Látogatás a SMA Yadika 3 középiskolába

Minden promóciónak örülök, hiszen 1 promóció alkalmával 125 ezer rúpiát kaszálok vele, és mint említettem valamelyik bejegyzésben, az ebédet is adják mellé, azaz költeni nem nagyon kell a hetek alatt reggelin kívül. Azonban ott van a hátsó oldal is: ki kell menni a hűvös irodából főként olyan iskolákba, ahol a légkondi elég szerényen működik, vagy csak ventilátor van, vagy még az sem. 

Meg kell, hogy jegyezzem, hogy a legjobban Ayuval és Deswával szeretek menni promóciózni, ugyanis ők promóciók után szeretnek elvinni különböző helyekre enni. Rullyval leginkább vissza szoktunk jönni a suliba és az itteni kajáldában eszünk, vagy a suli nagyon környékén. 

Csütörtökön boldogan jöttem be az irodába azzal a tudattal, hogy végre nem kell mennem promóciózni. Aztán bejött az ajtón Deswa és kérdezi, hogy készen állok-e. Hát mondom nekem nem szólt senki, szal én ma nem megyek sehova, maximum akkor, hogy ha adnak valami promós pólót, mert mindegyik otthon van. Mondták, hogy vegyem fel a pulcsimat, ami épp a széken hátulján lógott - na mondom azt már nem, semmi pénzért nem fogom azt felvenni promóciók alatt. Végezetül haza lettem küldve, hogy átvegyem a ruházatot, és irány az iskola! 5en mentünk 5 osztályba, ez azt jelentette, hogy szerencsére 2 csapatra váltunk, így 2-3 arányban kivégeztük az osztályokat. 

Minden promóciónál gyomoridegem van, hogy vajon milyen osztályba lépek be. Vajon őrjöngeni kezdenek-e (többségben ez jellemző rájuk), tudnak-e angolul annyira, hogy megértenek, valamint, hogy lesz-e egyáltalán olyan, aki mer tőlem valamit kérdezni angolul. Az az indonézek nagy hibája, hogy kiröhögik egymást, ha valami bakit követnek el. Ha valamit rosszul mondanak, akkor leszólják a másikat, ezért a legtöbben már meg sem mernek szólalni, inkább hallgatnak, hogy nehogy röhögjön rajtuk a másik. Inkább érzem magam általános iskola 8. osztályában néha, mint középiskola 4. osztályában, de persze mindig van kivétel. 

Mint például a SMA Yadika 3 iskolájában. Az első osztály épp egy biológia órán ült egy műhelyhez hasonló teremben. Mikor bementem, nem volt az a nagy őrjöngés, hogy "bulé" van velük 1 légtérben, hanem mindenki csöndben ült, várt és hallgatott. Úgy vettem észre, hogy elég sokan értették, amit mondok, és a végén 4 ember is kérdezett tőlem, ami nagyon tetszett, hiszen más iskolákban örülök, ha 1 ember megkérdezi, hogy mit szeretek Indonéziában. 

A következő osztályt egy japán óra kezdetén látogattuk meg. Amúgy érdekes volt az iskola, és nagyon tetszett ez az elrendezés: a tantermek nem osztályoknak voltak, hanem a tanároknak. Minden tanteremnél ki volt téve a tanár képe és a tantárgy neve, amit tanított. Így a biológia műhelyben csak biológiás cuccok voltak, a japán terem pedig tele volt japán szavakkal és táblázatokkal. Ez az osztály is nagyon csendben figyelt, bár ők már nem voltak olyan aktívak, mint az első csoport. Kicsit nehezebben értették meg, amit mondani akartam, de onnan is jött pár kérdés. Mikor végeztünk, kezdtem örülni, hogy talán nem mi kapjuk meg a 3. osztályt, de sajnos nem így történt, egyszer csak látjuk, hogy Deswa járkál 1 emelettel lejjebb fel-alá, hogy minket keres. Mikor odamentünk hozzá, egyből mondta, hogy segítsek neki, be kell mennem az osztályba mert látni akarnak a diákok. Ez sosem jelent túl jót, és hát igen: beléptem, az osztály 90%-a fiú volt, és egyből kitört a nagy röhögés, hogy "bulé" lépett be a tanterembe. Ennek ellenére figyeltek arra, amit mondtam, az egyik fiú pedig elég jó kérdéseket tett fel. Tudta, hogy hol van Magyarország, és olyanokat kérdezett, hogy hol tudná gyakorolni a vallását Hollandiában, nem lesznek-e gondjai a vallásával kapcsolatban, stb. stb. 

2.5 prezentáció után viszont végre léphettünk le az iskolából. Mikor szálltam volna be a kocsiba, egyszer csak egy diáksereget pillantok meg az 1. emeleten, akik csak azt tudták ordítani, hogy "Bye Dóra, bye Dóra". Megkérdezte az egyik, hogy csinálhatnak-e velem egy képet, úgyhogy kezdődött is a fényképészet a diákokkal: csoportban, egyénileg, stb. stb. 

Jó élményekkel tértem vissza az egyetemre, és remélem, hogy még sok ilyen élményem lesz, és nem a rosszabb diákokat fogom majd ki :)

Következő bejegyzésemben a jakartai kiruccanásomról fogok írni. Ugyanis volt szerencsém Jakarta jelképéhez, a Monashoz eljutni néhány kollégámmal.