Beteges promóció Medanban

Utolsó Jakartán kívüli promócióm Medanban, Szumátra szigetén volt. Makassar és Medan között mindössze 1.5 nap volt, ami alatt túl sokat sajnos nem tudtam pihenni. Ez az idő alatt viszont lett egy új lakótársam Ildi személyében. Neki ki kellett költöznie az előző lakásából, mert túl drága lett volna, ha egymaga akarja fizetni. Habár ő nem ide akart költözni, kénytelen volt ezzel beérnie, mert a környéken nincs olyan lakás, amit tudott volna fizetni és jól is néz ki. Személy szerint én elvagyok ezzel a lakással, persze nem a legjobb, ugyanis felújítva még nem volt, a falak vizesednek/penészednek, csak hideg víz van, és tele van hangyákkal és csótányokkal. De szerintem 6 hónapig élhető körülményeket nyújt a lakás, ami eleve jobb, mint az 1. indiai lakásom. A hideg vízzel pedig nincs is bajom, nekem jól esik a kinti 30 fokos meleg mellett, hogy hideg vízzel tusolhatok le.

Előre féltem Medantól, hiszen a főnök is velünk tartott. Utolsó pillanatban úgy döntött, hogy Ildi is velünk jöhet, nem kell Jambiba mennie. Örültem ennek, mert féltem, hogy olyan szobatársat kapok, aki megint azt akarja, hogy égjen a villany a szobában – hogy elmenjenek a szellemek… :’D 4. társunk pedig Fatir lett.

A promóció egy mallban volt. Az első nap jó volt, tetszett, sokan odajöttek hozzánk beszélgetni. A nap vége viszont már nem tetszett annyira, ugyanis az ebéd nem esett túl jól, túl sok chilli volt a levesben, ezért elkezdtem erősen WC-re járni. A délutánt a hotelben is töltöttük, ami nagyon jól nézett ki, viszont a reggeli gyér volt: mindössze egy kis croissantot és egy kis méretű kávét kaptunk a lenti Starbucksból. Persze finom volt, de ahhoz, hogy kibírjuk evés nélkül délig nem volt túl elégséges.

2. napon nem lettem jobban, főleg azért nem, mert egész éjszaka a WCre jártam. Ennek ellenére megpróbáltam a napot, Fatirral iskolákat látogattunk egy kész őrült sofőrrel. Hajtott össze-vissza, úgyhogy elég hamar elő is jött a rosszul létem. Fatir mit sem törődött az állapotommal, állandóan küldött a diákokhoz fotózni, meg prezentációt kellett tartani… a 6. iskola után 1 órakor már megjegyeztem neki, hogy igazán elmehetnénk már ebédelni, meg jól esne, ha nem úgy kezelne, mint egy használati tárgyat. Az egyik iskolában ugyanis az történt, hogy kiraktunk egy plakátot, Fatirnak meg mondtam, hogy diákokkal fényképezze le. Leszólítottunk párat, akik túl félénkek voltak még egy közös fotóhoz is, ezért befutott a legközelebbi terembe, és elkezdi, hogy „Itt egy bulé, fényképezkedjetek vele!”. Kicsit kiakadtam, de abban a pillanatban nem akartam mondani, hogy én speciel nem akarok fényképezkedni ilyen módon. Utána természetesen mondtam neki, mire csak röhögött. Ebéd után viszont kértem is magamat vissza a hotelbe, mert nem éreztem magamat annyira jól, hogy még visszamenjek a mallba. Este egyedül voltam, ugyanis a többiek elmentek kocsikázni promó után.

A harmadik nap full unalom volt, alig volt ember a helyszínen. Promóció után elmentünk együtt vacsorázni és lebeszéltük, hogy pénteken, mivel nincs promóció, elmegyünk a Toba tóhoz, Szumátra legnevezetesebb tavához.

Így is történt, másnap kora reggel 4kor indultunk is a tóhoz, ahova 3 órás kocsikázás után értünk le. Próbáltuk Ildivel meggyőzni a főnököt, hogy keressünk valami közelebbi helyet, mert annak semmi értelme, hogy lekocsizunk, csinálunk pár képet és indulunk is vissza. A Toba tó meg amúgy is több napos kirándulás. Mikor leértünk a tóhoz, fogtunk is egy kompot, hogy átmenjünk az ottani szigetre, a Samosirra. Elég híres az ottani kis faluról és annak a kultúrájáról. Be is fizettünk egy kis műsorra, aminek a fénypontja az ott táncoló faember volt. 

Elmesélték a történetet, hogy anno a hercegnek meghalt az édesapja, és nagyon szomorú lett. A népe pedig ezt a bábut készítette neki, hogy ezzel jobb kedvre derítsék a herceget és újra tudjon nevetni. Habár maga az ember elég félelmetes, mikor elkezdett táncolni, mindenkit jó kedvre derített :D

Ezután megnéztünk egy sírt és mentünk is vissza a komphoz, és vettük az irányt Indonézia legmagasabb vízesése felé, a Sipisopisohoz. A 2 órás kacskaringózó út alatt Fatir el is hányta magát, amin cseppet sem csodálkoztam, mert a sofőr nem törekedett a lassú vezetésre. 

A vízeséshez érve nem túl sok kedvem volt túrázni, főleg, hogy azt mondták, hogy 45 perc alatt lehet megtenni 1 irányt, ami csak lépcsőből áll. Nem számoltam meg, de azt az információt kaptam, hogy 1200 lépcsőfokból áll. Ildi le akart menni, úgyhogy végül én is lementem. Főnök egy ideig eljött velünk, majd visszafordult. Már az elején sem akart lejönni. A vízeséshez elég hamar leértünk, én pedig megpróbáltam közelebb kerülni a biztosításom használatához azzal, hogy minél közelebb menjek a vízeséshez. Ildi nem is jött el velem, én viszont odamentem az egyik nagy kő mellé, aminél tovább már tényleg életveszély menni, mert annyira nedves volt ott minden kő, hogy könnyen megcsúszhat az ember – na meg a lezúduló víztömeg miatt látni nem lehetett kb. túl sokat. Felejthetetlen élmény volt mindössze pár méterrel lenni a 800 méteres vízeséstől.

A jó kis túra után vettük is az utunkat vissza Medan felé. Egy idő után megálltunk vacsorázni, ahol jól belaktunk, és jó sokat el is költöttünk. Ennyit itt még nem hallottam kajára költeni :D

Hajnali fél 2re vissza is értünk a hotelbe, ahol nem volt problémánk az elalvással.

Másnap kijelentkezés után Medan néhány nevezetességét néztük meg – kb. a főnök nélkül, mert eléggé lebetegedett. Ő benn maradt a kocsiban és várt minket. Megnéztünk egy palotát, egy hindu templomnak kinéző keresztény katolikus templomot (itt nem tudom hány év után elmondtam egy imát), valamint Medan mecsetét. Utána vettük is az irányt a repülőtér felé, hogy jöjjünk vissza Jakartába. Ott viszont késés fogadott minket: a repülőnk 3 órát késett, míg a Medan – Jakarta útvonal eleve kicsivel több, mint 2 óra. Egyikőnk sem volt boldog tőle. A méreg csak akkor tört igazán elő, amikor landoltunk Jakartában és vártuk a bőröndöket, amiket kb. fél óra elteltével hoztak csak ki, majd várhattuk a Grabcar alkalmazással rendelt kocsinkat is, hogy szépen elhozzon minket haza. Végül hajnali 2kor haza is értünk.

Véget ért a Jakartán kívüli promócióim időszaka. Következő bejegyzésben olvashattok egy felmerült problémáról velem kapcsolatban, ami eléggé elrontotta a kedvemet attól, hogy nap, mint nap menjek dolgozni.

Látogatás Makassarba

Ahogy ígértem, folytatnám az utazásos történetemet onnantól, hogy leszálltunk Jakartában. Kicsit feszült voltam a bevándorlás miatt, hogy ne legyen semmi probléma, és beengedjenek az országba. Mikor sorra kerültem, odamentem a pasihoz, aki elkezdte kérdezni a kollegáját, hogy a magyarok megkapják-e az ingyen 30 napos vízumot, amire kicsit sokkot kaptam – mi van, ha fizetnem kell? De aztán nem lett belőle gond. A következő kérdés viszont az volt, hogy mikor hagyom el az országot. Február 22-ét írtunk, én pedig mondtam, hogy a következő elutazásom március 21-én lesz. A pasi hirtelen nem tudta kiszámolni, hogy a 2 dátum között bőven nincs még meg a 30 nap, azt is a kollegájától kellett megkérdeznie, míg én majdnem fulladásos halált haltam, mert lélegzetemet visszafojtva vártam a sorsomat. Végülis bekerült a pecsét az útlevelembe és beléphettem az országba és röhöghettem jót a pasin, hogy nem tud kiszámolni 30 napot a naptárban.

Azonban nem itt ért véget a repülőteres történetünk, ugyanis már aznap repültünk tovább Makassarba, Celebesz szigetére (ami úgy néz ki, mint egy „K” betű) egy másik terminálról. Fogtunk egy taxit és átmentünk a másik terminálra, ahol próbáltunk valami kaját keríteni 50 ezer rúpia alatti értékben, ugyanis ezt a suli fizette volna. Minden drágábbnak bizonyult, ezért bementünk az egyik Indomaret pontba, és ott vettünk meg néhány dolgot, amivel ellehetünk az út előttig, valamint az út alatt. Ildi talált egy kis pihenőt, ahova bementünk és lefeküdtünk, és vártuk a 2-3 óra múlvai indulást.

Az út alatt minden rendben volt, leszálláskor pedig szembe találkoztam az egyik repülési félelmemmel: az esőben való leszállással. A sok „Légikatasztrófák” című dokumentumfilm után mostanában úgymond félek a gépen ülni bizonyos alkalmakkor: nem szeretek felszállni viharban, szeretek a szárny közelében ülni, erősen konvergálok a vészkijárat felé, meg hasonló dolgok. A leszállás kicsit rázósabb volt, de inkább attól ijedtem meg, hogy egy kicsit megcsúszott a repülő, és folytatódott a gyors száguldás – de mivel nem hallottátok a TV-ben, hogy az indonéziai Makassar városban lefutott egy repülő a futópályáról, jelentem, hogy sikerült megállnunk és bevánszorognunk a terminálra.

Putri, az egyik munkatársunk már leadta a drótot, hogy hogy kell taxit szereznünk. A legtöbb taxitársaság eléggé megbízhatatlan, próbálnak árat alkudni ahelyett, hogy bekapcsolnák a taxiórát. Na itt egy automatán kellett kiválasztani, hogy melyik társasággal akarunk menni (volt vagy 20 féle…), és azzal mehetett az ember. Megkaptuk azt az információt is, hogy mindegyik fix árral dolgozik, ezért kicsit ferde szemekkel néztem a kezemben lévő papírra, amire nem volt semmi ár ráírva. Az ott lévő dolgozó hölgyike segített nekünk, mondta, hogy mérőórás taxik vannak, úgyhogy nem kell aggódni emiatt. Én meg még úgy sem aggódtam, mert úgyis fizette a suli. Aztán mondta hölgyike, hogy le kell menni a lépcsőn, és ott kell megkeresni a társaságot. Na már most mi lementünk a lépcsőn és szemben találtuk magunkat az iszonyatosan nagy káosszal: a nagy tömeggel, valamint a sok csalóval, akik próbáltak taxit ajánlani nekünk „jó” áron. Minden reakció nélkül próbáltam átverekedni magamat a nagy tömegen, mikor belefutottunk egy egyenruhás pasiba, olyan rendőr félébe. Neki már megálltam és mondtam a problémámat, hogy miért is vagyunk ott, ahol. Nagyon aranyos volt, odavitt minket a pulthoz, ahol kaptunk sorszámot a társaságunkhoz, és odavitt az emberhez is, aki intézte a „Bosowa” taxit. Sokat számít az, ha „bulé” az ember, ebben az esetben hozzánk odajöttek segíteni, mint később kiderült, Putriék ott szenvedtek fél órákat, mire megtalálták, hogy mit és hol kell csinálni. Az árban is látszódott egy kis különbség: ők 150 ezer rúpiát fizettek a hotelig, míg mi ezt 130 ezerből megúsztuk. Büszke voltam magunkra, hogy külföldiekként olcsóbban utaztunk, mint indonéz munkatársaink.

Kész élmény volt a hotelbe érni, hiszen végre lepihenhettünk Ildivel. A pihenés előtt viszont még elmentünk vacsorázni, ahol valami új ételt próbálhattam ki. 

Makassarban az tetszett, hogy más ételek voltak: az indonéz ételek makassari változatai, valamint rengeteg tengeri kaja. Itt sajnos kiderült, hogy érzékeny lettem rájuk, legalábbis a garnélarákra biztosan, ugyanis egyik este elmentünk enni egy ilyen étterembe, megettem 9 nagyobb garnélarákot, és erősen égni és viszketni kezdett a kezem és kicsit felduzzadt az ajkam is.

A promóció nem volt rossz, itt is nagyon sok diákkal találkoztam, akik tudtak angolul beszélni, így nem unatkoztam annyit.

Amit megfigyeltem a promóció alatt, valamint a városban, hogy itt a férfiak kicsit erőszakosabbak. Nem biztos, hogy minden nővel, de Ildivel mi ketten nagyon éreztük magunkon. Az utcán kb. kivétel nélkül mindenki utánunk kiabált, a promóción a diákok szintén erőszakosabbak voltak – mindenáron el akartak minket hívni sétálni, meg enni, meg hasonlók. Én nagyon szívesen megnéztem volna Makassart valakivel, de nem egy 17-18 éves diákkal, ráadásul fiúval. Nincs nekem semmi bajom a fiatalabb emberekkel, de nagyon nagy különbség van az itteni 18 éves és az otthoni 18 éves között. Az itteni 18 éves kb. úgy viselkedik, mint az otthoni 14 éves, de van, amikor ezt a szintet sem tudják megütni, annyira komolytalanok. Na meg 1 promóció alatt csak el-el lehet viselni, hogy 6an hoznak össze 1 mondatot, de szabadidőmben nem ezzel szeretnék foglalkozni. Főnököm azt mondta, hogy nekem nagyon könnyű az angol, nem kell gondolkodnom, meg ilyenek, de mondtam neki, hogy elég fárasztó tud lenni az is, amikor több ember akarja összerakni az 1 mondatot, nekem meg ki kell bogoznom, hogy mit akarnak. Ja, és nekem is kell gondolkodni, hogy mit akarok mondani, csak már lehet, hogy nem fáradok bele olyan szinten, mint pl. utolsó éves középiskolásként, amikor az első külföldi barátnőimmel találkoztam.

Sikerült elmenni a hotelhez közeli parthoz, a Losari Beachhez, ott sétálgattunk és jót lógtunk a lányokkal, itt találkoztunk sárga kígyóbarátunkkal, amivel képeket is csinálhattunk. 

A legviccesebb Putri volt, ugyanis félt a kígyóktól, de mindenáron a nyakába akarta venni a szépséget. Egy idő után sikerült megbarátkoznia vele. Legszívesebben feltennék róla képeket, de már csak udvariasságból nem fogok róla képeket töltögetni a blogomba.

A közeli nemzeti parkba, a Bantimurungba is kiruccantunk, pont, amikor legjobban szakadt az eső. De ez minket nem állított meg, simán felmásztunk az egyik barlanghoz. 

Én már le is vettem a pólómat és egy bikini felsőben nyomattam a túrát, hiszen úgy is kevésbé lettem vizes, mintha a póló rajtam maradt volna. Legalább nem a 30 fokos száraz melegben kellett felmászni, az eső nyújtott valami hűvöskés beütést. Szívesebben mentünk volna a temetkezéséről híres Toraja városba, vagy a gyönyörű Tanjung Bira strandra. Azonban mindegyik olyan messze volt, hogy túl drága lett volna az odajutás.  

A plázázásból itt sem maradtunk ki, de oda csak azért jutottunk el, mert utolsó napon nem akartunk túl messzire menni Makassartól – valamint Putri lebetegedett, úgyhogy ő pihenni akart. Sikerült bevásárolnom: vettem hajfestéket, sprayt, valamint 2 cipőt.

Ennyit Makassarról, következő bejegyzésben Medanban tett promóciónkról írnék, ahol sikerült lebetegednem.  

4 nap Szingapúrban

Végre vége a nagy utazásnak, így megérkeztem én is a beszámolókkal. Hihetetlenül fárasztó volt ez a 2.5 hét, hiszen mindez tele volt koránkelésekkel, 6 repülőúttal, órás vezetésekkel, sok sétálással és persze a nagy meleggel. Kezdjük is hát el az elejétől… Szingapúrral!

Február 18-án reggel a reptérre vezetett az utunk Ildivel. Jó korán kiértünk, ezért szobroztunk vagy egy órát a check ines pultoknál, mielőtt felmentünk volna a kapukhoz. Hihetetlen módon semmi extra nem történt a repülőút alatt, és még a repülőtéren sem, úgyhogy ugorhatunk is Jakartától 2 órára – Szingapúrba.

Landolás után ahelyett, hogy a kijáratot kerestük volna, mindenáron a terminálon belüli kertet akartuk megtalálni. Jómagam arra számítottam, hogy leszállunk a repülőről és mindenhol növény fog minket körülvenni, de nem. Egy tök egyszerű terminál közepén találtuk magunkat tele emberrel és kapukkal. Nagy nyavalygások közepette úgy döntöttünk, hogy elkezdünk menni a kijárat fele, mikor hirtelen felbukkant a jelzés, hogy merre kell menni a kaktuszkert felé. Így hát ki is mentünk. Maga a kert szép volt, de nem volt túl nagy durranás. 

Csináltunk néhány képet és vettük az irányt a bevándorlási felé, majd a metró felé, amivel mehettünk a városba. A tervünk az volt, hogy nem váltunk pénzt a terminálon, hanem Ildi megveszi a bankkártyájával a jegyeket, és majd a városban váltunk pénzt, és lerendezzük a tartozásomat. Nagy pechünkre nagy kevergés után kiderült, hogy a jegyet valamiért éppen nem lehetett kártyával fizetni, úgyhogy mehettünk vissza a terminálra pénzváltót keresni. Habár 2kor landoltunk, örültünk, hogy 4kor felszállhattunk a metróra. A metró körülbelül 1 óra volt Chinatown megállóig. Eredetileg Couch Surfingeltünk volna, de úgy döntöttem, hogy 1 éjszakára nem megyünk el az emberhez, mert másnap csak problémák akadtak volna a táskákkal. Inkább elmentünk egy olcsó hostelbe, ahol ott tudjuk hagyni a cuccost, és mehetünk a dolgunkra, majd visszatérhetünk értük este. Így hát egy nagyon olcsó, SGD 15-be kerülő helyet választottunk, ami a metrókijárattól 1-2 percre volt, és nagyon normálisan nézett ki benn minden. És a reggeli is benne volt az árban, bár a reggeli nem valami svédasztalos reggelinek minősül, persze a svédasztal meg volt a 2 féle gabonapehely, kenyér, és 3 féle kenyérre kenhető massza választási lehetőséggel.

Cuccainkat letéve indultunk is kaját keresni, hiszen már 6 óra volt, és mi reggel óta nem ettünk semmit. Bekerültünk a negyed egyik legolcsóbb utcájába, ami tele volt finomabbnál finomabbnak tűnő ételekkel és italokkal.

Nagyon sok hezitálás után döntöttünk egy hely mellett, ahol egy SGD 4-os levest választottunk. Jómagam alábecsültem az adagot, ezért kértem hozzá húsos pitákat, mondva, hogy nehogy éhes legyek pár óra múlva. Mikor megkaptuk a levest, rá kellett jönnünk, hogy ezt ma mi nem fogjuk megenni, hiszen a levesnek nemhogy csak a léje volt sok, de bele volt téve egy jó nagy adag tészta. Ildi a negyedét sem tudta megenni, én nagy kínok árán a feléig tudtam eljutni.

Ezután pedig indultunk is neki a városnak, mégpedig Szingapúr folyójához, hogy elmenjünk esti hajókázni. Sétálgattunk a pénzügyi negyedben, egy rakat képet csináltunk. Eljutottunk a Merlionhoz, ami Szingapúr jelképe: egy oroszlán és egy sellő ötvözete.

Itt megálltunk selfieket csinálni, ugyanis Putri nevezetű kollégánk mondta, hogy küldjük üdvözletét a transzvesztita jelképnek (ezt nem tudom miért mondta, Ariel apja is sellő volt… vagy nem?). Na mindegy, ennek örömére elküldtük neki a képet, hogy lássa, hogy ott voltunk. Fél 10 körül pedig visszasétáltunk a hostelhez, ugyanis mi már eléggé fáradtak voltunk. Fürdés után mentünk is aludni.

Másnap viszont nem indult jól a reggel: szakadó esőre ébredtünk. A terv a Garden by the Bay volt, amiről tudtuk, hogy nagyon nem fog sikerülni, ugyanis az nem olyan jó esőben. Így hát változtattunk a terven, először vártuk, hátha eláll az eső, de nem így történt, így csak délben indultunk neki a napnak. A kínai negyedben kezdtünk el járkálni: megnéztünk néhány templomot, majd elindultunk a város közepe felé zsinagógákat megnézni. Ekkor jól le is szakadt az ég, ráadásul a lábunk már totál ki volt. 5re mentünk vissza a szálláshoz, hogy felvegyük a cuccainkat és induljunk a Couch Surfingesünkhöz, aki 3 éjszakára elszállásolt minket.

1 órás buszozás után ki is értünk Bishanhoz, ahol tele volt a környék lakóházakkal. Hamar meg is találtuk hostunk lakását. Megismerkedtünk Fizhával, akinek Couch Surfingen írtunk, a férjével, a gyerekükkel és az indonéz dadájukkal. Nagyon aranyosak voltak. Kicsit beszélgettünk, lefürödtünk és indultunk is egy steamboat étterembe, ahova meghívtak minket Fizháék. A barátaik is eljöttek, akik találkozni szerettek volna velünk ottlétünk folyamán.

A steamboat egy kínai hagyomány, leginkább hallal tálalják. A lényege, hogy kap a társaság egy jó nagy bödön levest, amibe kedvük szerint lehet beledobálni a megfőzhető húsokat. A mi esetünkben volt garnélarák, valami nagyobb rák, halgolyó, polip, 2 féle hal, valamint egy ismeretlen eredetű dolog, ami az ismeretlensége ellenére nagyon finom volt. Hihetetlen jót ettünk, nagyon ízlett a dolog.

Másnap ismételten lógott az eső lába, így nem mertünk elmenni a Garden by the Baybe, hanem inkább a kínai kertet választottuk. Itt is lejártuk a lábunkat, nagy szenvedések közepette indultunk tovább az indiai negyedbe, ahol egy jót ebédeltünk. Tulajdonképpen az éttermeken kívül más értelmes dolgot nem nagyon lehet az indiai negyedben találni. Így hát hamar mentünk is tovább az arab negyedbe, ahol kávézni szerettünk volna, de az Istennek nem találtunk eredeti arab kávézót. A kávézásra viszont már ráállt az agyunk, így hát beültünk egy francia kávézóba és ott próbáltunk kipihenni magunkat – ami nem ment. Így sajnos a napot be is fejeztük, ismét nem mentünk el a Gardens by the Baybe. A talpamban szúró fájdalom jelentkezett, menni is alig bírtam. Nem tudom, hogy mi történt velem, mert általában nem vagyok utazásokkor ennyire nyámnyila. Este a szállásadónk hivatalos volt egy vacsorára egy ismerősével, úgyhogy ők elmentek otthonról, mi viszont jó korán lefeküdtünk aludni Ildivel.

Utolsó napon hihetetlen módon jól kezdődött a nap. Gardens by the Bayyel akartunk kezdeni, de úgy döntöttünk, hogy inkább az állatkertbe megyünk, mert az előbbi később zár, míg az állatkert nincs nyitva este 9ig. Ezt a döntést később megbántuk, ugyanis az állatkert annyira nem volt nagy szám (de annál drágább…), a lábunkban megint előjöttek a fájdalmak és pénzünk sem volt már. Állatkert után viszont elmentünk egy szent helyre, ami gyalog kb. 15 percre volt a szállásadónk házától. Azután pedig mentünk is haza, jó korán értünk vissza. Az este folyamán a közeli parkban egy rendezvény volt a kínai újév alkalmából, így Fizhah elhívott minket, hogy menjünk el velük. Mi persze igent mondtunk rá, azonban Ildi lefeküdt és úgy bealudt, hogy lehetetlen volt felkelteni. Végül egyedül mentem el velük, miután elfogyasztottunk egy hihetetlenül finom vacsorát, amit Fizhah csinált. Közvetlenül nem tudtam neki segíteni, közvetetten viszont igen: vigyáztam a Zaynra, a 8 hónapos fiukra. A parkban sétálva többet sikerült beszélgetni, kikérdeztem, hogy milyen az élet Szingapúrban. Meglepődtem, hogy miket mondott Fizhah. Egyrészt a szólásszabadság nagyon minimális, nem szabad ellentmondani a kormánynak. Aztán beszéltünk az együttélésről, ami kb. olyan, mint Indonéziában: a lányok és fiúk nem nagyon élnek együtt házasság előtt annak ellenére, hogy az utcákon jobban fel lehet ismerni a párokat, azaz nem lehet akkora nagy tabu a párkapcsolat. Beszéltünk a házvételről: aki lakni akar Szingapúrban, az mindenképp vegyen házat, mert a bérlés iszonyatosan magas. Kezdő fizetés kb. SGD 2000, míg a lakásbérlés kb. SGD 1900, persze attól függ, hogy melyik területről van szó. A lakásvásárlás pedig kész rémálom: lehet venni a szabad piacon is, ahol iszonyat drágák a lakások, viszont azonnal megkapod. A másik lehetőség, hogy a kormánytól veszi az ember. Ez feliratkozás alapján megy. Eltart „pár” évig, mire megkapja az ember a lakást, Fizhah mondta, hogy az egyik ismerőse 5 év után kapott ilyen lakást. Ezen csodálkoztam, és kérdeztem, hogy hogy lehet, hogy ilyen lassan kapnak lakást, amikor itt van egy csomó épület felhúzva, meg építkeznek, stb. stb…. aztán mondta, hogy akkor kezdenek építeni, amikor már megvan a lista, hogy kinek kell lakás. A lakásvásárlást is csak házasok tehetik meg, vagy a 35 éven felüli egyedülállók. Aztán az autók is nagyon sokba kerülnek, valamint a parkolás is, ezért nem nagyon éri meg az embereknek, főleg, hogy kitűnő a tömegközlekedés. Az autók rendszámán meg lehetett figyelni egy eltérő dolgot: voltak fekete, valamint piros rendszámú kocsik. A fekete rendszámúakat bármikor lehetett használni, a pirosakat viszont csak este, valamint hétvégén. Természetesen a piros rendszámúakra kevesebb adót kellett fizetni. Természetesen lehet használni piros rendszámú kocsit hétköznap napközben is, de ebben az esetben mindig kellett venni egy kártyát a tulajnak, hogy ne büntessék meg a használatért. Nagyon örültem, hogy ennyit megtudhattam Szingapúrról és, hogy sikerült eljutnom ide.

Másnap reggel jó korán indultunk a reptérre, ugyanis a buszjáratok kicsit nehézkesen mentek. Szállásadónk a taxit javasolta, de sikerült találnunk egy olyan variációt, hogy elsétáltunk a 20 percre lévő másik metróhoz, ahonnan indult az első járat, utána átszálltunk egy buszra, ami kivitt a reptérre. A reptéren ismételten minden rendben volt, a repülőút alatt mindketten próbáltunk aludni :)

Következő bejegyzésben írok az indonéz bevándorlásomról, valamint Makassarról.