Utazásom utolsó állomása - Lombok

December 29-én megérkeztünk utolsó állomásunkra, Lombok szigetére. Az első 2 órát Viktoriiával várakozással töltöttük, hiszen Franc és Mark nem akartak túl korán indulni, mi pedig nem akartunk túl sokat költeni a hajóra. Az állomáson ücsörögve nem 1 ajánlatot kaptunk arra, hogy elvisznek minket Kutába, persze megmagyarázni nem lehetett nekik, hogy van sofőrünk és amúgy is a barátainkra várunk. Az maradt benn a kis fejükben, hogy van sofőrünk, várunk valakire… és biztos összekötötték a kettőt. Amúgy elég nevetséges árakat ajánlgattak nekünk, az egyik pasi 400 ezer rúpiáért vitt volna el minket Kutába. Na már most a 12 órás kocsi bérlésért (sofőrrel együtt) fizettünk 350 ezer rúpiát.

Mikor a többiek is megérkeztek, kocsiba pattantunk és elindultunk Mataram felé, ugyanis Francék be akartak menni a bankba pénzt levenni. Kicsit hosszadalmas dologra számítottak, ezért mondták, hogy ne várjuk őket meg, menjünk nyugodtan.

Így hát mi elindultunk a Pink beach felé, ami a sziget másik oldalán volt. Lombokon ez volt a number 1 helyszín, amit meg akartam nézni, de aztán egy nagy csalódás ért. Ha Google-n megnézi az ember a helyet, akkor mindenhol totál rózsaszín homokot talál, de sajnos élőben ez nagyon nem így történt. Ha erősen nézte az ember a homokot, akkor láthatott némi rózsaszín beütést, de amúgy meg nem mondtam volna, hogy a Pink Beachen vagyok. Hallottam azt is, hogy nem mindegy, hogy mikor megyünk oda, elvileg késő délután válik jobban rózsaszínné a homok. Ami igaz is lehet, mert az elejéhez képest mindenképpen rózsaszínesebb árnyalata volt a homoknak.

Aztán vettük is az utunkat Kutába, ahol ismételten egy jó helyet tudtunk kifogni magunknak: a domb tetején volt a házunk, és éppen naplemente volt, ami rózsaszínné festette az égboltot nekünk. Az idegesítő dolog a sok fekete bogár volt, ami állandóan beszállt a szobába és nem maradtak nyugton. Másnapra rájöttünk, hogy a fekete bogarak elődei a legyek, így nappal a legyek társaságát, este pedig a nagy bogarak társaságát élvezhettük. Viszont nem voltak szúnyogok! Talán azért, mert nagyon régóta nem esett eső Lombokon, ezért nem jöttek elő a szúnyogok sem igazán. Állat ügyileg megfordultak nálunk a gyíkok, utolsó 2 napra pedig megjelentek a gekkók is. 

Csak utólag mondták az ismerőseim, hogy azok Jakartában elég drágák szoktak lenni… ha tudom, akkor elfogom a nagyot, és elhozom magamnak háziállatnak, majd eladom.

A szállásunk előtt találtunk egy nagyon jó warungot. Nem volt a legolcsóbb, de annyira ízlett a kaja, hogy Viktoriiával oda jártunk utána mindennap. Az étlapot kb. végigettem: volt csirke, garnéla rák, valami polipféleség, hal… inkább a tengeri herkentyűkre álltam rá. És ki is próbáltam a Lombok chillit, ami hihetetlenül erősnek bizonyult, amit a gyomrom sem bírt tovább. Ahhoz képest annyit nem szenvedtem a WC-n, de aznap éreztem az égető hatását a WC-n.

Tartózkodásunk 2. napján Franccal, Markkal és Jennyvel elmentünk néhány strandra, valamint egy kis falucskába, ahol a helyi Sasak közösség mindennapjaiba tekinthettünk be. A kenyerüket leginkább boltolással keresik, különböző anyagokból szőnek szőnyeghez hasonló dolgokat. Viktoriia nem jött el velünk, ugyanis nem bírt várni a többiekre, akik azt mondták, hogy 10re ott lesznek, viszont 11kor még mindig nem voltak sehol. Később ki is derült, hogy miért: előző nap este Franc összetalálkozott egy macskával, ami úgy gondolta, hogy a lehető legjobban bele kell mélyesztenie a karmait Franc lábába. Ezért el kellett nekik menni az ügyeletre. Aztán, amikor visszamentek és lefeküdtek aludni, akkor valami neszt hallottak, valami nagy állat járkált náluk, ami miatt másnap a menedzsment kiment hozzájuk és kikérdezték őket. Jenny elvileg velünk lakott volna, de a szobájában meglátott néhány csótányt, ami költözésre szólította őt :D kicsit fura volt, hogy indonéz létére ennyire megijedt a csótánytól, de ez van :D

Aztán írt a német Anne is, hogy jön Lombokra, és összefuthatnánk. Szilveszterkor a többiek leléptek, így ketten maradtunk Viktoriiával. Összehoztuk a találkozót Anneval, vettünk pár italt és lementünk a partra, ahol megvártuk az éjfélt. Ölelkeztünk néhány külföldivel, és néztük a tűzijátékokat, amik végig láthatóak voltak a part mentén.

Újév napján Viktoriiával fogtuk magunkat és elsétáltunk az 5 km-re lévő strandhoz. Ez 1 óra gyaloglást jelentett, bár többnek tűnt. Annyi ember még életemben nem köszönt nekem, mint azon az egy napon. Hihetetlen, hogy mennyire beindulnak az indonézek, ha külföldit látnak :D Itt eltöltöttünk egy egész napot. Persze kaptam egy kis leégést, de már meg sem kottyant, hisz addig is eleve jól le voltam égve.

Január 2-án sajnálatos módon Viktoriia lelépett, visszament Balira, így hát egyedül maradtam Kutában. Lustálkodtam dögivel, a teraszra kiülve élveztem a kilátást és a hangulatot, elmentem a kedvenc warungunkba, valamint lementem a Kuta Beachre, mert arra még nem sétáltam el. 3-án úgy döntöttem, hogy elindulok a reptérre és a reptéren fogom az éjszakát tölteni, hiszen ez a legjobb mód a spórolásra. Így is történt, a warungból az egyik emberke 50 ezer rúpiáért elvitt a reptérre motorral, minden jót kívántam neki és nekivágtam a 16 órás csövizésnek. Couch Surfingtől megismertem egy lányt, aki felajánlotta, hogy elmehetek az anyukájához, és másnap reggel kivisz a reptérre, de már beleéltem magam a 16 órás várakozásba, úgyhogy szépen megköszöntem a lehetőséget, de valami új kalandot akartam kipróbálni a reptéren éjszakázással. A reptéren ugyanakkor felturbóztak engem is, ugyanis először azt mondták, hogy lehet, hogy felférek egy előbbi jakartai gépre. Egy álmom vált volna valóra, ha előbb hazajöhetek, de aztán kiderült, hogy sajnos nem tudok visszajönni, ha csak nem kifizetek vagy 1 millió rúpiát. Ugyanis a megüresedett hely egy másik kategóriában volt. Hát nekem nem érte meg az 1 milliót, ráadásul még annyi pénzem sem volt.

A 16 órás várakozás nem volt olyan rossz, mint amilyennek először képzeltem. Megírtam néhány levelet, rejtvényt fejtettem, de sajnos aludni nem tudtam a hihetetlenül sok légy miatt. Itt valamiért nem váltották fel a legyeket a nagy, fekete bogarak. Legjobban a repülőre való felszállást vártam, hiszen ott már biztosítva volt az alvás, még, ha kényelmetlen is. De nem így történt, ugyanis kiderült, hogy a 2 órás útra is kapunk szórakoztatást, ott voltak előttünk a beszerelt képernyők a sok filmmel.

Így hát megnéztem 3 Jóbarátok részt. Természetesen landolás után aludtam be annyira, hogy a stewardessnek kellett felkeltenie, hogy le kellene már szállni.

Innen már csak a hazautat kellett megszerveznem. Először gojekkel akartam jönni (motoros taxi), de nem találtam meg a térképen a pontos helyet, ahova rendelnem kellett volna, elmagyarázni pedig tuti nem tudtam volna, hogy hol vagyok. A Gojek telefonos applikációval működik, telefonnal lehet csak megrendelni, és fix árazása van. Nem olyan, mint az „ojek”, ahol a bácsik kinn állnak az utcákon és elvinnének téged bárhová motorral. Náluk alkudni kell rendesen. A reptéren ilyennel is találkoztam, 100 ezer rúpiáért akartak elhozni. Mondtam nekik, hogy ez nagyon drága, ne nézzenek hülyének, mert Jakartában élek és nem először megyek haza a reptérről. Mondtam nekik, hogy a gojek is 52 ezret kér csak el, miért fizetnék akkor 100 ezret nekik. 80ig lementek az árban, de szerintem nem fogták fel, hogy a gojek még mindig 52 ezerbe kerül. Végülis úgy döntöttem, hogy rendelek egy kocsit Uberen, és akkor még aludni is tudok hazafele. Habár az alvás nem jött be, fél óra alatt haza is értem, és aludhattam itthon.

Ezennel véget is ér a Balis-Gilis-Lombokos kalandom, remélhetőleg hamarosan újabb utazással jelentkezhetek. Bár a január és február hónap eléggé tele lesz promóciókkal, úgyhogy az igazi utazás rám csak márciusban és áprilisban fog várni.

A következő bejegyzésemben mesélnék az első igazán vidéki promóciómról Batam és Tanjung Pinang városában.   

3 nap a paradicsomban - Gili Meno

Több, mint 12 óra utazgatás után végre megérkeztünk Gili Meno szigetére. 

Nem is pazaroltuk az időnket semmire, nekiindultunk megkeresni a szállást, amit a térkép a sziget közepére helyezett el. Gili Menoról azt kell tudni, hogy a Gili szigetek (Trawangan, Meno és Air) legkisebbik tagja, kb. 1.5 óra elég ahhoz, hogy körbejárjuk a szigetet. Ennek ellenére nem volt olyan jó érzés a dög melegben megjárni a szigetet a táskákkal és átizzadt ruhában. A legkellemetlenebb rész akkor következett, amikor odaértünk a térképen megjelölt helyhez, és egy – valószínűleg ausztrál – fiatal házaspár közölte velünk, hogy nagyon rossz helyen járunk, mert az általunk megnevezett szállás a sziget másik felén van a strandtól nem messze. Ennek a kijelentésnek persze egyikőnk sem örült, mert már mindannyian le akartunk pihenni.

Egy sor gyaloglás után összetalálkoztunk 2 német lánnyal, akik közül az egyik, Anne éppen szállást keresett. Megkérdezte, hogy tudunk-e valami szállást, így hát mondtuk neki, hogy csatlakozzon hozzánk és megkérdezzük, hogy lenne-e helye neki is. Szerencséje volt, mert amikor odaértünk, akkor neki is tudtak ágyat adni – velünk egy bungalóban. Kicsit lealkudtunk az árból, úgyhogy Anne is jól járt, és úgymond mi is, mert 5 ezer rúpiával kevesebbet kellett fizetni.

A hely nagyon hangulatos volt, a házak

valamilyen fából készültek, nem volt teljesen zárt (ezért benn hemzsegtek a szúnyogok), a fürdőszoba is nagyon jól nézett ki. Hercegnős ágyunk volt (azaz az ágy felett volt egy fátyol), és, ami a 3. napon már nem volt annyira jó érzés – a víz sós volt. Ezt már az érkezés előtt is olvastam, de úgy voltunk vele, hogy nem lesz nagy dolog. Aztán több napi fürdés után már éreztük, hogy ez nem tesz túl sok jót a bőrünkkel, pláne nem a hajunkkal. Személy szerint Jakartáig kellett várnom, hogy normálisan ki tudjam mosni a sót a hajamból, mert iszonyatosan benne maradt. Ha normális vizet akartunk volna, akkor tuti nem lett volna elég a 150 ezer rúpia egy éjszakára. Más helyek ugyanis a vizet ilyenkor megveszik, ezért az egy éjszakára jutó költségek magasabbak lesznek.

Az 1. napon nem csináltunk semmi különöset, Tiával lefeküdtünk aludni egy kicsit, Viktoriia pedig kiment a strandra. Este pedig elmentünk sétálni a sziget körül és megnéztük a naplementét. Eldöntöttük, hogy nem megyünk át másnap a Trawanganra, mert egyrészt drágább, mint a Meno (eleve ez is 2x drágább, mint Jakarta), másrészt pedig, mert nagyon zsúfolt, nagyon sok az ember. Ezért inkább a Gili Meno nyugodt környezetét választottuk.

Másnap Viktoriiával kimentünk strandra, délután külön váltunk, az estét pedig Tiával, Jennyvel, Franccal és Markkal töltöttem. Ők a Gili szigeteken csatlakoztak hozzánk. Franc és Mark (a lány indonéz, a srác angol) friss házasok, Indonéziába jöttek nászútra. Jenny pedig az indonéz barátjuk volt.   

3. napon sikerült találnunk egy olcsó búvárkodást, úgyhogy befizettünk arra. Igazából kellett itt is beszélni az emberke fejével, ugyanis Marknak és nekem drágábban akarták felszámolni a dolgot, merthogy külföldiek vagyunk. Ekkor elővettem az indonéz nyelvtudásomat és mondtam, hogy de hát Jakartában lakom, stb. stb. Aztán Franc is mondott az embernek valamit, mire az emberünk mondta, hogy ha 5 embert hozunk, akkor mindenki mehet 100 ezer rúpiáért. Vittük is az 5 embert :) A búvárkodás alatt lespannoltam egy finn házaspárral, próbáltam felmutatni a finn nyelvtudásomat, meg beszélgettünk egy kicsit. A búvárkodás alatt nagyon sok szép hallal találkoztunk, na meg 2 nagy teknőssel is :) A végére jól leégtem, estére pedig jött a szenvedés. Nem is tudtam elmenni sehova, a lányok hozták nekem az aloe verás krémeket, hogy kenegessem magam. Annyi szerencsém volt, hogy póló volt rajtam a búvárkodás alatt, úgyhogy legalább a hátam nem sült széjjel. Ugyanakkor a következő napra a terv Lombok volt, azaz nem kellett túl sokat sétálni, mozogni. Ennek ellenére így is fájdalmas volt minden egyes lépés, valamint ülés.

A reggeli hajót csak Viktoriiával kaptuk el, Franc és Mark nem akart túl korán indulni, úgyhogy ők később jöttek a gyors hajóval, amit mi nem akartunk kifizetni. Így Viktoriiával Bangsal kikötőben vártunk 2 órát, valamint tettük ki magunkat a sok helyinek, akik mindenáron el akartak vinni Kutába „mindössze” 400 ezer rúpiáért. Azonban megérkeztek a többiek is, és mehettünk utunkra.

A következő részben Lombokról lesz szó, ahol újra találkoztunk a német Anneval, ahol megünnepeltük a Szilvesztert, és ahol 16 órát töltöttem el a repülőtéren. 

Bali és az indonéz hajókázás problémái

24-én reggel elég korán kellett kelni, hiszen Tia, az indonéz útitársunk busza megérkezett Denpasarba. Onnan várta a sofőrünket, és jöttek értünk. A sofőr amúgy kész lehúzás volt, 550 ezer rúpia volt egy napra. Elég hamar rájöttünk, hogy hármunkra ez nem volt a legjobb üzlet. Ezért a nap közepén eldöntöttük, hogy másnap nem béreljük fel az emberünket, hanem gyalog megyünk neki Ubud városának és látnivalóinak.

A nap folyamán az Uluwatu templomot, a Tanah Lot templomot és egy strandot látogattunk meg. Nagyon tetszett mindegyik, de nem voltam tőlük annyira elájulva annak ellenére, hogy mindenki annyira fényezi Balit.

Ami nagyon megfogott Baliban, az az építészet. Hihetetlen szépek a templomok, bár nem azok, amiket látogatni lehet, hanem az utcán lévők, ahova tényleg csak imádkozni járnak a hinduk – mert Balinak főként hindu lakosai vannak. A legérdekesebb látvány egy keresztény templom volt, ami szintén balinéz stílusban épült. Sajnos képem nincs róla. Az építészeten kívül viszont semmi olyan nem volt a szigeten, ami nagyon tetszett volna. Persze szép volt a táj, meg a strand is, de… Lombok sokkal szebb volt. Na meg persze több fehér embert lehetett látni, mint indonézt, semmi indonéz érzés nem volt az egész szigeten.

Mielőtt mentem volna Balira, tájékoztattak, hogy iszonyatosan lehúzzák a külföldieket, mindenhol megvan szabva a helyi és a külföldi ár. Ennek ellenére 1 helyen kellett külföldi árat fizetni, egy strandon. (A helyi ár 4 ezer volt, a külföldieknek 10 ezer… na most nem azon a 6 ezer rúpián fog múlni az életem, úgyhogy nem kezdtünk el alkudozni Viktoriiával, hogy olcsóbban mehessünk be) Amúgy minden máshelyen, ahova mentünk csak gyerek és felnőtt jegy volt, ami szerintem nagyon korrektnek nevezhető. Az Uluwatu elég üres volt, a Tanah Lotnál viszont elég nagy volt a tömeg, nem kevés fehér emberrel. 

A mai napig nem tudom elképzelni, hogy ott miért nem lehet megtalálni a külföldieknek szabott árakat, hiszen az egész ország arról szól, hogy minél több pénzt húzhassanak le az emberről. Na mindegy. 

Az este Ubud városában tértünk nyugovóra. Egy közeli warungban vacsoráztunk. 2 hónap után végre alkalmam volt disznóhúst enni! Ugye hindu szigeten a disznóhús könnyebben megtalálható, mint a muszlim többségű Jáva szigetén. Eldöntöttem, hogy másnap is disznóhúst fogok enni.

A következő nap a majmok erdejébe mentünk el, ahol többségben voltak a majmok, mint az emberek. Szereztem is egy új barátot, aki önként rám vetette magát és pózolni kezdett a kezemen. 

A végén próbált kutatni a táskámban, de sikertelenül. Az erdő után elnéztünk az Ubud Palacebe, majd a lányok leléptek motort bérelni, hogy elmenjenek egy barlanghoz. Nem csatlakoztam hozzájuk, inkább elmentem egyedül sétálgatni, több utcai templomot felfedezni, és beültem a Starbucksba meginni egy kávét és netezni pár órát. Miután visszajöttek a lányok, elmentünk egy utolsó vacsorára és indultunk is Padang Baire, hogy komppal átmenjünk a Gili szigetekre.

A kikötőben kiderült, hogy a komp nem megy a Gili szigetekre, hanem csak Lombokra. Ha a Gilikre akarunk menni, akkor gyors hajók mennek, persze többször annyiért (míg a komp 43 ezer rúpia volt, addig a gyors hajóért 450 ezret kellett fizetni, és ez csak a minimum volt – persze nekünk, mint külföldieknek tuti kivetették volna a 750 ezres árat). Időben is nagy eltérés volt, a gyors hajó 1 óra alatt ott volt a Giliken, mi pedig 5 órát döcöghettünk az óceánon. Este 9kor indultunk neki a hajóval. Már előtte hallottam az indonéz hajókról, hogy nem a legbiztonságosabbak, mostanában elég sok csak szimplán lefullad az óceán kellős közepén. Ennek ellenére a komp normálisan nézett ki. Miután elindultunk, dülöngéltünk össze-vissza, Viktoriiával kicsit meg is ijedtünk, hogy mire vetemedtünk. De elment az 5 óra, és épségben átértünk Lombok szigetére. A probléma ott folytatódott, hogy nem abba a kikötőbe érkeztünk, ahonnan indultak a hajók a Gili szigetekre. Lembar kikötő mindössze 2 órára volt Bangsaltól, ahonnan a kis hajók indulnak a Gilikre. A közlekedés elég gyér volt, semmi shuttle busz, tömegközlekedés nagyon lassú, és persze a Gilikre reggel indul a hajó, meg este. Természetesen hajnali 2-3kor nem az esti hajó elérésére gondoltunk. Így hát maradt a taxi.

Hajnali 5 óra körül elkezdtük intézni a taxit, sikeresen felhívtuk őket, akik mondták, hogy ki kellene gyalogolnunk a 10-15 percre lévő Indomarethez, mert taxi nem mehet be a kikötőbe. El is indultunk hát, aztán jöttek a helyiek, és realizálódott bennem, hogy erről a kikötőről már hallottam: a helyiek nem engedik be a taxisokat a faluba, azért, hogy ők szállíthassák az utasokat ki a kikötőből, persze jó sok pénzért. Tudatták velünk, hogy a taxink nem fog megérkezni, és kényetlenek vagyunk az ő szolgáltatásukat igénybe venni. Taxi amúgy tényleg nem nagyon volt a közelben. 200 ezerért le is tudtunk alkudni egy angkotot, ami még mindig nagyon drága volt, de legalább 3-an voltunk. Én kicsit tartottam a srácoktól, főleg, hogy a legközelebbi benzinkútnál meg akartak állni és akkor elkértek tőlünk 100 ezret, hogy fel tudják tankolni a járgányt. Elég sokáig csak szótlanul ültem a hátsó ülésen és szorgalmasan mondtam a Miatyánkot, hogy érjünk oda a másik kikötőből, és érjen véget ez a rémálom.

Egy idő után elkönyveltem magamban, hogy nem fogjuk elérni a hajót a Gilikhez. Amikor elindultunk, volt egy másik ember, aki elkezdett minket követni, majd egy idő után elhajtott mellettünk. Elkezdtem kombinálni, hogy biztos előremegy az ember, és lebeszéli, hogy mivel lekéstük a hajót, vigyenek át minket valahogy máshogy, persze jó sok pénzért. A másik pedig az előttünk magasodó hegy volt, ahova ki volt írva (1.5 óra autóút után), hogy 2 órás az út. Ha való igaz lett volna, akkor simán nem érünk oda Bangsalba. Szerencsére kicsit hülyeség volt kiírva az út szélére, és mi is odaértünk Bangsalba.

Azonban még mindig messze voltunk a Giliktől. Történt ugyanis, hogy mi 3an a helyiek által használt csónakkal akartunk menni, és nem a gyors hajókkal. Nem azért, mert tömérdek időnk volt, hanem, mert kevés pénzünk. Gili Menora ugyanis 14 ezer rúpia volt a jegy, ugyanez gyors hajóra 85 ezer. A 14 ezer rúpiás hajó is odaér fél óra alatt. A hátulütője viszont az volt, hogy meg kellett várni, hogy összegyűljön 40 ember. Mivel a Meno a legkisebb sziget, számíthattunk arra, hogy a legtöbb ember nem oda akar menni, hanem a híresebb testvérére, a Gili Trawanganra. Végül 1 órát kellett várnunk a 40 emberre. Ezalatt az idő alatt 4 vagy 5 hajót indítottak el a Gili Trawanganra. Szívtam a fogamat, hogy mi miért nem oda akarunk menni inkább. De először a cuccunkat akartuk lepakolni a szálláson, Trawangant pedig a következő napra akartuk hagyni.

Következő bejegyzésemben folytatnám Gilis élményeinket, ahol csapatunk bővült 3 taggal, ahol megismerkedtünk a német Anneval, ahol teknőcökkel úszhattunk, és ahol megkaptam indonéz tartózkodásom alatti legsúlyosabb leégését.   

Újabb repteres sztorik – avagy érkezésem Balira

Végre eljött az újabb utazás napja. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt utazni, legszívesebben inkább itthon végigültem volna az ünnepeket és pihentem volna egy nagyot. Főleg a pénzügyek miatt is tettem volna ezt, hiszen úgy éreztem, hogy 3 millió rúpia (60 ezer Forint) nem lesz elég a 12 napra.

A tervezett 3 órási indulást Deswa kollegám előrehozta 2 órára. Ő vitt ki a reptérre, viszont 4kor volt valami tervezett találkozója, ezért vissza akart érni. Mondom nem gond, én tudok várni a reptéren, ez nem jelent semmi akadályt. Végül akkora volt a forgalom, hogy nem hogy ő nem ért vissza 4re a tervezett találkozójára, de még a reptéren sem voltunk még kinn 4kor. Ez egy negatív rekord a jakartai tartózkodásom alatt, hiszen a suli és a reptér közötti utat fél óra alatt meg lehet tenni. (ez az eddigi pozitív rekordom… na jó, 36 perc)

Nagy nehezen kikecmeregtünk a 3. terminálra, ami teljesen máshogy nézett ki, mint az 1-es és a 2-es, és tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen én arra a terminálra érkeztem Indonéziába. Kicsit kellett keringenem, hogy megtaláljam a kapukat, hiszen felmentem az emeletre és mindenhol az Air Asia színei díszelegtek. Csak utána mondták, hogy a LionAirt megtalálhatom a belföldi indulásnál. Na mondom acht soo… 

Aztán találkoztam a rémálmommal: több 100 ember, és csak 2 kapu volt használatban: 1 az Air Asia belföldi járatainak, és 1 a Lion Air belföldi járatainak. Épp Surabayába hívták az embereket, mikor látom, hogy osztogatják az italokat és az ételeket. Kicsit gyanús volt a dolog, hiszen nem szoktak csak úgy ételt osztogatni, kivéve a repülőtéren lévő Mikulás, aki minden kisgyereknek egy nyalókát adott a kezébe. Mivel az ég adta világon sehol nem volt egy kivetítő, hogy mikor, honnan, milyen gépek mennek, ezért megnéztem a Soekarno Hatta honlapján az indulásokat. Hát 1 órás késés volt éppen, úgyhogy már akkor elkönyveltem, hogy tuti, hogy én is késni fogok 1 órát. De legalább kaptam én is vizet és kaját. És tényleg késtünk.

Az út jó volt, ablak mellett ültem, és sikeresen el is aludtam. Úgy éreztem, hogy nem alszok, de ehhez képest elég hamar elment a 2 órás repülőút. Ilyen jót repülőn még nem aludtam.

Denpasarba érve már a repülőtéren megmutatkoztak a balinéz jelek: az érkezési oldalon nem egy szobor volt kis szökőkúttal, halakkal. Képet sajnos nem csináltam róla, mert siettem, ezért itt egy internetes kép:

Este 10 óra után voltunk ugyanis, én pedig oda akartam érni a szállásra, viszont még egy jó kis taxikeresgélés ettől még elválasztott.

Az Interneten utánajártam, hogy 50 ezer rúpiáért be lehet érni Kutába Denpasarból, ezért tartottam is magam ahhoz, hogy én 50 ezer rúpiánál többet nem fogok fizetni. A terminálból kilépve megrohamoztak a taxisok az ajánlatukkal, kivétel nélkül 150 ezerért vittek volna el Kutába. Na mondom ennyire hülyének ne nézzenek, 5 km-re van a hely, 15 perc alatt ott vagyunk. Aztán jött a legviccesebb beszólás este 10kor: nagy a forgalom, azért ennyi az ár. Na mondom ember, nagy forgalom Jakartában van, nem itt. Én csak röhögtem a taxison, meg ő is rajtam, mindketten hülyének tartottuk a másik árazását. Végül egy ember ajánlotta fel, hogy motorral elvisz a hotelig 50 ezer rúpiáért. Persze nem mosolyogtam a dologtól, de legalább 50 ezret kell fizetnem, hogy odaérjek. Pár perc séta után kicsit féltem az embertől, ugyanis mentünk, mentünk, aztán az út egyre sötétebb volt. Féltem, hogy mi van, hogy ha ez most megkésel, hiszen 3 millió van a táskámban, stb. stb. De aztán kiderült, hogy a motoroknak való parkoló kicsit távolabb volt. Az ember aztán próbálta felemelni az árat, de mondtam neki, hogy nem, 50 ezerben egyeztünk meg. Végig sírt a szája, hogy nagyon hosszú az út, az 50 ezer az neki kevés. Tudattam vele, hogy Jakartában 50 ezret kell fizetni a motoros taxisoknak kb. 25 km-ért, úgyhogy szépen maradjon csöndben, mert neki a felét se kell levezetnie. Aztán sikeresen továbbment a hotelen is, mikor észrevettük, persze visszafordultunk, és akkor is mondta, hogy ezért fel fog számolni pluszt. Én nem szóltam semmit, odaértünk, belenyomtam a markába az 50-est és otthagytam. Nem kiabált utánam, hogy többet kellene adni, úgyhogy nem volt probléma. Végülis ne is problémázzon, ő mondta, hogy elvisz a hotelig 50-ért… :D

Viktoriia, az ukrán útitársam már ott volt a hotelben, de már aludt. A hotel elnevezés amúgy túlzás, szállón voltunk, egy szobában 9-en voltunk. Kicsit megdöbbentem, mikor beléptem a szobába: előttem 3 db 3 emeletes ágy volt, és miért is ne, a legtetején aludtam :D

Mentem is aludni, hiszen másnap korán kellett kelni.

Következő bejegyzésemben bővebben írok a Balin szerzett élményeimről :)