A hajnali 2 órási indulásból 3 óra lett, mire elindultunk.
Elég hamar megálltunk egy Indomaretnél, hogy vegyünk pár rágcsát. Kicsit fura
volt, hogy elvileg a bolt 6 és 22 óra között van nyitva, ennek ellenére 3kor
úgy pörögtek benne az emberek, mintha délután lenne.
Aztán indultunk neki az útnak, ami elvileg 4 óra lett volna.
Aztán 8kor megálltunk egy piacnál, ahol az egyik indonéz fiú vett halat,
különböző fűszereket, és kiderült, hogy elmegyünk hozzájuk és csinál a
csapatnak reggelit. A mosoly kicsit ráfagyott az arcomra, ugyanis a hal az a
kaja, amit nagyon nem szeretek enni a szálkák miatt. De hát nem akartam bunkó
lenni és megmondani, hogy én nem szeretem a halat. Inkább beletörődtem a
dologba, hogy most márpedig lassan kell ennem és játszadoznom kell az étellel
mielőtt megeszem.
A házukhoz érve a középkor kellős közepén találtam magam
tele bambusznádas házakkal, semmi elektronikával, naturális WC-vel, és annál
több baromfival: tyúkkal, kacsával és tehénnel. Az ott lakók otthon tartották
el magukat, egy nagyon nagy kert tartozott hozzájuk, ahol mindenféle terményt
meg lehetett találni: mangófa, rizs, kávé, dohány, és még ki tudja, még mi más.
A dohányt el szokták adni, de elég kevés haszonnal, évente 4 millió rúpia a
bevételük. Na nekem havi 4 millió rúpia a fizetésem. Nagyon jó volt ott lenni
távol a nagy városoktól, csöndes helyen, stb. stb. Megettük a reggelit,
beszélgettünk egy jót. A teraszon ülve én folyamatosan az előttem lévő
mangófával és a rajta lévő mangókkal szemeztem, ami elég feltűnő lehetett. Így
a srác fel is mászott az egyik fára és hozott le mangót: kevésbé édeset, nagyon
édeset és savanyút. Aztán megkérdezte, hogy akarunk-e mangót, mert van egy
csomó nekik, így hát végül igennel feleltem. Odaadott valami 5 kilós zacskót,
aminek a felét szépen el is tettem magamnak, hogy hazahozzam Jakartába.
Indulunk is tovább Banyuwangiba, ahol egy strandra
készültünk menni, valamint onnan a Tabuhan szigetre.
Itt végre valahára nem
különböztették meg a külföldieket a helyiektől, így nem kellett bujkálnom a
jegyadó ember elől. Végülis egyedüli fehér voltam ott, úgyhogy sejtem, hogy
miért nem volt „bulé” ár. 65 ezer rúpiáért megkaptuk a retúr jegyet a szigetre.
Jómagam örömmel fizettem ki, hiszen felöltözve is éreztem, hogy minden szem rám
szegeződik. Mertem remélni, hogy vannak olyan smucigok az emberek, hogy nem
fogják kifizetni a 65 ezer rúpiát, hogy egy szigeten fürödjenek. Szerencsére
valóban nem voltak annyian a szigeten, én pedig nem éreztem azt, hogy mindenki
engem stírölt. Nagy nehezen rávettek, hogy fizessek be búvárkodásra is (na nem
arra a speciálisra, hanem csak adtak egy úszószemüveget meg lélegzőt), amit
később nagyon meg is köszöntem, mert nagyon tetszett. És olcsó is volt, 25 ezer
rúpiát, kb. 500 Forintot fizettem érte. Nagyon sok halat láttam és a növényzet
is gyönyörű volt. Legközelebb tuti, hogy az összes helyen fogok búvárkodni :D
és már megbántam, hogy Hawaiion nem próbáltam ki. Még 1 indok, hogy miért
menjek vissza Hawaiira :D
Este pedig mentünk is a szállásunkra, hogy aludjunk pár
órát, mielőtt az Ijen kráter felé vesszük az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése