesben hagynak az előtte megvett csokis buktáimmal, de ugyanakkor magyarként az ingyen dolgokat is természetesen el kell fogadni, úgyhogy legyűrtem a sotot :D

Körülbelül 9 órára be is értünk az iskolába, ahol elfoglaltuk az asztalunkat, és kezdtük meg a munkánkat a jó nagy melegben – mert ugye miért is lenne légkondi vagy ventilátor egy belső teremben. Ki sem pakoltuk a dolgainkat, de már megrohamoztak minket a diákok a kérdéseikkel. Valami csoda folytán nem unatkoztam 1 percet sem, nagyon sokan odajöttek hozzám és angolul kérdeztek tőlem dolgokat és érdeklődtek a nemzetközi programról. Ezért elmondhatom, hogy sokkal pozitívabb kép alakult ki Bogor diákjairól, mint a főváros nebulóiról. Aztán egyszer csak elfogyott tőlünk a tömeg, meg a nálunk lévő prospektusok, aztán mondta Ayu és Deswa, hogy végeztünk, összepakolunk és megyünk a Botanikus Kertbe. Eléggé meglepődtem, hiszen még dél sem múlt el. De persze 1 szóval nem marasztaltam őket :D

A Botanikus kertbe azért is szerettem volna elmenni, mert ott látható Indonézia egyik legnevezetesebb virága, a Rafflesia Patma:

Sajnálatos módon nem jártunk szerencsével, kerestük mindenhol, de nem találtuk sehol. Végül megkérdeztünk egy embert, aki mondta, hogy az a virág csak 4 évente 1x nyílik ki, úgyhogy kereshetjük nyugodtan, nem fogjuk megtalálni. Természetesen eléggé elszomorított ezzel a mondatával és nem is erőltettem, hogy maradjunk még sétálni – meleg is volt, és hihetetlen lusták az indonézek, már az elején kisbuszra akartak ülni, hogy ők nem bírnak sokat sétálni.

A botanikus kert után pedig elmentünk duriánt enni. Eddig azt hallottam róla, hogy annyira büdös, hogy – ha jól tudom – Kína egyik városában (talán Shanghaiban, de nem tuti) nem engedik felvinni a duriánt tömegközlekedési eszközre. Ennek ellenére mindenki esküdött rá, hogy nagyon jó íze van. Hát ezen ne múljék, nekivágtam én is. Megrendeltük szépen a duriános édességet, 5 percen belül ki is hozták. Először csak néztem, hogy milyen jól néz ki, aztán valami fura szag kezdett el terjengeni. A poharak kb. 1 méterre voltak tőlem, de mint kiderült, a durián szagát éreztem már. Amint felemeltem a poharat, azt hittem, hogy rosszul leszek a szagától, annyira büdös volt. Ízre nem volt rossz, persze fura volt, a szaga mélyebb nyomokat hagyott bennem. Főleg azért is, mert evés után ahogy keletkeztek a gázok és jöttek fel a torokba, teljesen olyan ízük volt, mint amilyen szag terjengett a duriánok körül. Na mindegy, ezt is kipróbáltam, de legközelebb tuti nem fogok 1 rúpiát sem kiadni azért, hogy ilyen büdös valamit egyek :D úgyis van egy enyhébb fajtája, a jackfruit, ami ugyanúgy büdös, de csak akkor, ha közel hajol hozzá az ember megszagolni. Ízre is jó, és nincsen semmiféle visszatérő gázprobléma.

Eme páratlan élmény után visszaindultunk a suliba, 3ra vissza is értünk. Kérdezték, hogy haza akarok-e jönni, de mivel nem volt semmi dolgom úgy döntöttem, hogy bemegyek az irodába és ott elgépezgetek pár órát, hogy elüssem az időt. Az elején leültem Rulihoz beszélgetni, aki éppen valami szépségbemutatós YouTube videót nézett, aztán megmutatta a Miss Hungary-t is, valami Ács Beatrixot. Már napok óta azzal poénkodik, hogy ő Cindy Crawford és Heidi Krum indonéz testvére, de testvére Justin Bieber is, de ezt csak nekem mondja el, mert kicsit szégyelli. Kicsit gonosz dolog tőlem ezt megosztani veletek, na de mindegy is. Azt viszont jó, ha tudjátok, hogy Cindy Crawford és Heidi Krum fiútestvérét Indonéziában találhatjátok. Aztán az is kiderült, hogy Nicki Minaj unokatestvére! Úgyhogy mutatott az újdonsült lányunokatestvéréről egy férfiak számára ízletes klippet, Anaconda névvel. Hát igen, egy light pornóval felért a dolog. Ezt tuti nem osztottam meg veletek, de Indonéziában ne vannak tiltva a pornóoldalak. Ezt még valakitől hallottam, de, hogy biztos legyek benne, lecsekkoltam én is – és tényleg. Úgyhogy szerintem jogosan mondhatom ki, hogy Nicki Minaj videója felér egy indonéz pornóval. Aztán mondtam neki, hogy Alexandra Stan durvább videókkal tud előrukkolni, vagy pl. Inna. Ruli szemei kicsit elkerekedtek, amikor mondtam Alexandra Stan – Lollipop számát, és kiírta a YouTube, hogy felnőtteknek való jeleneteket tartalmaz a videó… úgyhogy ezt inkább meg sem nézte, mondva, hogy mégiscsak a kampuszon vagyunk. De nem fejeződött be a téma, mutatott 2 csini indonéz lánykát, akik überelték még Alexandra Stan nyalókaszopogatását és Inna sóhajtozását a kibiggyesztett mellükkel. Íme a videó:

Az egész iroda figyelte a reakcióimat, én pedig már könnyeztem a nevetéstől, és a sokktól :D Érdekes módon ez a klipp Indonéziában lett felvéve. Érdekes módon az indonéz kormány nem támogatja a lányokat, ennek ellenére mégis az iparban vannak. Mutogatott más női előadókat is bugyit villogtató miniszoknyában, szex jeleneteket imitáló pózokban éneklés közben, stb. stb. Úgyhogy 1 óra alatt bőven le lehetett sokkolni, én pedig elneveztem ezt a műfajt „indonéz pornónak”, hiszen ez az egyetlen izgató forrás az indonéz férfiak számára, amit el lehet érni az interneten.

Köszönöm figyelmeteket, remélem, hogy kíváncsian várjátok az első igazi (indonéz) utazásom beszámolóját :)

Hétvége új barátokkal, valamint új ismeretekkel

Nagyon vártam már ezt a hétvégét, hiszen levelezőtársammal, Indáhval sikerült lebeszélni egy találkozót. Mivel anyukája is támogatta az itt alvást, este is együtt voltunk. 2 barátnőjével jött, Reával és Indrivel. Indri sajnos nem tudott itt maradni, mert anyukája nem engedte meg neki. Amúgy csodálkoztam, hogy Rea maradhatott, hiszen még nem is ismert, mi lett volna, ha valami idegbajos gyilkos lennék? :D na mindegy, nagyon örültem, hogy maradtak :) A lassú érkezésük viszont nem boldogított sajnos annyira. Indah 11kor elindult otthonról, és csak fél 3ra értek ide a nagy forgalom miatt. El is mentünk rögtön enni az egyik helyre, mind a 4en „soto ayam”-ot rendeltünk. Utána vettünk „piscok”-ot (csokis banán leveles tésztában, olajban sütve), meg valami csípős rágcsát, amitől másnap reggel megvolt a megfelelő bajom a WC-n. De esküszök a sok olajra, hogy attól történt és nem a sok csípőstől, bár őszintén szólva csípett mindenhol. Aztán a lakásban kötöttünk ki, ahol nagyon sokat beszélgettünk, fényképeket csináltunk, és megünnepeltük Indah 23. szülinapját. 

Torta helyett a boltban kapható fánkokat használtuk fel, a gyertyát pedig egy öngyújtó helyettesítette, amit azért hoztam, hogy az indiai füstölgőimet meg tudjam gyújtani. Gondoltam az indiai füstölgők meggyújtására is gyertya gyanánt, de túl tömény illata van, úgyhogy nem akartam a lányokat azzal riogatni.

Egy nagyon érdekes infót tudtam meg a fiú barátokról. Mivel nem 1 fiú ismerősöm hívott meg ebédre/vacsorára vagy valamire, és fizette az én részemet is, úgy éreztem, hogy rá kell kérdeznem a lányoknál. Hiszen otthon van az a mondás, hogy ha valaki fizeti a másik részét, az már randi. Itt viszont annyian fizetik ki a részemet és nem fogadják el a pénzt, hogy már kezdek arra a szintre jutni, hogy elmondhatom magamról, hogy mindennap randizok valakivel, legyen az fiú vagy lány. Aztán mondták a lányok, hogy itt Indonéziában teljesen természetes, hogy a fiúk kifizetik a lány barátaik részét is, ugyanis, ha nem fizetnék ki, akkor azt mutatnák a lányoknak, hogy semmirekellőek.

Este elég hamar elvonultunk aludni, valamiért nem bírtam fenn maradni. Rea is elég álmosnak tűnt, úgyhogy felváltva ásítottunk egymás képébe.

A vasárnapi program sajnos kicsit változott. Innes, akit Indiában ismertem meg elhívott Bogorra, Jakartához közel lévő városba, hogy megnézzük az arborétumot. Aztán sajnos írt is szombat este, hogy sajnos vissza kell mondania valami súlyos családi probléma miatt. De meg is volt a következő programom, hiszen mielőtt megjöttek volna a lányok, Dion küldött egy SMS-t, hogy szívesen átjönne Yarhával, a holland lánnyal csótányt üldözni. Merthogy a háziállataim közé be akart furakodni egy tenyér nagyságú csótány valamelyik nap, aminek én nem nagyon örültem, és remélhetőleg Gülü sem, az újdonsült gyíkom.  Na hát így írtam is neki, hogy jöjjenek vasárnap, mert változott a program. A srácra kicsit mérges voltam, mert 1-2 órát írtam neki, nem reagált rá. 2kor ráírtam, hogy akkor most mi lesz velük, jönnek-e, mondta, hogy igen, 1 óra múlva itt lesz, aztán 2 óra múlva írt, hogy elaludt, úgyhogy csak akkor indult el. Végül is Yarha nem érkezett meg, úgyhogy ketten kezdtük el a csótány rejtekhelyét felkutatni, aztán leültünk beszélgetni, és lementünk vacsorázni. A gyerek szerintem nagyon akarja, hogy féljek egyedül itthon, ugyanis elkezdte mondani, hogy a lakóparkban lakó afrikaiak többsége prostikat futtat, meg erre nincsenek nagyon rendőrök, stb. stb. Aztán feljött egy téma a spirituális dolgokról. Nagy beszélgetésünk közepette feltűnt Fatir, bejött hozzánk, leült és elkezdtünk beszélgetni. Na ő a szellemeket hozta a témába, aki elvileg az utcán is látott szellemet, meg az iskolában is hallott valamit, míg ő egyedül volt ott. Én megesküdtem rá, hogy én nem hiszek a szellemekben, és hiszem, ha látom, de Dion olyan vigyorral nézett rám, hogy kicsit sikerült elbizonytalanodnom :D

Vacsora után visszakísért, és fény derült egy rejtélyre, amit én eddig még nem tudtam megfejteni. Beköltözésem alkalmával nem nagyon nézegettem meg a liftet és az emeletek számait. Azt észrevettem, hogy a 8. emelet után nálunk van egy 8A emelet, de ezen kívül semmi. Aztán egyik nap vártam a liftet, és megfigyeltem, hogy a 12 után hirtelen a 15 jött. Azt hittem, hogy biztos csak nagyon elgondolkodtam a számok figyelésében, és azért gondoltam, hogy megugrott a szám. Pár napra rá megfigyeltem, hogy nem voltam hülye, valóban hiányzik a 13. és 14. emelet, valamint.. a 4. A 13. számot valahogy sejtettem, hogy miért hagyták ki a számozásból, de szegény 4esnek és 14esnek nem tudtam megfejteni a rejtélyét. Na hát Dion ezt is elmondta. A 4-es és 14-es szám kihagyása a kínai hiedelmek miatt van, ahol úgy tartják, hogy a 4-es szám halált hoz az emberre vagy hozzátartozóira. Ezért minden számot hanyagolnak, amiben benne van a 4-es szám. Úgyhogy a rejtvény meg lett oldva.

Ezennel búcsúzok tőletek egy időre, míg meglesz a következő sztori a blogba :) Előreláthatólag jövő héten jelentkezek, természetesen akkor, ha sikerrel megmászom a Bromo vulkánt és sikeresen visszatérek Jakartába. Fontolgatom azt is, hogy ha túl jó idő lesz ott, akkor ott maradok, valahogy jobban élvezném a 20 fokot, mint a 30 fokot kipufogógázzal keveredve.

Kiruccanás Jakartába

Csütörtökön Ayu, az egyik munkatársam mondta, hogy el szeretne vinni Jakarta jelképéhez, a Monashoz, valamint vásárolni. Persze beleegyeztem, hogy naná, mehetünk. Ő már aznap elvitt volna, de nekem ki kellett mosnom a ruháimat, ugyanis pénteken ismételten promóció volt egy középiskolában, én meg elhasználtam az összes pólómat. De mondtam neki, hogy pénteken én ráérek, menjünk el akkor, ha neki is megfelel. Meg is egyeztünk a dologban, aztán el is mondta a főnöknek.

A főnöknek tetszett az ötlet, de mondta, hogy ne motorral menjünk, mert nagy lesz a forgalom a péntek miatt – na most ezt úgy képzeljétek el, hogy alapból nagy a forgalom, úgyhogy a nagy dugónál nagyobb dugót el sem akartam képzelni. Végezetül felajánlotta, hogy szerezzünk még pár embert és vigyük el az egyik promóciós kocsit. Így hát felkerekedtem, hogy minden jó pajtást megkérek, hogy jöjjön el, csatlakozzon hozzánk. Ayun kívül Deswa, Fatir és Putri jött. Diont és Mishát hívtam még, de nekik sajnos órájuk volt, úgyhogy nem csatlakozhattak.

Pénteken, miután visszatértünk egy promócióról (ami nagyon vicces volt, ugyanis Ruli elég későn esett be az irodába, ezért késve is indultunk el, ráadásul el is tévedtük, úgyhogy mire odaértünk az iskolába, mondták, hogy a 2 osztályból már csak egybe tudunk bemenni, mert a másik hazament, meg amúgy is elfelejtettek nekik szólni, hogy promóció lesz) kb. fél 3 körül, odajött hozzánk Brury, a főnök, hogy ha el akarunk menni a városba, akkor még akkor induljunk el, mert nem fogunk beérni, ha 4 után indulunk el. Hát mondom jól van, szedtük a sátorfánkat és indultunk. És valóban, 1-1.5 órába beletelt, mire beértünk a helyhez.

1 percet sem hezitáltam azon, hogy vinnem kell-e a fényképezőgépem. Nagyon örültem neki, hogy végre olyan helyre kerülök, ahol már fényképezni is tudok. Mindig kéznél van a telefonom, így mindig eldöntöm magamban, hogy ha promóciózni megyünk, egy csomó képet csinálok a kocsiból, de aztán végül maradok a szememmel való fényképezésnél. Egyszerűen annyi látnivaló van, hogy nem akarok azzal foglalkozni, hogy miről hogyan és mikor tudok képet csinálni. Kb. nem érdekel, hogy másoknak mit tudok ebből megmutatni, hanem inkább azon vagyok, hogy minél több maradjon meg bennem. Na de visszatérve a fényképezőgépre! Mikor a kocsiban felvillantottam a kicsikét, Fatir egyből rácuppant, hogy megnézze, hogy milyen, mit tud, stb. stb. Mikor beértünk a városba, egyből ki is vette a kezemből, hogy ő szeretne képeket csinálni. Úgyhogy végül kénytelen voltam a telefonommal képeket csinálni, viszont neki köszönhetően elég sok kép készült rólunk.

Mondtam is neki, hogy ezek után jöhetne velem utazgatni, hogy rólam is legyen jó kép, ne csak a tájakról. Kevés esetben kell hezitálnom azon, hogy melyik rólam készült képet töltsem fel Facebookra, ugyanis rólam nem készülnek jó képek, de a Monas esetében nem úgy jártam, mint általában.

Sajnos elég hamar elkezdett sötétedni, úgyhogy nem voltunk túl sokat a városban. Monas után elmentünk enni, aztán indultunk is haza, kihagyva az ingyenes városi busztúrát, a luwak kávé megkóstolását, fagyi evést és a durián kipróbálását. Na mindegy, majd legközelebb!

Hogy megtudjatok valamit Jakartáról, egy érdekes infót osztanék meg veletek. Jakarta belvárosában vigyázni kell, hogy mit, mikor és hogyan fényképez le az ember. Ugyanis rengetek irodaház van, ezért, ha csak úgy random elkezdi valaki őket fényképezni, könnyen gondolhatják azt, hogy kémkedik az illető. Kicsit megrökönyödve hallgattam ezt az infót, és el is keseredtem, ugyanis egyik célom volt, hogy kiálljak a forgalmas út szélére és elkezdjem fényképezni a környéken lévő felhőkarcolókat, szökőkutakat, meg a környéket. Ezek után a különböző elnöki és kormányi épületeket már nem is mertem lencsevégre kapni. Maradt inkább a szemmel fényképezés. Ja, és találkoztam az elnökkel is, de, ha nem is vele, akkor valami elég fontos emberrel, aki egy jó sok katonai autóval együtt haladt el a kocsink mellett.

Nagyon tetszett ez a délután, nagyon jól esett, hogy ennyire törődnek velem az itteniek, és azt akarják, hogy minél jobban megismerjem az országukat és a kultúrájukat. Persze Indiában is akarták az ottaniak, hogy megismerjem a kultúrájukat, de itt Indonéziában segítenek is abban, hogy megismerjem, nem csak elvárják tőlem.

Következő bejegyzésből megtudhatjátok, hogy a házunkban a 13. emeleten kívül miért nincs 4. és 14. emelet, szót ejtek a háziállatkáimról, és még néhány érdekes dologról :)

Látogatás a SMA Yadika 3 középiskolába

Minden promóciónak örülök, hiszen 1 promóció alkalmával 125 ezer rúpiát kaszálok vele, és mint említettem valamelyik bejegyzésben, az ebédet is adják mellé, azaz költeni nem nagyon kell a hetek alatt reggelin kívül. Azonban ott van a hátsó oldal is: ki kell menni a hűvös irodából főként olyan iskolákba, ahol a légkondi elég szerényen működik, vagy csak ventilátor van, vagy még az sem. 

Meg kell, hogy jegyezzem, hogy a legjobban Ayuval és Deswával szeretek menni promóciózni, ugyanis ők promóciók után szeretnek elvinni különböző helyekre enni. Rullyval leginkább vissza szoktunk jönni a suliba és az itteni kajáldában eszünk, vagy a suli nagyon környékén. 

Csütörtökön boldogan jöttem be az irodába azzal a tudattal, hogy végre nem kell mennem promóciózni. Aztán bejött az ajtón Deswa és kérdezi, hogy készen állok-e. Hát mondom nekem nem szólt senki, szal én ma nem megyek sehova, maximum akkor, hogy ha adnak valami promós pólót, mert mindegyik otthon van. Mondták, hogy vegyem fel a pulcsimat, ami épp a széken hátulján lógott - na mondom azt már nem, semmi pénzért nem fogom azt felvenni promóciók alatt. Végezetül haza lettem küldve, hogy átvegyem a ruházatot, és irány az iskola! 5en mentünk 5 osztályba, ez azt jelentette, hogy szerencsére 2 csapatra váltunk, így 2-3 arányban kivégeztük az osztályokat. 

Minden promóciónál gyomoridegem van, hogy vajon milyen osztályba lépek be. Vajon őrjöngeni kezdenek-e (többségben ez jellemző rájuk), tudnak-e angolul annyira, hogy megértenek, valamint, hogy lesz-e egyáltalán olyan, aki mer tőlem valamit kérdezni angolul. Az az indonézek nagy hibája, hogy kiröhögik egymást, ha valami bakit követnek el. Ha valamit rosszul mondanak, akkor leszólják a másikat, ezért a legtöbben már meg sem mernek szólalni, inkább hallgatnak, hogy nehogy röhögjön rajtuk a másik. Inkább érzem magam általános iskola 8. osztályában néha, mint középiskola 4. osztályában, de persze mindig van kivétel. 

Mint például a SMA Yadika 3 iskolájában. Az első osztály épp egy biológia órán ült egy műhelyhez hasonló teremben. Mikor bementem, nem volt az a nagy őrjöngés, hogy "bulé" van velük 1 légtérben, hanem mindenki csöndben ült, várt és hallgatott. Úgy vettem észre, hogy elég sokan értették, amit mondok, és a végén 4 ember is kérdezett tőlem, ami nagyon tetszett, hiszen más iskolákban örülök, ha 1 ember megkérdezi, hogy mit szeretek Indonéziában. 

A következő osztályt egy japán óra kezdetén látogattuk meg. Amúgy érdekes volt az iskola, és nagyon tetszett ez az elrendezés: a tantermek nem osztályoknak voltak, hanem a tanároknak. Minden tanteremnél ki volt téve a tanár képe és a tantárgy neve, amit tanított. Így a biológia műhelyben csak biológiás cuccok voltak, a japán terem pedig tele volt japán szavakkal és táblázatokkal. Ez az osztály is nagyon csendben figyelt, bár ők már nem voltak olyan aktívak, mint az első csoport. Kicsit nehezebben értették meg, amit mondani akartam, de onnan is jött pár kérdés. Mikor végeztünk, kezdtem örülni, hogy talán nem mi kapjuk meg a 3. osztályt, de sajnos nem így történt, egyszer csak látjuk, hogy Deswa járkál 1 emelettel lejjebb fel-alá, hogy minket keres. Mikor odamentünk hozzá, egyből mondta, hogy segítsek neki, be kell mennem az osztályba mert látni akarnak a diákok. Ez sosem jelent túl jót, és hát igen: beléptem, az osztály 90%-a fiú volt, és egyből kitört a nagy röhögés, hogy "bulé" lépett be a tanterembe. Ennek ellenére figyeltek arra, amit mondtam, az egyik fiú pedig elég jó kérdéseket tett fel. Tudta, hogy hol van Magyarország, és olyanokat kérdezett, hogy hol tudná gyakorolni a vallását Hollandiában, nem lesznek-e gondjai a vallásával kapcsolatban, stb. stb. 

2.5 prezentáció után viszont végre léphettünk le az iskolából. Mikor szálltam volna be a kocsiba, egyszer csak egy diáksereget pillantok meg az 1. emeleten, akik csak azt tudták ordítani, hogy "Bye Dóra, bye Dóra". Megkérdezte az egyik, hogy csinálhatnak-e velem egy képet, úgyhogy kezdődött is a fényképészet a diákokkal: csoportban, egyénileg, stb. stb. 

Jó élményekkel tértem vissza az egyetemre, és remélem, hogy még sok ilyen élményem lesz, és nem a rosszabb diákokat fogom majd ki :)

Következő bejegyzésemben a jakartai kiruccanásomról fogok írni. Ugyanis volt szerencsém Jakarta jelképéhez, a Monashoz eljutni néhány kollégámmal.

Pénzváltás átka - avagy a karácsonyi utazás tervezése

Végre rászántam magam, hogy felálljak a szomorúság székéről, és a mexikói lány helyett új társakat keressek karácsonyi utazásomhoz. Ugyanis a főnök kb. megparancsolta, hogy igen is el kell mennem valahova és megkapom karácsonykor a szabad 2 hetemet. 

Így hát felkerestem öreg barátomat, a Couch Surfing oldalt, ahova kiposztoltam, hogy csatlakoznék valami csoporthoz a karácsony alatt. Írtam valamint 2 lánynak, akik szintén terveztek valamit: az egyik Raja Ampaton lesz, a másik Lombokon. Szívem szerint Raja Ampatra mentem volna el, de sajnos az a lány nem válaszolt, viszont kaptam választ a Lombokos lánytól, bár beletelt pár napba. Addig is kaptam folyamatosan a tippeket a felhasználóktól, hogy hova menjek, melyik jó hely - ami úgymond haszontalan volt számomra, mert menni tudtam volna hova, de én nem úticélt kerestem, hanem útitársat. A 4. hozzászóló után viszont végre kaptam egy hasznos választ: egy lány írt, aki szintén Lombokra tervezte az utazását. Majd felröppentek más fórumbejegyzések is, mi szerint Balira vagy Lombokra akarnak menni, ezért úgy éreztem, hogy meglett a döntés, irány Lombok! Aztán Facebookon is beírtam a Darmasiswás csoportba, ahonnan írt egy ukrán lány, hogy ő szívesen jönne. 

Aztán jöjjön a repjegy-keresés. Tudtam, hogy mivel karácsony lesz, tuti, hogy nagyon drágák lesznek a jegyek. Hát nem tévedtem, az első keresés eredménye egy 2.4 milliós repjegy volt (48 ezer Forint). Nem nagyon tetszett, de hát ez van, ha el akarok menni valamerre, akkor mindenképp sok pénzt kell kiadni a pénztárcából, hiszen karácsony mégiscsak szezon. 

Na de hát hogy szedem össze a 2.4 millió rúpiát, amikor csak 4 milliót váltottam, abból kifizettem 1 milliót a Bromos repjegyre, valamint 1.2 milliót a lakásra. Hamar megszültem a gondolatot, hogy 1 hét után újabb pénzváltást kell elintéznem, ráadásul minél hamarabb, ha nem akarok 2.4 milliónál többet fizetni a repjegyre. 

Ezért egyik promóció után szépen el is mentünk pénzt váltani. Nem oda, ahova múltkor, meg is lett az eredménye. 3 db $100-ost akartam váltani. Bementünk az első helyre, ahol eleve gyenge árfolyam volt, de ez az embernek nem volt elég, kifogásolta mindhárom bankjegyet. Még érkezés előtt hallottam róla, hogy a pénznek kb. tökéletes állapotúnak kell lennie, mert különben alacsonyabb áron váltják be. A szinte tökéletes bankjegyeim viszont nem bizonyultak tökéletesnek. Az egyiken rajt volt egy pecsét, na ott beismertem, hogy valóban nem jó a dolog, előtte nem is vettem észre, hogy ott van. A 2009-es széria címletein van egy nagyon nem oda illő kékes-lilás csík, amit kifogásoltak, hogy az ott van. Hát eléggé felhúzott az egyén, hiszen minden 2009-es bankjegyen ott van a kékes-lilás csík, akár akarom, akár nem. A 2006-ossal meg az volt a baja, hogy régi címlet. Óóó, hogy egyem meg, biztos következő hónapban cserélik le a dollárt valami másik pénznemre és nem lehet könnyen megszabadulni tőle. Ezzel rá is csaptam az asztalra, hogy velem ne szórakozzon, engem aztán nem fognak lehúzni. Úgyhogy át is mentünk a másik helyre, a Mandiri bankhoz: 

A 2006-os pénzt itt is réginek tartották, itt viszont már beváltani sem akarták. Kezdtem elkeseredni, hogy most tényleg akkora baja van a pénzemnek, hogy beválthatatlan, és szívből reméltem, hogy az otthoni maradék címleteim is 2006-osak :D Jött a 2009-es címlet, amit el is fogadtak volna, viszont a végén volt egy 1 milliméteres behajtás!!! Kínomban már röhögtem ezen. Aztán jön a 3. címlet, a pecsétes: ezt érdekes módon elfogadták :D Úgyhogy $100-t sikeresen át tudtam váltani. Mikor odaadta az agyon gyűrt rúpiát, szépen kedvesen megkérdeztem a nőtől, hogy ha tőlem nem fogadnak el egy 1 milliméteres behajtású pénzt, akkor ők miért adhatnak ki nekem összegyűrt papírpénzt? Mondtak valami magyarázatot, de nem nagyon érdekelt, szerencsére a rúpiától könnyebben meg fogok szabadulni Indonéziában, még ha gyűrött is.

A 3. helyet meg már meg sem említem, mert érdekes módon ott egyből beváltották a maradék $200-t, nem kifogásoltak rajtuk semmit. 

Úgyhogy végre megszereztem a szükséges pénzt, és megfogadtam, hogy most már, ha kell sem fogok dollárt váltani, mert csak fejfájás lenne az egész. 

Aztán újra néztem a repjegyeket, és valami csoda folytán 1.8 millióból ki tudok jönni! Habár ez még mindig elég drága, ugyanis egyik nap a Facebookon hirdették a 400 ezres oda-vissza utat. Ennyibe kerül a karácsony, ahogy elnézem. Odautam Baliba szól, december 23-án. Itt találkozok majd az ukrán lánnyal még aznap remélhetőleg. 24-én érkezik Tia, egy surabayai indonéz lány. Együtt fogunk nekiindulni rövidke utazásunknak Balin. Ubud városba szeretnénk menni a strandok helyett, hogy megnézzünk néhány rizsföldet, templomot és egyéb szépségeket, mint például ezt:

Lombokon úgyis lesz alkalmunk áztatni a seggünket, úgyhogy Balin szeretnék valami mást is nézni a strandokon kívül.

26-án pedig áthajókázunk a Gili-szigetekre, ott eltöltünk 2 napot. Na itt szeretném szétáztatni magamat és lőni a szebbnél szebb képeket nektek, akik valószínűleg fagyoskodni fognak odakint, minthogy strandolni :D Kérlek, ne utáljatok, sajnálattal fogok gondolni rátok :D Utána pedig Lombok a soros, január 4-ig. Ahol még nem tudom, hogy mit fogunk megnézni. Meg akartam mászni a Mount Rinjani hegységet, de különböző okok miatt inkább nem vállalkozom rá. 

Ennyit a karácsonyi utamról, a következő részben egy promóciós élményemről számolok be nektek :)

Indonéz ételek

Ma annyira a kaja körül forog az agyam, hogy nem hagyhatom elszállni az ihletet, mindenképpen billentyűzetet kell ragadnom :)

Még kiutazásom előtt hallottam az indonéz kajákról pár dolgot: az Indiában megismert indonéz barátnőm azt mondta, hogy az indiai kajáknál kevésbé csípős ételek vannak Indonéziában, egy magyar srác blogjában pedig azt olvastam, hogy reggel-délben-este-éjjel-hajnalban a sült rizst eszik, és abszolút nincs íze semminek. Nahát ezek az állítások voltak azok, amik aztán nagyon nem igazak! :D

Kezdjük is azzal, hogy normális konyha nem sok helyen van. Ha van is sütő/főző alkalmatosság, az inkább a mini tűzhely, és elvileg nagy szám, ha van az embernek hűtője. És, ha van is minden felszerelése az embernek, az indonéz ételek elkészítése drágábban jön ki, mintha kimennénk és beülnénk egy helyre. Pl., ahol én szoktam enni ott 12 ezer rúpiától (240 Ft) kezdődnek az árak, amik mindössze 20 ezer rúpiáig (400 Ft) terjednek. Úgyhogy, ha garnélarákos tésztát akarsz enni, az sem lesz drágább, mint 400 Ft. Leggyakrabban a sült garnélákat szoktam enni 15 ezer rúpiáért (300 Ft), bár ezt inkább esti rágcsának szánom.

Az első hetem amúgy nagyon jól alakult kaja szempontjából, keddig napon a promóció miatt ingyen sikerült reggeliznem. Nem voltam annyira éhes még reggel, ezért nem ettem semmit. A promóciós csapat úgy döntött, hogy éhes, úgyhogy nagyon örültem, amiért én is üres gyomorral indultam neki a napnak. A helyen elém tették a menüt, hogy válasszak, amit szeretnék. Mivel csak a kaják nevei voltak kiírva, nem sokat mondtak nekem, maximum a „nasi”-t (rizs), „mie”-t (tészta) és a különböző húsok neveit értettem meg, de ebből nem igen tudtam eldönteni, hogy melyik is lenne a legjobb választás. Végezetül mondtam a lánynak, aki próbálta magyarázni elég tört angolsággal, hogy mi micsoda, hogy válasszon ki nekem egy kaját, amit ő szeret, és én megeszem azt. Végezetül ezt kaptam:

A húsgombócokat baksonak hívják. A leves elég finom volt, bár sót szerintem egy cseppet sem tettek bele. A tészta annyira már nem ízlett, főleg szerintem azért nem, mert már eléggé tele voltam. Észrevettem, hogy a nagy meleg miatt enni sem bírok annyit (talán ez az egyetlen pozitívuma a melegnek). Indiában megszokhattam, hogy ha valami édes dologról volt szó, az sem volt édes. Na amikor elém tették a hideg teát, már kezdtem félig összehúzni a homlokomat, hogy vajon mennyire lesz rossz íze. És nagyon eltalálták az ízt, pont olyan édes volt, mint aminek lennie kell. Úgyhogy jót ettünk, és szerencsére nem kísért semmi sem a WC-re ezután.

De nem így jártam másnap, amikor főnököm beledobott az indonéz ételek mélyvízébe egy Padang étteremben. Ez azért is volt különleges, mert mikor bementünk az étterembe és leültünk, nem egyből a menüt hozták, hanem már az ételeket. Kihoztak vagy egy tucat tányért tele étellel, és azt ehettük, amit akartunk. Ez persze nem a svédasztalról szólt, hanem az szerint számolták fel az árat, amit ettél. Ha egy kicsit leettél az egyik tányérról, már levonták az árát, úgyhogy ebben az esetben érdemes volt megenni az összeset. Ha darabos volt a dolog, mint pl. a csirkeszárny, akkor csak darabonként számolták fel az árat. Itt azért már csípősebb ételek voltak, úgyhogy estére meg is lett ennek az eredménye, bár az indiai eseteknek a közelébe sem értem :D Hiába kínáltam a főnöknek, hogy állom a felét, mindjárt el is tetette velem a pénztárcámat, hogy ugyan, hagyjam.

Nem is telt el sok idő, másnap ismételten kaptam az ingyen ebédet – a suli menzáján. Promóció után voltunk, mikor Rully kollegám elhívott ebédelni a suli konyhájába Wildan és Wahyu (mindketten fiúk) társaságában. Persze vittem a pénztárcám, hogy majd szépen megveszem a kaját, aztán el is rakatták velem, hogy nem, promóción voltunk, úgyhogy ezt az iskola állja – hát jó, én nem ellenkezem :D Tésztát kívántam enni, ugyanis nem vagyok az a nagy rizskedvelő egyén. Kérdezte Rully, hogy lehet-e csípős, vagy ne legyen csípős, mondom persze, lehet csípős, szeretem én azt. Na nekem odaadtak egy olyan nagy méretű és erősségű tésztakazalt, hogy a felét otthagytam, annyira csípős volt. Nem vagyok az a nagyon nagy nyámnyila, Indiában is megettem mindig az összes csípős kaját, de úgy néz ki, hogy a barátnőm által enyhébb erősségű indonéz kaja elfogyasztását végezetül vissza kellett utasítanom. Persze a kudarc nagyon rosszul érintett, és a gyomromat is rosszul érintette a sok csípős, ami 2 óra alatt alapos tisztítást végzett el a szervezetemben.

Munkaidő közben nagyon sok különböző ételt hoznak oda hozzám, hogy kóstoljam meg. Indiában a mindennapos nasit a samosa jelentette, itt a gyümölcstál a napi nasi. Ezt az indonézek viszont továbbfejlesztették elég merész irányba: az ananászt, mangót, meg még 2 féle gyümölcsöt (ami az egyik felszeletelve olyan, mintha fehérretek lenne, a másik meg olyan, mint a mangó, csak zöld – mindegyiknek olyan íze van, mintha zöldborsó levelet rágcsálnánk, de a „zöld mangó” rosszabb) 2 féle szószba teszik. Az egyik egy savanyú szósz, bár inkább pornak néz ki, a másik meg egy édes-csípős szósz. Maga a szószok amúgy nem rosszak, na de gyümölccsel…

Aztán jött a hétvége, amikor elmentem a közeli Domino’s Pizzába, vagy mi a pontos neve… érdekes, hogy amerikai lánc lévén eddig csak Ázsiában próbáltam ki. Indiában is drága volt egy pizza (bár ott még mindig tisztább kaja volt, mint sok más kaja…), de itt kb. lehúzásnak éltem meg, amikor 900 magyar Forintnak megfelelő összeget kértek el egy kis méretű pizzáért, ami kisebb volt, mint egy otthoni kistányér. Na jó, a vastag tésztája viszont laktatott. Úgyhogy szépen el is búcsúzkodtam tőle, hogy mostanában nem fogok pizzát enni, és még a KFC-t is nagyon meggondolom. Bár a KFCt elnézve több vendég volt ott, mint a Domino’s-ban, úgyhogy van még remény, de meg kell, hogy jegyezzem, hogy az indonéz konyha elég jól meg tudja KFC-zni a csirkéket, műanyagok nélkül és még olcsóbban is.

És hogy a boltok milyen árakat használnak? Mivel itt még reggel is a rizst/tésztát eszik, amire én nem vagyok képes, ezért azzal kezdek, hogy lemegyek a ház alatti boltba és veszek magamnak valamit. Mivel a csapvíz nem iható, ezért automatikusan indulok az üveg vízért (1.5 liter), ami 4 ezer rúpia (80 Ft). Aztán vannak pékáruk is, abból szoktam venni egy 9500 rúpiásat (190 Ft), ami 3 édes kifliből áll, aminek a közepében lehet valami, de nem lehet megállapítani, hogy mi az, a tetején pedig sajt – ami sós. Kicsit morbid, de ez még mindig nem volt olyan, mint egy kifli, amit az egyik iskolában kaptunk promóció alatt. Az ugyanis édes is, sós is, és csípős is volt, 3 az 1-ben. Na azt ettem egy darabig, mire végre elfogyott.  Úgyhogy ennyivel indulok neki a napnak, aztán csak reménykedek, hogy a nap folyamán többször megetetnek, elvisznek promózni és ingyen kajázni, hogy aztán itt le is zárjam a napi költést. Néha megengedek magamnak 1-1 nyalánkságot, pl. az Ázsiában nagyon kedvelt pálcikát, ami kevésbé sós ropinak néz ki és bele van mártva csokiba. Kb. 8 ezer rúpia, 160 Forint. Aztán nehogy azt higgyétek, hogy Indonézia maga az olcsóság, ma pl. meg mertem nézni a tej árát, aminek az ára 17 ezer rúpia volt (340 Ft). Én nem tudom, hogy tudott-e beszélni, mindenesetre a sok 0 látványa után mentem is tovább. Amúgy egy kicsi doboz joghurt is 8500 rúpia (170 Ft). Nem hiszem, hogy Indonézia vezető helyet foglal el a tehéntenyészet területén, ezért tuti, hogy importálja a tejtermékeit. Ami import, az pedig drága, versenyez az európai árakkal rendesen. Úgyhogy itt kétlem, hogy a Danone joghurtokat fogom eszegetni. Ha Danone, akkor inkább a víz, mert itt a vizet ugyanis ők is árusítják.

Annyit írtam a kajákról, hogy már jóllaktam a bejegyzéstől is. Úgyhogy most elköszönök, remélhetőleg hamarosan egy újabb jó bejegyzéssel lephetlek meg titeket ;)