Csütörtökön Ayu, az egyik munkatársam mondta, hogy el
szeretne vinni Jakarta jelképéhez, a Monashoz, valamint vásárolni. Persze
beleegyeztem, hogy naná, mehetünk. Ő már aznap elvitt volna, de nekem ki
kellett mosnom a ruháimat, ugyanis pénteken ismételten promóció volt egy
középiskolában, én meg elhasználtam az összes pólómat. De mondtam neki, hogy
pénteken én ráérek, menjünk el akkor, ha neki is megfelel. Meg is egyeztünk a
dologban, aztán el is mondta a főnöknek.
A főnöknek tetszett az ötlet, de
mondta, hogy ne motorral menjünk, mert nagy lesz a forgalom a péntek miatt – na
most ezt úgy képzeljétek el, hogy alapból nagy a forgalom, úgyhogy a nagy
dugónál nagyobb dugót el sem akartam képzelni. Végezetül felajánlotta, hogy szerezzünk még
pár embert és vigyük el az egyik promóciós kocsit. Így hát felkerekedtem, hogy
minden jó pajtást megkérek, hogy jöjjön el, csatlakozzon hozzánk. Ayun kívül
Deswa, Fatir és Putri jött. Diont és Mishát hívtam még, de nekik sajnos órájuk
volt, úgyhogy nem csatlakozhattak.
Pénteken, miután visszatértünk egy promócióról (ami nagyon
vicces volt, ugyanis Ruli elég későn esett be az irodába, ezért késve is
indultunk el, ráadásul el is tévedtük, úgyhogy mire odaértünk az iskolába,
mondták, hogy a 2 osztályból már csak egybe tudunk bemenni, mert a másik
hazament, meg amúgy is elfelejtettek nekik szólni, hogy promóció lesz) kb. fél
3 körül, odajött hozzánk Brury, a főnök, hogy ha el akarunk menni a városba,
akkor még akkor induljunk el, mert nem fogunk beérni, ha 4 után indulunk el. Hát
mondom jól van, szedtük a sátorfánkat és indultunk. És valóban, 1-1.5 órába
beletelt, mire beértünk a helyhez.
1 percet sem hezitáltam azon, hogy vinnem kell-e a
fényképezőgépem. Nagyon örültem neki, hogy végre olyan helyre kerülök, ahol már
fényképezni is tudok. Mindig kéznél van a telefonom, így mindig eldöntöm
magamban, hogy ha promóciózni megyünk, egy csomó képet csinálok a kocsiból, de
aztán végül maradok a szememmel való fényképezésnél. Egyszerűen annyi látnivaló
van, hogy nem akarok azzal foglalkozni, hogy miről hogyan és mikor tudok képet
csinálni. Kb. nem érdekel, hogy másoknak mit tudok ebből megmutatni, hanem
inkább azon vagyok, hogy minél több maradjon meg bennem. Na de visszatérve a
fényképezőgépre! Mikor a kocsiban felvillantottam a kicsikét, Fatir egyből rácuppant,
hogy megnézze, hogy milyen, mit tud, stb. stb. Mikor beértünk a városba, egyből
ki is vette a kezemből, hogy ő szeretne képeket csinálni. Úgyhogy végül
kénytelen voltam a telefonommal képeket csinálni, viszont neki köszönhetően
elég sok kép készült rólunk.
Mondtam is neki, hogy ezek után jöhetne velem
utazgatni, hogy rólam is legyen jó kép, ne csak a tájakról. Kevés esetben kell
hezitálnom azon, hogy melyik rólam készült képet töltsem fel Facebookra,
ugyanis rólam nem készülnek jó képek, de a Monas esetében nem úgy jártam, mint általában.
Sajnos elég hamar elkezdett sötétedni, úgyhogy nem voltunk
túl sokat a városban. Monas után elmentünk enni, aztán indultunk is haza,
kihagyva az ingyenes városi busztúrát, a luwak kávé megkóstolását, fagyi evést
és a durián kipróbálását. Na mindegy, majd legközelebb!
Hogy megtudjatok valamit Jakartáról, egy érdekes infót
osztanék meg veletek. Jakarta belvárosában vigyázni kell, hogy mit, mikor és
hogyan fényképez le az ember. Ugyanis rengetek irodaház van, ezért, ha csak úgy
random elkezdi valaki őket fényképezni, könnyen gondolhatják azt, hogy kémkedik
az illető. Kicsit megrökönyödve hallgattam ezt az infót, és el is keseredtem,
ugyanis egyik célom volt, hogy kiálljak a forgalmas út szélére és elkezdjem
fényképezni a környéken lévő felhőkarcolókat, szökőkutakat, meg a környéket.
Ezek után a különböző elnöki és kormányi épületeket már nem is mertem
lencsevégre kapni. Maradt inkább a szemmel fényképezés. Ja, és találkoztam az
elnökkel is, de, ha nem is vele, akkor valami elég fontos emberrel, aki egy jó
sok katonai autóval együtt haladt el a kocsink mellett.
Nagyon tetszett ez a délután, nagyon jól esett, hogy ennyire
törődnek velem az itteniek, és azt akarják, hogy minél jobban megismerjem az
országukat és a kultúrájukat. Persze Indiában is akarták az ottaniak, hogy
megismerjem a kultúrájukat, de itt Indonéziában segítenek is abban, hogy
megismerjem, nem csak elvárják tőlem.
Következő bejegyzésből megtudhatjátok, hogy a házunkban a
13. emeleten kívül miért nincs 4. és 14. emelet, szót ejtek a háziállatkáimról,
és még néhány érdekes dologról :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése