Utolsó hetek, pillanatok Indonéziában

Miután visszatértem Hong Kongból, az Indonéziában töltött időszakom elég unalmasnak bizonyult. Legszívesebben mentem is volna utazni, meg nem is. Végül nem mentem, mert nem volt senki indonéz, akivel mehettem volna valamerre. Indonéziában elég nehéz elmenni utazni egyedül, ha nem akar túl sokat fizetni dolgokért. Na mert hát elég jó nyelvtudás kell ahhoz, hogy le tudja alkudni az ember az árat a helyi szintre. Na meg sok helyen motor nélkül nem nagyon lehet hova jutni, én pedig még motort sem tudok vezetni. Ezért inkább maradtam a seggemen, és hozzáláttam egyéb teendőimnek.

A promóciós időszak lezárult, vagyis áprilisban nem volt promóció, egyetlen 1 nap kivételével – de az sem volt túl effektív… Ezért az én feladatom az irodában ülés volt órákon keresztül. Átszoktam a késői kelésre, és a késői munkakezdésre, ugyanis a főnök mondta, hogy ha nincs promóció, akkor nyugodtan menjek akár 11 órára. Kicsit korábban mentem, de mégsem reggel 8kor. Vittem a laptopomat, így elkezdtem a gyakorlati beszámolóm írását, a szakdolgozatom írását, megírtam a hong kongi beszámolót angolul, hogy tudjak jelentkezni a holland gyakorlatra, játszottam Facebookon, színeztem, levelet írtam… úgyhogy elvoltam.

Ildi elment utazni, ezért fel kellett magamat találnom, mind a munkahelyen, mind otthon. Néha összejöttünk az AIESECes lányokkal, főztem nekik paprikás krumplit – ezt a kaját már kezdem nagyon unni, úgyhogy most 1 évig tuti nem főzök senkinek! :D És beszereztem az ajándékokat a családnak – hűtőmágnes anyának, paprikaszósz (sambal) apának, néhány csecse-becse a tábori igazgatónak és a tábori sofőrnek.

Az utolsó napomon rendeztek nekem búcsúpartit, ami nagyon jól esett. Egy étterembe mentünk el, ahol jót kajáltunk, majd megkaptam az ajándékaimat: egy bicikli modelljét, egy tradicionális blúzt Lombokról, és egy ékszer szettet.

Megfogadtam még az elején, hogy én aztán nem fogok bőgni, mert valahogy nem voltam szomorú attól, hogy el kell onnan jönnöm és jöhetek haza. De aztán nem tudtam megállni, megköszöntem mindenkinek a segítségét, és eltörött a mécses.

Repülőtérre az AIESECes lányok vittek ki, nagyon aranyosak voltak. Tőlük is kaptam egy csomó ajándékot: csokikat, cukrokat, batikos legyezőt és egy képet képkeretben, ahol a 2 AIESECes lánnyal vagyok.

Hihetetlenül hamar elment ez a 6 hónap, az elején azt hittem, hogy sosem lesz vége, aztán mégis egy szempillantás alatt elment ez az idő. Nagyon örültem neki, hogy ezalatt az idő alatt nem kapott el semmi trópusi nyavalya, nem ütött el egyetlen egy motor sem (számomra azok félelmetesebbek, mint az autók…). Sokat fejlődtem mind professzionálisan, mind személyileg. Már nem jelent problémát emberek előtt beszélni, hiszen nem egy alkalommal kellett több, mint 100 ember előtt prezentálni. Megismerhettem egy teljesen más kultúrát, a nyelvüket, az ételeiket… amit sosem fogok elfelejteni. Amint tehetitek, látogassatok el Indonéziába, ha nem is túl sok időre, de legalább egy nyaralás erejéig, hiszen nagyon szép strandjai vannak, a vulkánok hihetetlen gyönyörűek, az emberek pedig nagyon kedvesek.

Ezennel véget is ért a blogom, viszont ne csüggedjetek, ugyanis a nyáron Amerikába megyek 3 hónapra, hogy egy gyerektáborban dolgozzak Massachusetts államban. Mivel ez már az 5. évem lesz, a blog már létezik, így el is kezdhetitek olvasni a történeteket: ha bevállaljátok, az elejétől! :) És a cím: http://doriamerikaban.blogspot.hu/

Köszönöm mindenkinek, hogy velem tartottatok, találkozunk Amerikában!

Távol Jakartától - 10 napos utazás Hong Kongba

Előző bejegyzésem után a Hong kongi beszámolómat hamarabbra terveztem. Ha angolul vezetném ezt a blogot, már meg is lenne, ugyanis nem sokkal az előző bejegyzésem közzététele után rátaláltam egy nagyon jó szakmai gyakorlati lehetőségre Hollandiában. A részleteket nem mondom el, mert a végén még potenciális versenytársakat szerzek a blogomon keresztül, de a lényeg, hogy a jelentkezést nem az önéletrajzzal és a motivációs levéllel kellett kezdeni, hanem egy inspiráló utazásunk bemutatásával. Úgyhogy össze is hoztam 7 oldalt írással és képekkel. A jelentkezést még nem küldtem el, mert angol nyelvű jogviszonyigazolást kell kapnom az iskolától. Amennyiben felvesznek, 3 hónapra megyek Hollandiába szeptembertől – de nem nagyon számolok vele, hiszen a jelentkezést kb. minden európai nyelven le lehet adni pár kivétellel, és hát a magyar miért is ne lenne a kivételek között…

Na, de térjünk is a tárgyra: Hong Kong! Úgy vártam már a 10 napos távollétet Jakartától, mint a messiást. Ugyanakkor már látni akartam a hong kongi barátnőmet, Abbyt, akivel még évekkel ezelőtt ismerkedtem meg interneten, és látogatott meg Magyarországon. Persze akkor megegyeztünk, hogy majd még találkozunk, de életemben nem gondoltam volna, hogy a következő alkalommal én fogom őt látogatni Hong Kongban.

Sajnálatos módon Jakartából nincs egyenes járat Hong Kongba, már ami olcsó. Garudával 4 óra alatt ott lehet lenni, viszont 2x annyiba került, mint az általam vásárolt JetStar repülőjegy, szingapúri átszállással. A repjegyem problémája viszont az időzítés volt: esti indulással 8-9 órás átszállásom volt Szingapúrban, és utána még 4 órás repülés Hong Kongba. Így hát éjjelre bekészültem mindennel: leveleket vittem, hogy majd leveleket írok, valamint elvittem a színezős könyvemet (mostanában ez az új hobbim). 

Ennek ellenére nem volt olyan unalmas a 8 órás várakozás: először végigsétáltam a repteren, megnéztem a kerteket, amiket előző látogatásom alatt nem sikerült megnézni, játszottam egy ott lévő gépen, majd találtam egy ágy féleséget, úgyhogy egy kicsit még tudtam is aludni. A 4 órás hong kongi út is hamar elment, így szállhattam is le a repülőről, majd vehettem az irányt a buszmegálló fele, hogy elmenjek az első Couch Surfinges hostomhoz, aki Kowloonban lakott, Hong Kong kínaiasabb részében.

Hong Kongnak amúgy rengeteg szigete van, jómagam a félszigeten voltam a Kowloon városrészben, aztán voltam Hong Kong szigetén, valamint Lantau szigeten is. A repülőtér is a Lantau szigetén van. Mikor leszálltam, hihetetlen látvány fogadott a magas hegyekkel. A hőmérséklet sajnos nem volt ilyen kegyes hozzám. Még Jakartában terveztem, hogy elmegyek egy strandhoz, így betettem egy fürdőruhát. Indulásom előtti napon kaptam azt az információt, hogy Hong Kongban csak 11 fok van, ezért úgy döntöttem, hogy ilyen időben nem fogok fürdeni. Annyi eszem viszont nem volt, hogy akkor talán a rövidnadrágokat sem kellene betenni, hanem inkább a hosszú nadrágokkal és több pulcsival kell számolnom. A végén betettem egy vékonyabb nadrágot, aminek aztán sokat köszönhettem az utazásom alatt. Hamar rájöttem, hogy a pulcsi nem lesz elég, ha nem is fogok benne fázni, pár napon belül büdös lesz, és hiába mosom ki, egész nap hordanom kell, úgyhogy nem tudna megszáradni.

A hostom egy olasz lány volt, aki néhány barátnőjével lakott egy lakásban az egyik piac utcáján. Az egyik lakótársa éppen nem volt otthon, így én megkaptam a szobáját, aminek nagyon örültem. Este elmentünk egy vietnámi étterembe, ahol egy nagyon finom levest ettem.

Másnap egyedül vágtam neki a városnak, hogy megnézzek egy templomot, egy másik buddhista építményt, és egy kínai kertet. Az időjárás ismét nem volt kegyes, mert a második helyen elkezdett esni. A Wong Tai Sin templomnál hihetetlenül nagy tömeg volt, úgyhogy ott próbáltam olyan gyorsan végezni, ahogy csak lehet. Szerencsére a kertben és a másik helyen nem volt annyi ember, úgyhogy ott nyugodtan tudtam járkálni és fényképezkedni. A kert után visszamentem a városba enni, majd mentem is vissza a hostomhoz kicsit lepihenni, ugyanis este találkoztunk Abbyvel. Vele Hong Kong egyik legnépszerűbb éjjeli piacára mentünk el a Temple Streetre, ahol beültünk egy kajáldával és kipróbáltunk jó pár dolgot. Aztán lementünk a kikötőbe, hogy megnézzük Hong Kong szigetét – bár az idő miatt eléggé ködös volt az egész, de ez is adott a dolognak egyfajta hangulatot.

2. napomra egy túrát terveztem – egyedül. Nagyon kevés ember tudja, de Hong Kong nem csak egy betontenger, nagyon sok túraútvonala van, 3 legfontosabb van, ha jól tudom: a Wilson trail, a Hong Kong trail és a MacLehose trail. A MacLehose és a Hong Kong trail 100-100 km hosszú, ha jól tudom. Ezeken kívül természetesen még számos útvonal van, amik rövidebbek és kevésbé intenzívek. Na én pont egy ilyet választottam ki a Tsing Yi mini szigeten. 

Az interneten nagyon sok leírást lehet találni a hong kongi útvonalakról, térképekkel, meg mindennel, úgyhogy nem féltem egyedül nekivágni a dolognak. A gond viszont az eső volt, ami reggel kicsit elrettentett, de utánanéztem, hogy a trail nem rossz esőben sem, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nekivágok, mert nem azért vagyok Hong Kongban, hogy a szobában üljek egész végig. Az útvonalon viszont kicsit paráztam, ugyanis nem sok emberrel találkoztam, így, ha megcsúszok, vagy valami bajom lesz, nem tudok kitől segítséget kérni. De a 3-4 órás út alatt szerencsére nem volt semmi probléma. Nagyon szép volt a táj, bár a képek nem nagyon tudják visszaadni a párás-ködös levegő miatt.

Délután pedig a Kowloon City Walled Parkba mentem el, aminek helyén pár 10 évvel ezelőtt egy tömbhalmaz volt tele lakásokkal. Ezt a tipikus kicsi lakásokat képzeljétek el, ahol egy egész család nyomorog, stb. stb. De inkább teszek ide egy képet:

Aztán a 80-as években ledózerolták az egészet, mert nagyon sok volt a bűnözés: főleg drogokkal kereskedtek, valamint a prostitúció sem volt ismeretlen az embereknek. A 90-es években pedig egy emlékkertet emeltek a hely helyén. A jó túrázós napot egy arab étteremben zártuk Abbyvel.

Terveink szerint a következő napon együtt mentünk volna el egy túrára a MacLehose trailen: 8 óra, 25 km. Azonban az eső miatt nekem a sportcipőmet kellett felvenni, ami annyira megfájdította a lábamat, hogy visszamondtam a dolgot, mert tudtam, hogy képtelen lettem volna 25 km-t lemenni abban a cipőben. Úgyhogy a városban csatangoltam, este pedig elmentünk hostommal egy Couch Surfinges eseményre Mr. Wonghoz.

Mr. Wongnak van egy étterme, ahol all you can eat kaja és pia van HKD60-ért. Ez azért is fura, mert máshol a kaja eleve ez az ár körül mozog. Sokan mondják, hogy valami nem tiszta módszerrel működteti a helyet. Az alkohol kiadására sincs engedélye, ezért az a szabály, hogy ha sört vagy valami alkoholt akarsz inni, akkor be kell menned egy nagy hűtőládához és ki kell szolgálnod magad – azaz az alkohol ingyen van, és te csak a kajáért fizetsz. Amúgy a kaja nem volt egy nagy szám, persze meg lehetett enni, meg minden :) inkább a hangulatért mentünk, nagyon sok emberrel találkoztunk: én leginkább hong kongiakkal, argentinokkal és finnekkel beszélgettem.

Másnap el kellett búcsúznom az olasz hostomtól és mentem tovább Hong Kong szigetére a 2. hostomhoz. Ő egy helyi lány volt, a családjával élt, ők hostoltak el. Az elején kicsit meglepett, hogy mondta, hogy a szülei nem nagyon vannak megbarátkozva az idegenekkel, úgyhogy ne mondjam nekik, hogy a Couch Surfingről ismerjük egymást, de mondjam azt, hogy Ausztráliában ismerkedtünk meg, mert a lány ott tanult egyetemen. A reggelinél elő is jött a kérdés, hogy hol jártam már, ahol természetesen bele kellett sorolnom Ausztráliát is – tudtátok, hogy 1 hetet voltam Sydneyben és Melbourneben is utazni? :D Aztán elkezdtek beszélni valami jóképű fiúról, amire én csak bólogattam egyetértően :D

A reggeli után elindultunk az utunkra: a napra főleg az evést terveztük :D úgyhogy a reggeli templom után elmentünk egy olyan gofrit enni, aminek a tésztája kör alakú buborékokat tartalmazott, és ez meg volt töltve csokival. Az egész gofrit pedig beletették 2 féle fagyiba. 

Drága volt, de isteni volt! Ezután kígyólevest ettünk az egyik Michelin csillagos étteremben. Természetesen ez is drága volt, az adag pedig kicsi. De egye fene, próbának mindenképpen megfelelt. 

Majd ettünk egy másik mangós édességet, amit a fagyihoz hasonlíthatok, de az annyira nem jött be. Vagyis nah, nem volt rossz, de nem költenék rá még egyszer.

Az estét a Victoria Peaken zártuk, ahol megnéztük Hong Kongot naplemente előtt és után, ettünk, majd mentünk is haza pihenni.

Húsvét vasárnapján Abbyvel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk túrázni a Dragon’s

Backhez. A hegy ugyanis úgy néz ki, mint a sárkánynak a háta. Hihetetlen sokan voltak fenn, amit annyira nem élveztem, mert nem diktálhattuk a magunk tempóját az út alatt. A 3-4 órás túra alatt szép tájakon mentünk keresztül, végül pedig a tengerparton kötöttünk ki. Estére hivatalos voltam a hostom családjához vacsorára, így a kirándulás vége után nem töltöttünk túl sok időt Abbyvel, hanem mentem vissza a szállásra. Nagyon élveztem a vacsorát, több fogás is volt. Megbeszéltük, hogy másnap én is főzök majd a családnak, egy jó kis paprikáskrumplit. Így is lett, utolsó Couch Surfinges napomon, miután elmentünk egy jót kirándulni a hostommal és az apukájával, hazamentünk és megfőztem nekik a magyar ételt. 

Elmondásuk alapján ízlett nekik, de el is hiszem, ugyanis nem egyszer mertek plusz adagot a tányérukra. A laktató vacsi után el kellett búcsúznunk, mivel Vivian, a hostom csak 2 éjszakára vállalt el, így én foglaltam hostelt a maradék 2 éjszakára. A végén felajánlotta, hogy maradjak még 1 éjszakát, de sajnos már a hostelt lefoglaltam.

Az utolsó 2 napomat Kowloonban töltöttem ismételten az egyik hostelben, aminek nagyon jó értékelése volt, de aztán maga volt a csalódás. Persze olcsósága miatt nem számítottam egy elnöki lakosztályra, de a matrac maga volt a rémálom. Maximum 5 centi vastag lehetett, azaz, ha ráfeküdtem, kb. egyenlő volt a padló keménységével. Az éjszakák alatt nem is aludtam túl sokat.

Utolsó előtti napomon mentem el a Big Buddhához, az ülő és integető Buddha szoborhoz. 

Eredetileg túrázni akartam, de az idő közbe szólt. Bár nem esett, eléggé lógott az eső lába, így nem akartam nekivágni a 4-5 órás kemény túrának egyedül, mert ez a napokkal ezelőtti túrámmal ellentétben nem volt túl veszélytelen a sok csúszós lépcsőjével. Így hát busszal mentem fel, de ez is nagyon szép volt.

Utolsó napomon nem csináltam semmi egyebet, délelőtt próbáltam elmenni az egyik piacra, de hát a hong kongiak elég későn kezdik a napot, így délre sem tudtak normálisan kipakolni. Meg akartam keresni az egyik boltot, ahol Sailor Moonos cuccok voltak, de mivel totál ugyanolyannak tűnnek az utcák, nem sikerült megtalálnom… így hát a pénzemet sem költöttem el… legalábbis erre. Ugyanis megtaláltam az egyik boltot, ahol „mochi”-t lehet venni. Ez egy japán édesség, aminek enyhén nyúlós tésztája van, és meg van töltve valamivel (csoki, mangó, stb. stb.) És az egész hideg és édes.

Kicsekkolás után indultam is a reptérre, ahol enni akartam, ugyanis maradt még némi pénz a pénztárcámban, és nem akartam hazavinni. Itt történt az, hogy kb. majdnem, hogy csak nekem fizettek, hogy ott egyek, ugyanis későn vettem észre, hogy rosszul adtak vissza, az én javamra.

Aztán kiderült, hogy a drága jó kis járatom 3 órát késik, így adtak még HKD 40-et, mint kaja kupont. Így hát még indulás előtt bementem a Mekibe, hogy veszek egy menüt. Amúgy a Meki elég olcsó Hong Kongban, kb. olcsóbb, mint Amerikában. Az egész csak azért lepett meg, mert más ázsiai országokban, ahol voltam, ott mind magas adót raknak a Mekire, ezért sokkal drágábban lehet ott enni, mint más helyeken.

A 3 óra elég hamar elment, így szállhattam is fel a repülőre. Örültem, mert így legalább nem kell Szingapúrban várnom 9 órát, hanem rövidülni fog pár órára. Szingapúrban lefoglaltam magamat a neten, mielőtt mentem volna vissza Jakartába. Amint felültem a gépre, egyből bealudtam, és csak arra ébredtem fel, hogy a kapitány szól, hogy 20 perc múlva landolunk.

Nagyon jól éreztem magam Hong Kongban, nagyon örültem, hogy megismerhettem Hong Kong másik arcát, azaz a természetet. Nagyon szívesen visszamennék a jövőben és kirándulnék többet.

Következő bejegyzésemben az utolsó időszakomról írnék Indonéziában.

1 nap Bandungban

Hihetetlen sok idő után végre rászántam magam, hogy folytassam blogomat, mégpedig a bandungi kiruccanásomat.

Egy csütörtöki napon történt, amikor este fél 10kor rámírt a főnököm, hogy el akarok-e menni Bandungba vele, 2 másik tanárral és a japán cserediákokkal… másnap. 1 napos volt a túra, ezért éreztem, hogy kicsit korán fogunk indulni, de hát egye fene, persze, hogy menni akarok! Nagyon örültem, hogy elhívott, abszolút nem számítottam rá, hogy végül eljutok Bandungba. Sajnálatos módon a bandungi ismerősömnek nem tudtam szólni a látogatásomról, úgyhogy vele nem tudtam összefutni.

Másnap hajnali 5kor indultunk neki az egyik minibusszal a 3 órás túrának. Az úton majdnem mindenki aludt, kivéve, aki éppen nem indonéz volt. Hihetetlen, hogy milyen alvási szokásaik vannak, hajnali 2kor még meg lehet őket találni, hajnali 5kor meg már fenn vannak… hogy ezek mikor alszanak, az számomra rejtély marad.

A reggelt egy kis étterem féleségnél kezdtük, ahol megittuk a reggeli ébresztő kávét, és ettünk néhány snacket: tofut és sült banánt. A tanárok nem akartak rizst venni nekünk, azt mondták, hogy akkor nem lennénk éhesek délben. Mivel ők állták a napot (vagy az iskola, ki tudja), nem akartam mondani, hogy én aztán 0-24 órában képes vagyok az evésre, úgyhogy engem aztán ne féltsenek. Jót beszélgettünk a japánokkal, bár nincs túl jó angol tudásuk. Eléggé fura, ugyanis mondták, hogy az egyetemen Japánban nyelveket tanulnak és angol-indonéz nyelvre vannak szakosodva. Hát, ahhoz képest az angolt annyira nem tudják sajnos :( de fő a bátorság, hogy merték használni. A főnököm mondta nekik, hogy mennyi helyre mentem már a világon, úgyhogy arról kezdtünk el beszélgetni, valamint a Couch Surfingről, hogy azt használom az utazásaim alatt.

Utána egy vulkáni kráterhez mentünk el Bandung közelébe. Hát miért is ne, ott is meg volt szabva a helyi ár és a külföldi „bulé” ár, a különbség pedig tízszeres: helyieknek 20 ezer rúpia, míg a fehérnek, nagyon feketének, valamint az olyan barnának, aki nem beszéli a „Bahasa”-t (Malajziában is hasonló a beszélt nyelv, amikor malájokkal utaztam, hihetetlenül könnyen bejutottak mindenhova helyi áron), azok pedig fizethettek 200 ezer rúpiát. Okos személyem természetesen a napra táskát váltott, és a velem lévő táskából sikeresen kifelejtettem a belépő kártyámat, valamint a levelet, hogy gyakornok vagyok a Budi Luhurnál. Mindenesetre gondoltam, hogy ott vagyunk egy minibuszban, amin óriási betűkkel van az Universitas Budi Luhur felirat, van benne 3 tanár és 5 japán diák – akkor az a szerencsétlen fehér csak nem lehet turista. Makassarban Ayu és Putri minden gond nélkül megvették nekem a helyi jegyet anélkül, hogy elkértek volna bármilyen levelet… na itt a tanárok nem próbáltak meg alkudozni, így hát ki kellett fizetni a külföldi belépőt. Nem hibáztatom őket, mert a kiinduló probléma az én memóriám volt, de meglepődtem, hogy ennyire mindegy volt nekik, hogy mennyit is kelljen fizetni.

A vulkán amúgy nem volt nagy szám, 200 ezret nagyon nem ért meg, de azért jól éreztük magunkat. Ebbe az is beletartozott, hogy minden 5. méteren meg kellett állni képet csinálni. Az indonézek nagyon szeretnek képeket csinálni, ők tipikusan azok a turisták, akik menni nem nagyon szeretnek, csak a lényeget akarják megnézni és azzal csinálni 5 ezer képet. Így hát attól – sajnos – nem kellett félnem, hogy lejárom a lábamat a sok sétálástól. A fotózkodás pedig tényleg úgy működött, hogy mindenki mindenkivel fényképezkedett, csoportosan, párosan, egyénileg… elmondhatom magamról, hogy az addigi idő alatt nem készült rólam annyi fénykép Indonéziában, mint ott a vulkánnál.

2 óra fotózkodás után elindultunk ebédelni egy rettenetesen szép helyre. Leginkább családokra volt tervezve, van játszótér, van ott tó is, rizsföld, és hihetetlen aranyos házikók és „tojások”, ahol szintén lehet enni. 

A menüről sajnos nem választhattunk akármit, és csak vizet ihattunk, mert olyan drága volt a hely. Én egy kicsit felturbózott sült rizst ettem 70 ezer rúpiáért (na már most egy ilyen általában 30 alatt megvan, de nem tudom, mert nem nagyon szeretem a sült rizst). De amúgy finom volt.

Ezután egy „angklung” előadásra mentünk. Az angklung népi hangszer, nagyon aranyos hangja van. Volt tánc, ének, na meg persze az angklung is szerepelt. A végén mindenki kapott egy angklungot és játszhattunk vele. Minden sziget angklungjának más hangzása volt, így a játék élvezetes is volt. Jómagam Nusa Tengarra angklungját kaptam meg, ami nem a legszerencsésebb, mert a 2. legmagasabb hangot hallatta, a játék során pedig ez iszonyat ritkán szerepelt. Na de mutatok nektek egy kis videót az egyik számról, hogy azért mégis csak tudjátok, hogy miről beszélek:

Jött is a vacsora idő, amikor elmentünk egy outlet féleségbe. Jól nézett ki, de mivel nem imitációk voltak, ezért nem vettem semmit. Rendeltünk vacsorát, de mindenki arcán látszódott a csalódottság, miután kihozták az adagot. Én csirkés pirított tésztát rendeltem, ami nem volt túl sok, de vacsora gyanánt megtette. Hírem ment a főnök felé, hogy iszonyat sokat tudok enni, ezért félt, hogy nem lesz elég, hiába győzködtem, hogy bőven elég volt, rendelt még egy sült rizst az éhen maradóknak – amit nekem kellett befejeznem, mert mire kijött, hirtelen senki sem volt már annyira éhes, hogy egyedül megegye az adagot.

Az estét, és Bandungot egy nagyon hangulatos másik étteremben zártuk le, ahol ettünk desszertet. A baj viszont az volt, hogy sötét volt, így a kilátásáról híres hely kilátása kb. nem volt semmilyen. Egy jeges desszertet ettem, aminek a lényege, hogy lereszelik a jeget, és azt összekeverik különböző gyümölcsökkel és szirupot tesznek bele.

A visszaúton az indonézeken kívül megint bealudt mindenki, bár én csak az út feléig tudtam aludni, annyira kényelmetlen volt a busz.

Következő bejegyzésemben a Hong Kongba tett utamról mesélek. 

Beteges promóció Medanban

Utolsó Jakartán kívüli promócióm Medanban, Szumátra szigetén volt. Makassar és Medan között mindössze 1.5 nap volt, ami alatt túl sokat sajnos nem tudtam pihenni. Ez az idő alatt viszont lett egy új lakótársam Ildi személyében. Neki ki kellett költöznie az előző lakásából, mert túl drága lett volna, ha egymaga akarja fizetni. Habár ő nem ide akart költözni, kénytelen volt ezzel beérnie, mert a környéken nincs olyan lakás, amit tudott volna fizetni és jól is néz ki. Személy szerint én elvagyok ezzel a lakással, persze nem a legjobb, ugyanis felújítva még nem volt, a falak vizesednek/penészednek, csak hideg víz van, és tele van hangyákkal és csótányokkal. De szerintem 6 hónapig élhető körülményeket nyújt a lakás, ami eleve jobb, mint az 1. indiai lakásom. A hideg vízzel pedig nincs is bajom, nekem jól esik a kinti 30 fokos meleg mellett, hogy hideg vízzel tusolhatok le.

Előre féltem Medantól, hiszen a főnök is velünk tartott. Utolsó pillanatban úgy döntött, hogy Ildi is velünk jöhet, nem kell Jambiba mennie. Örültem ennek, mert féltem, hogy olyan szobatársat kapok, aki megint azt akarja, hogy égjen a villany a szobában – hogy elmenjenek a szellemek… :’D 4. társunk pedig Fatir lett.

A promóció egy mallban volt. Az első nap jó volt, tetszett, sokan odajöttek hozzánk beszélgetni. A nap vége viszont már nem tetszett annyira, ugyanis az ebéd nem esett túl jól, túl sok chilli volt a levesben, ezért elkezdtem erősen WC-re járni. A délutánt a hotelben is töltöttük, ami nagyon jól nézett ki, viszont a reggeli gyér volt: mindössze egy kis croissantot és egy kis méretű kávét kaptunk a lenti Starbucksból. Persze finom volt, de ahhoz, hogy kibírjuk evés nélkül délig nem volt túl elégséges.

2. napon nem lettem jobban, főleg azért nem, mert egész éjszaka a WCre jártam. Ennek ellenére megpróbáltam a napot, Fatirral iskolákat látogattunk egy kész őrült sofőrrel. Hajtott össze-vissza, úgyhogy elég hamar elő is jött a rosszul létem. Fatir mit sem törődött az állapotommal, állandóan küldött a diákokhoz fotózni, meg prezentációt kellett tartani… a 6. iskola után 1 órakor már megjegyeztem neki, hogy igazán elmehetnénk már ebédelni, meg jól esne, ha nem úgy kezelne, mint egy használati tárgyat. Az egyik iskolában ugyanis az történt, hogy kiraktunk egy plakátot, Fatirnak meg mondtam, hogy diákokkal fényképezze le. Leszólítottunk párat, akik túl félénkek voltak még egy közös fotóhoz is, ezért befutott a legközelebbi terembe, és elkezdi, hogy „Itt egy bulé, fényképezkedjetek vele!”. Kicsit kiakadtam, de abban a pillanatban nem akartam mondani, hogy én speciel nem akarok fényképezkedni ilyen módon. Utána természetesen mondtam neki, mire csak röhögött. Ebéd után viszont kértem is magamat vissza a hotelbe, mert nem éreztem magamat annyira jól, hogy még visszamenjek a mallba. Este egyedül voltam, ugyanis a többiek elmentek kocsikázni promó után.

A harmadik nap full unalom volt, alig volt ember a helyszínen. Promóció után elmentünk együtt vacsorázni és lebeszéltük, hogy pénteken, mivel nincs promóció, elmegyünk a Toba tóhoz, Szumátra legnevezetesebb tavához.

Így is történt, másnap kora reggel 4kor indultunk is a tóhoz, ahova 3 órás kocsikázás után értünk le. Próbáltuk Ildivel meggyőzni a főnököt, hogy keressünk valami közelebbi helyet, mert annak semmi értelme, hogy lekocsizunk, csinálunk pár képet és indulunk is vissza. A Toba tó meg amúgy is több napos kirándulás. Mikor leértünk a tóhoz, fogtunk is egy kompot, hogy átmenjünk az ottani szigetre, a Samosirra. Elég híres az ottani kis faluról és annak a kultúrájáról. Be is fizettünk egy kis műsorra, aminek a fénypontja az ott táncoló faember volt. 

Elmesélték a történetet, hogy anno a hercegnek meghalt az édesapja, és nagyon szomorú lett. A népe pedig ezt a bábut készítette neki, hogy ezzel jobb kedvre derítsék a herceget és újra tudjon nevetni. Habár maga az ember elég félelmetes, mikor elkezdett táncolni, mindenkit jó kedvre derített :D

Ezután megnéztünk egy sírt és mentünk is vissza a komphoz, és vettük az irányt Indonézia legmagasabb vízesése felé, a Sipisopisohoz. A 2 órás kacskaringózó út alatt Fatir el is hányta magát, amin cseppet sem csodálkoztam, mert a sofőr nem törekedett a lassú vezetésre. 

A vízeséshez érve nem túl sok kedvem volt túrázni, főleg, hogy azt mondták, hogy 45 perc alatt lehet megtenni 1 irányt, ami csak lépcsőből áll. Nem számoltam meg, de azt az információt kaptam, hogy 1200 lépcsőfokból áll. Ildi le akart menni, úgyhogy végül én is lementem. Főnök egy ideig eljött velünk, majd visszafordult. Már az elején sem akart lejönni. A vízeséshez elég hamar leértünk, én pedig megpróbáltam közelebb kerülni a biztosításom használatához azzal, hogy minél közelebb menjek a vízeséshez. Ildi nem is jött el velem, én viszont odamentem az egyik nagy kő mellé, aminél tovább már tényleg életveszély menni, mert annyira nedves volt ott minden kő, hogy könnyen megcsúszhat az ember – na meg a lezúduló víztömeg miatt látni nem lehetett kb. túl sokat. Felejthetetlen élmény volt mindössze pár méterrel lenni a 800 méteres vízeséstől.

A jó kis túra után vettük is az utunkat vissza Medan felé. Egy idő után megálltunk vacsorázni, ahol jól belaktunk, és jó sokat el is költöttünk. Ennyit itt még nem hallottam kajára költeni :D

Hajnali fél 2re vissza is értünk a hotelbe, ahol nem volt problémánk az elalvással.

Másnap kijelentkezés után Medan néhány nevezetességét néztük meg – kb. a főnök nélkül, mert eléggé lebetegedett. Ő benn maradt a kocsiban és várt minket. Megnéztünk egy palotát, egy hindu templomnak kinéző keresztény katolikus templomot (itt nem tudom hány év után elmondtam egy imát), valamint Medan mecsetét. Utána vettük is az irányt a repülőtér felé, hogy jöjjünk vissza Jakartába. Ott viszont késés fogadott minket: a repülőnk 3 órát késett, míg a Medan – Jakarta útvonal eleve kicsivel több, mint 2 óra. Egyikőnk sem volt boldog tőle. A méreg csak akkor tört igazán elő, amikor landoltunk Jakartában és vártuk a bőröndöket, amiket kb. fél óra elteltével hoztak csak ki, majd várhattuk a Grabcar alkalmazással rendelt kocsinkat is, hogy szépen elhozzon minket haza. Végül hajnali 2kor haza is értünk.

Véget ért a Jakartán kívüli promócióim időszaka. Következő bejegyzésben olvashattok egy felmerült problémáról velem kapcsolatban, ami eléggé elrontotta a kedvemet attól, hogy nap, mint nap menjek dolgozni.

Látogatás Makassarba

Ahogy ígértem, folytatnám az utazásos történetemet onnantól, hogy leszálltunk Jakartában. Kicsit feszült voltam a bevándorlás miatt, hogy ne legyen semmi probléma, és beengedjenek az országba. Mikor sorra kerültem, odamentem a pasihoz, aki elkezdte kérdezni a kollegáját, hogy a magyarok megkapják-e az ingyen 30 napos vízumot, amire kicsit sokkot kaptam – mi van, ha fizetnem kell? De aztán nem lett belőle gond. A következő kérdés viszont az volt, hogy mikor hagyom el az országot. Február 22-ét írtunk, én pedig mondtam, hogy a következő elutazásom március 21-én lesz. A pasi hirtelen nem tudta kiszámolni, hogy a 2 dátum között bőven nincs még meg a 30 nap, azt is a kollegájától kellett megkérdeznie, míg én majdnem fulladásos halált haltam, mert lélegzetemet visszafojtva vártam a sorsomat. Végülis bekerült a pecsét az útlevelembe és beléphettem az országba és röhöghettem jót a pasin, hogy nem tud kiszámolni 30 napot a naptárban.

Azonban nem itt ért véget a repülőteres történetünk, ugyanis már aznap repültünk tovább Makassarba, Celebesz szigetére (ami úgy néz ki, mint egy „K” betű) egy másik terminálról. Fogtunk egy taxit és átmentünk a másik terminálra, ahol próbáltunk valami kaját keríteni 50 ezer rúpia alatti értékben, ugyanis ezt a suli fizette volna. Minden drágábbnak bizonyult, ezért bementünk az egyik Indomaret pontba, és ott vettünk meg néhány dolgot, amivel ellehetünk az út előttig, valamint az út alatt. Ildi talált egy kis pihenőt, ahova bementünk és lefeküdtünk, és vártuk a 2-3 óra múlvai indulást.

Az út alatt minden rendben volt, leszálláskor pedig szembe találkoztam az egyik repülési félelmemmel: az esőben való leszállással. A sok „Légikatasztrófák” című dokumentumfilm után mostanában úgymond félek a gépen ülni bizonyos alkalmakkor: nem szeretek felszállni viharban, szeretek a szárny közelében ülni, erősen konvergálok a vészkijárat felé, meg hasonló dolgok. A leszállás kicsit rázósabb volt, de inkább attól ijedtem meg, hogy egy kicsit megcsúszott a repülő, és folytatódott a gyors száguldás – de mivel nem hallottátok a TV-ben, hogy az indonéziai Makassar városban lefutott egy repülő a futópályáról, jelentem, hogy sikerült megállnunk és bevánszorognunk a terminálra.

Putri, az egyik munkatársunk már leadta a drótot, hogy hogy kell taxit szereznünk. A legtöbb taxitársaság eléggé megbízhatatlan, próbálnak árat alkudni ahelyett, hogy bekapcsolnák a taxiórát. Na itt egy automatán kellett kiválasztani, hogy melyik társasággal akarunk menni (volt vagy 20 féle…), és azzal mehetett az ember. Megkaptuk azt az információt is, hogy mindegyik fix árral dolgozik, ezért kicsit ferde szemekkel néztem a kezemben lévő papírra, amire nem volt semmi ár ráírva. Az ott lévő dolgozó hölgyike segített nekünk, mondta, hogy mérőórás taxik vannak, úgyhogy nem kell aggódni emiatt. Én meg még úgy sem aggódtam, mert úgyis fizette a suli. Aztán mondta hölgyike, hogy le kell menni a lépcsőn, és ott kell megkeresni a társaságot. Na már most mi lementünk a lépcsőn és szemben találtuk magunkat az iszonyatosan nagy káosszal: a nagy tömeggel, valamint a sok csalóval, akik próbáltak taxit ajánlani nekünk „jó” áron. Minden reakció nélkül próbáltam átverekedni magamat a nagy tömegen, mikor belefutottunk egy egyenruhás pasiba, olyan rendőr félébe. Neki már megálltam és mondtam a problémámat, hogy miért is vagyunk ott, ahol. Nagyon aranyos volt, odavitt minket a pulthoz, ahol kaptunk sorszámot a társaságunkhoz, és odavitt az emberhez is, aki intézte a „Bosowa” taxit. Sokat számít az, ha „bulé” az ember, ebben az esetben hozzánk odajöttek segíteni, mint később kiderült, Putriék ott szenvedtek fél órákat, mire megtalálták, hogy mit és hol kell csinálni. Az árban is látszódott egy kis különbség: ők 150 ezer rúpiát fizettek a hotelig, míg mi ezt 130 ezerből megúsztuk. Büszke voltam magunkra, hogy külföldiekként olcsóbban utaztunk, mint indonéz munkatársaink.

Kész élmény volt a hotelbe érni, hiszen végre lepihenhettünk Ildivel. A pihenés előtt viszont még elmentünk vacsorázni, ahol valami új ételt próbálhattam ki. 

Makassarban az tetszett, hogy más ételek voltak: az indonéz ételek makassari változatai, valamint rengeteg tengeri kaja. Itt sajnos kiderült, hogy érzékeny lettem rájuk, legalábbis a garnélarákra biztosan, ugyanis egyik este elmentünk enni egy ilyen étterembe, megettem 9 nagyobb garnélarákot, és erősen égni és viszketni kezdett a kezem és kicsit felduzzadt az ajkam is.

A promóció nem volt rossz, itt is nagyon sok diákkal találkoztam, akik tudtak angolul beszélni, így nem unatkoztam annyit.

Amit megfigyeltem a promóció alatt, valamint a városban, hogy itt a férfiak kicsit erőszakosabbak. Nem biztos, hogy minden nővel, de Ildivel mi ketten nagyon éreztük magunkon. Az utcán kb. kivétel nélkül mindenki utánunk kiabált, a promóción a diákok szintén erőszakosabbak voltak – mindenáron el akartak minket hívni sétálni, meg enni, meg hasonlók. Én nagyon szívesen megnéztem volna Makassart valakivel, de nem egy 17-18 éves diákkal, ráadásul fiúval. Nincs nekem semmi bajom a fiatalabb emberekkel, de nagyon nagy különbség van az itteni 18 éves és az otthoni 18 éves között. Az itteni 18 éves kb. úgy viselkedik, mint az otthoni 14 éves, de van, amikor ezt a szintet sem tudják megütni, annyira komolytalanok. Na meg 1 promóció alatt csak el-el lehet viselni, hogy 6an hoznak össze 1 mondatot, de szabadidőmben nem ezzel szeretnék foglalkozni. Főnököm azt mondta, hogy nekem nagyon könnyű az angol, nem kell gondolkodnom, meg ilyenek, de mondtam neki, hogy elég fárasztó tud lenni az is, amikor több ember akarja összerakni az 1 mondatot, nekem meg ki kell bogoznom, hogy mit akarnak. Ja, és nekem is kell gondolkodni, hogy mit akarok mondani, csak már lehet, hogy nem fáradok bele olyan szinten, mint pl. utolsó éves középiskolásként, amikor az első külföldi barátnőimmel találkoztam.

Sikerült elmenni a hotelhez közeli parthoz, a Losari Beachhez, ott sétálgattunk és jót lógtunk a lányokkal, itt találkoztunk sárga kígyóbarátunkkal, amivel képeket is csinálhattunk. 

A legviccesebb Putri volt, ugyanis félt a kígyóktól, de mindenáron a nyakába akarta venni a szépséget. Egy idő után sikerült megbarátkoznia vele. Legszívesebben feltennék róla képeket, de már csak udvariasságból nem fogok róla képeket töltögetni a blogomba.

A közeli nemzeti parkba, a Bantimurungba is kiruccantunk, pont, amikor legjobban szakadt az eső. De ez minket nem állított meg, simán felmásztunk az egyik barlanghoz. 

Én már le is vettem a pólómat és egy bikini felsőben nyomattam a túrát, hiszen úgy is kevésbé lettem vizes, mintha a póló rajtam maradt volna. Legalább nem a 30 fokos száraz melegben kellett felmászni, az eső nyújtott valami hűvöskés beütést. Szívesebben mentünk volna a temetkezéséről híres Toraja városba, vagy a gyönyörű Tanjung Bira strandra. Azonban mindegyik olyan messze volt, hogy túl drága lett volna az odajutás.  

A plázázásból itt sem maradtunk ki, de oda csak azért jutottunk el, mert utolsó napon nem akartunk túl messzire menni Makassartól – valamint Putri lebetegedett, úgyhogy ő pihenni akart. Sikerült bevásárolnom: vettem hajfestéket, sprayt, valamint 2 cipőt.

Ennyit Makassarról, következő bejegyzésben Medanban tett promóciónkról írnék, ahol sikerült lebetegednem.  

4 nap Szingapúrban

Végre vége a nagy utazásnak, így megérkeztem én is a beszámolókkal. Hihetetlenül fárasztó volt ez a 2.5 hét, hiszen mindez tele volt koránkelésekkel, 6 repülőúttal, órás vezetésekkel, sok sétálással és persze a nagy meleggel. Kezdjük is hát el az elejétől… Szingapúrral!

Február 18-án reggel a reptérre vezetett az utunk Ildivel. Jó korán kiértünk, ezért szobroztunk vagy egy órát a check ines pultoknál, mielőtt felmentünk volna a kapukhoz. Hihetetlen módon semmi extra nem történt a repülőút alatt, és még a repülőtéren sem, úgyhogy ugorhatunk is Jakartától 2 órára – Szingapúrba.

Landolás után ahelyett, hogy a kijáratot kerestük volna, mindenáron a terminálon belüli kertet akartuk megtalálni. Jómagam arra számítottam, hogy leszállunk a repülőről és mindenhol növény fog minket körülvenni, de nem. Egy tök egyszerű terminál közepén találtuk magunkat tele emberrel és kapukkal. Nagy nyavalygások közepette úgy döntöttünk, hogy elkezdünk menni a kijárat fele, mikor hirtelen felbukkant a jelzés, hogy merre kell menni a kaktuszkert felé. Így hát ki is mentünk. Maga a kert szép volt, de nem volt túl nagy durranás. 

Csináltunk néhány képet és vettük az irányt a bevándorlási felé, majd a metró felé, amivel mehettünk a városba. A tervünk az volt, hogy nem váltunk pénzt a terminálon, hanem Ildi megveszi a bankkártyájával a jegyeket, és majd a városban váltunk pénzt, és lerendezzük a tartozásomat. Nagy pechünkre nagy kevergés után kiderült, hogy a jegyet valamiért éppen nem lehetett kártyával fizetni, úgyhogy mehettünk vissza a terminálra pénzváltót keresni. Habár 2kor landoltunk, örültünk, hogy 4kor felszállhattunk a metróra. A metró körülbelül 1 óra volt Chinatown megállóig. Eredetileg Couch Surfingeltünk volna, de úgy döntöttem, hogy 1 éjszakára nem megyünk el az emberhez, mert másnap csak problémák akadtak volna a táskákkal. Inkább elmentünk egy olcsó hostelbe, ahol ott tudjuk hagyni a cuccost, és mehetünk a dolgunkra, majd visszatérhetünk értük este. Így hát egy nagyon olcsó, SGD 15-be kerülő helyet választottunk, ami a metrókijárattól 1-2 percre volt, és nagyon normálisan nézett ki benn minden. És a reggeli is benne volt az árban, bár a reggeli nem valami svédasztalos reggelinek minősül, persze a svédasztal meg volt a 2 féle gabonapehely, kenyér, és 3 féle kenyérre kenhető massza választási lehetőséggel.

Cuccainkat letéve indultunk is kaját keresni, hiszen már 6 óra volt, és mi reggel óta nem ettünk semmit. Bekerültünk a negyed egyik legolcsóbb utcájába, ami tele volt finomabbnál finomabbnak tűnő ételekkel és italokkal.

Nagyon sok hezitálás után döntöttünk egy hely mellett, ahol egy SGD 4-os levest választottunk. Jómagam alábecsültem az adagot, ezért kértem hozzá húsos pitákat, mondva, hogy nehogy éhes legyek pár óra múlva. Mikor megkaptuk a levest, rá kellett jönnünk, hogy ezt ma mi nem fogjuk megenni, hiszen a levesnek nemhogy csak a léje volt sok, de bele volt téve egy jó nagy adag tészta. Ildi a negyedét sem tudta megenni, én nagy kínok árán a feléig tudtam eljutni.

Ezután pedig indultunk is neki a városnak, mégpedig Szingapúr folyójához, hogy elmenjünk esti hajókázni. Sétálgattunk a pénzügyi negyedben, egy rakat képet csináltunk. Eljutottunk a Merlionhoz, ami Szingapúr jelképe: egy oroszlán és egy sellő ötvözete.

Itt megálltunk selfieket csinálni, ugyanis Putri nevezetű kollégánk mondta, hogy küldjük üdvözletét a transzvesztita jelképnek (ezt nem tudom miért mondta, Ariel apja is sellő volt… vagy nem?). Na mindegy, ennek örömére elküldtük neki a képet, hogy lássa, hogy ott voltunk. Fél 10 körül pedig visszasétáltunk a hostelhez, ugyanis mi már eléggé fáradtak voltunk. Fürdés után mentünk is aludni.

Másnap viszont nem indult jól a reggel: szakadó esőre ébredtünk. A terv a Garden by the Bay volt, amiről tudtuk, hogy nagyon nem fog sikerülni, ugyanis az nem olyan jó esőben. Így hát változtattunk a terven, először vártuk, hátha eláll az eső, de nem így történt, így csak délben indultunk neki a napnak. A kínai negyedben kezdtünk el járkálni: megnéztünk néhány templomot, majd elindultunk a város közepe felé zsinagógákat megnézni. Ekkor jól le is szakadt az ég, ráadásul a lábunk már totál ki volt. 5re mentünk vissza a szálláshoz, hogy felvegyük a cuccainkat és induljunk a Couch Surfingesünkhöz, aki 3 éjszakára elszállásolt minket.

1 órás buszozás után ki is értünk Bishanhoz, ahol tele volt a környék lakóházakkal. Hamar meg is találtuk hostunk lakását. Megismerkedtünk Fizhával, akinek Couch Surfingen írtunk, a férjével, a gyerekükkel és az indonéz dadájukkal. Nagyon aranyosak voltak. Kicsit beszélgettünk, lefürödtünk és indultunk is egy steamboat étterembe, ahova meghívtak minket Fizháék. A barátaik is eljöttek, akik találkozni szerettek volna velünk ottlétünk folyamán.

A steamboat egy kínai hagyomány, leginkább hallal tálalják. A lényege, hogy kap a társaság egy jó nagy bödön levest, amibe kedvük szerint lehet beledobálni a megfőzhető húsokat. A mi esetünkben volt garnélarák, valami nagyobb rák, halgolyó, polip, 2 féle hal, valamint egy ismeretlen eredetű dolog, ami az ismeretlensége ellenére nagyon finom volt. Hihetetlen jót ettünk, nagyon ízlett a dolog.

Másnap ismételten lógott az eső lába, így nem mertünk elmenni a Garden by the Baybe, hanem inkább a kínai kertet választottuk. Itt is lejártuk a lábunkat, nagy szenvedések közepette indultunk tovább az indiai negyedbe, ahol egy jót ebédeltünk. Tulajdonképpen az éttermeken kívül más értelmes dolgot nem nagyon lehet az indiai negyedben találni. Így hát hamar mentünk is tovább az arab negyedbe, ahol kávézni szerettünk volna, de az Istennek nem találtunk eredeti arab kávézót. A kávézásra viszont már ráállt az agyunk, így hát beültünk egy francia kávézóba és ott próbáltunk kipihenni magunkat – ami nem ment. Így sajnos a napot be is fejeztük, ismét nem mentünk el a Gardens by the Baybe. A talpamban szúró fájdalom jelentkezett, menni is alig bírtam. Nem tudom, hogy mi történt velem, mert általában nem vagyok utazásokkor ennyire nyámnyila. Este a szállásadónk hivatalos volt egy vacsorára egy ismerősével, úgyhogy ők elmentek otthonról, mi viszont jó korán lefeküdtünk aludni Ildivel.

Utolsó napon hihetetlen módon jól kezdődött a nap. Gardens by the Bayyel akartunk kezdeni, de úgy döntöttünk, hogy inkább az állatkertbe megyünk, mert az előbbi később zár, míg az állatkert nincs nyitva este 9ig. Ezt a döntést később megbántuk, ugyanis az állatkert annyira nem volt nagy szám (de annál drágább…), a lábunkban megint előjöttek a fájdalmak és pénzünk sem volt már. Állatkert után viszont elmentünk egy szent helyre, ami gyalog kb. 15 percre volt a szállásadónk házától. Azután pedig mentünk is haza, jó korán értünk vissza. Az este folyamán a közeli parkban egy rendezvény volt a kínai újév alkalmából, így Fizhah elhívott minket, hogy menjünk el velük. Mi persze igent mondtunk rá, azonban Ildi lefeküdt és úgy bealudt, hogy lehetetlen volt felkelteni. Végül egyedül mentem el velük, miután elfogyasztottunk egy hihetetlenül finom vacsorát, amit Fizhah csinált. Közvetlenül nem tudtam neki segíteni, közvetetten viszont igen: vigyáztam a Zaynra, a 8 hónapos fiukra. A parkban sétálva többet sikerült beszélgetni, kikérdeztem, hogy milyen az élet Szingapúrban. Meglepődtem, hogy miket mondott Fizhah. Egyrészt a szólásszabadság nagyon minimális, nem szabad ellentmondani a kormánynak. Aztán beszéltünk az együttélésről, ami kb. olyan, mint Indonéziában: a lányok és fiúk nem nagyon élnek együtt házasság előtt annak ellenére, hogy az utcákon jobban fel lehet ismerni a párokat, azaz nem lehet akkora nagy tabu a párkapcsolat. Beszéltünk a házvételről: aki lakni akar Szingapúrban, az mindenképp vegyen házat, mert a bérlés iszonyatosan magas. Kezdő fizetés kb. SGD 2000, míg a lakásbérlés kb. SGD 1900, persze attól függ, hogy melyik területről van szó. A lakásvásárlás pedig kész rémálom: lehet venni a szabad piacon is, ahol iszonyat drágák a lakások, viszont azonnal megkapod. A másik lehetőség, hogy a kormánytól veszi az ember. Ez feliratkozás alapján megy. Eltart „pár” évig, mire megkapja az ember a lakást, Fizhah mondta, hogy az egyik ismerőse 5 év után kapott ilyen lakást. Ezen csodálkoztam, és kérdeztem, hogy hogy lehet, hogy ilyen lassan kapnak lakást, amikor itt van egy csomó épület felhúzva, meg építkeznek, stb. stb…. aztán mondta, hogy akkor kezdenek építeni, amikor már megvan a lista, hogy kinek kell lakás. A lakásvásárlást is csak házasok tehetik meg, vagy a 35 éven felüli egyedülállók. Aztán az autók is nagyon sokba kerülnek, valamint a parkolás is, ezért nem nagyon éri meg az embereknek, főleg, hogy kitűnő a tömegközlekedés. Az autók rendszámán meg lehetett figyelni egy eltérő dolgot: voltak fekete, valamint piros rendszámú kocsik. A fekete rendszámúakat bármikor lehetett használni, a pirosakat viszont csak este, valamint hétvégén. Természetesen a piros rendszámúakra kevesebb adót kellett fizetni. Természetesen lehet használni piros rendszámú kocsit hétköznap napközben is, de ebben az esetben mindig kellett venni egy kártyát a tulajnak, hogy ne büntessék meg a használatért. Nagyon örültem, hogy ennyit megtudhattam Szingapúrról és, hogy sikerült eljutnom ide.

Másnap reggel jó korán indultunk a reptérre, ugyanis a buszjáratok kicsit nehézkesen mentek. Szállásadónk a taxit javasolta, de sikerült találnunk egy olyan variációt, hogy elsétáltunk a 20 percre lévő másik metróhoz, ahonnan indult az első járat, utána átszálltunk egy buszra, ami kivitt a reptérre. A reptéren ismételten minden rendben volt, a repülőút alatt mindketten próbáltunk aludni :)

Következő bejegyzésben írok az indonéz bevándorlásomról, valamint Makassarról. 

Elkövetkezendő utazások

Elég régen voltam utazni. Mármint úgy nagyon utazni. Batamot nem igazán nevezném utazásnak annak ellenére, hogy 2x is szálltam fel repülőre. Viszont pár nap múlva útnak indulok, és felfedezem… Szingapúrt! És nem egyedül: jön velem a Darmasiswás Ildi is. Nem is említettem, hogy Ildi időközben csatlakozott a marketinges csapatunkhoz, úgyhogy már nem egyedüli gyakornok vagyok. Ami jó, mert, ha nincs promóció, akkor nem unom szét magamat az irodában.

Visszatérve az utazáshoz: csütörtökön, azaz 18-án indulunk, és hétfőn, 22-én fogunk visszaérni. Az 1. napon egy hostelben leszünk, utána viszont Couch Surfingelni fogunk egy párnál. Sok helyet tervezünk megnézni, mint pl. a Garden by the Bayt, esti hajókázást tervezünk a Szingapúr folyóra, felmegyünk a Singapore Flyerre, elmegyünk az állatkertbe, egy kínai-japán kertbe, egy kolostorba, valamint a különböző negyedekben (kínai, india, arab) sétálgatunk és templomokat nézünk.

Hétfőn, amint visszaérünk Jakartába, haza se jövünk, hanem indulunk át a szemközti terminálra és indulunk Makassarba. Ott ugyanis promózni fogunk középiskolákban, valamint edufairre megyünk. Onnan csak szombaton, azaz 27-én késő este érünk haza. Sok időm nem lesz pihenni, ugyanis hétfőn, 29-én indulunk is Medanba egy újabb promócióra, ahonnan megint csak hétvégén fogunk hazajönni. Az azt követő napokra kaptam meghívást Karimunjawa szigetére, ahova nagyon szívesen elmennék, viszont Medan miatt nem hiszem, hogy össze fog jönni. Aztán március 21-30. között Hong Kongba látogatok majd hong kongi barátnőmhöz, Abbyhez, aki olyan 5 éve volt Magyarországon meglátogatni engem. Most itt az ideje, hogy visszalátogassam :) Sajnos elszállásolni nem tud, ugyanis az apukájával lakik, aki nem túl nyitott a külföldiek fogadásához. De nem gond, itt is Couch Surfinget próbálok majd használni. Hétköznap a várost szeretném felfedezni, hétvégén pedig kirándulni tervezünk menni Abbyvel Hong Kongon kívül. Kaptam tippet egyik utazóismerősömtől, hogy érdemes átmenni Makaóba, úgyhogy most ez is tervben van, hogy a hétvége után átugranék kicsit Makaóra. A repülőút olyan utazóknak való, akik szeretnek hajléktalanok lenni: az átszállási idők ugyanis 8-9 órák, ráadásul este. Szingapúrban kell átszállnom, ahol nem szívesen költenék szállásra, ezért úgy döntöttem, hogy az átszállási időt a reptéren fogom majd tölteni. A 16 órás lomboki csövezés után a 8 óra meg sem fog kottyanni! Legalább lesz időm néhány levelet megírni, úgyis nagyon le vagyok velük maradva. 

Ugyanakkor meg kell, hogy említsem Szingapúr repterének szépségét. Nagyon sok oldal szerint a szingapúri terminálok a világ legszebb repülőterei tele virágokkal. Mindhárom terminálja valami másról híres: az egyik a méteres kaktuszairól (asszem a 2es), a 3as terminál a lepkekertjéről, valamint belső vízeséséről… az 1est pedig elfelejtettem. Szingapúri utazásom alatt el tudok menni az 1-es és 2-es terminálokra, Hong Kongba menet és jövet pedig ismét az 1-es terminált élvezhetem majd. Sajnos a 3-as terminálon nem lesz alkalmam átmenni.

Hong Kong után nincs semmi tervem, jó lenne még 1-2 helyre elnézni még itt Indonéziában, ugyanis április 24-én eljön a lelépés ideje, akkor Bangkokba megyek el és 28-án hajnalban indulhatok is haza Magyarországra. Persze mindez az Etihadon múlik, ugyanis már 5 alkalommal küldtek e-mailt a járatváltozásokról. Most már 40 perccel előbb indul a gépem Bangkokból, és már az abu dhabis gépemet is változtatták Rómába menet.

Ennyit röviden a terveimről. Legközelebbi bejegyzésemet Makassar utánra várjátok, akkor beszámolok mindkét utamról. :)

Jakarta földi paradicsoma

Ahogy ígértem, a hosszú hétvégémről írnék. A hosszú hétvége a kínai újév miatt volt, ezért február 6tól 8ig élvezhette a többség a hétvégét. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, már az elején tudtam, hogy valahova el akarok menni, és nem akarok itthon üldögélni.

Először tehát körbekérdeztem a levelezőtársakat, hogy mit csinálnak, otthon lesznek-e, stb. Sajnos Bandungból visszaírt a lány, hogy a kínai újév miatt ő megy rokonokat látogatni, ezért ő nem ér rá. Semarangi levelezőtársam ráért volna, de ő sajnos nem tudott volna elszállásolni, valamint a közlekedésben se nagyon tudott volna segíteni. A másik semarangi barátnőm először elfogadta az ajánlatot, de aztán a nagybátyja kórházba került, úgyhogy a hétvégén akartak látogatóba menni hozzá. Kicsit elkeseredetten kezdtem beletörődni, hogy a hétvégét itthon fogom tölteni. Beírtam tehát egy Facebook csoportba, ami után mégjobban elkedvtelenedtem, hiszen mindenki Bandungot ajánlotta, Bogorba hívtak, meg olyan helyekre, ahol már voltam. Bandungba meg úgy akarok elmenni, hogy találkozni tudjak a barátnőmmel. Kaptam meghívást Ora Beachre, ami az egyik legcsodálatosabb hely Maluku szigetén. Mivel 1 útra a jegy 900 ezer rúpia, úgy döntöttem, hogy 3 napért nem dobok ki ennyi pénzt csak 1 repjegyre. Na meg Malukun több napot szeretnék eltölteni, mint 3 nap. A repülési idő eleve 4 óra, és a reptértől még vagy fél nap utazásra van a hely. Azaz a 3 napból 2t átutaztunk volna. Aztán jött meghívás Gili Labakra, ami szintén nagyon jól hangzott, csak éppen 1 éjszakás dolog lett volna. Na 1 éjszakáért sem repülök át Jáva másik felére. Ekkor már tényleg romba dőltnek látszódott a tervem, utolsó esélyt a Couch Surfingben láttam… ééés, összejött a dolog! Itt már végre konkrétabb meghívásokat kaptam, nem tippeket, hogy hova menjek el. (érdekes, mert mindig leírom, hogy útitársakat keresek, akik mennek valahova, erre leírnak egy csomó helyet, hogy hova érdemes elmenni – mintha nem lenne így is elég hely, amit látni akarok :D Persze a Bogor itt is megvolt, de ezen kívül olyan helyre invitáltak, ahova tényleg menni akartam – az 1000 szigetekre! 2 helyre kaptam meghívást, és végül a Pulau Harapan mellett döntöttem. Igaz, csak 2 napos volt, így legalább a 3. napon tudtam egy kicsit pihenni.

Így hát szombat reggel, tisztességes muzulmán ember időpontjában, 4:30kor nekivágtam az útnak. Gojekkel mentem el az egyik plázáig, ahol a szervező felvett motorral és mentünk tovább együtt a Muara Angke kikötőbe. Életem egyik legbüdösebb helyének nevezhető, keveredik a halszag a trágyával, emberi és állati ürülékkel, és még ki tudja, hogy mivel. Jó korán ott voltunk, a többiek késtek. 

Egy jókora csoport tagja lettem: 19en indultunk neki a 3 órás hajóútnak és a 2 napos kirándulásnak. A csapatban volt sok spanyol, sok kolumbiai, 3 indonéz, 2 német, 1 angol, 1 olasz és én. Már az elején számítottam rá, hogy az egész idő alatt spanyolul fognak beszélni az emberkék, ezért próbáltam a többi nemzetiségre koncentrálni. De kicsit szerencsétlenül jöttek ki a dolgok, ugyanis az olasz jobban tudott spanyolul, mint angolul, a 2 indonéz csaj meg az angol srác együtt voltak végig, az egyik német is értett spanyolul, a másik német elég flegma volt, úgyhogy maradt az indonéz srác, aki szintén kínainak gondolta a spanyol nyelvet. Ő viszont elég csendes volt, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy túl sokat nem fogok társalogni az utazás folyamán, de egye fene, úgyis csak 2 napos az egész. Ennek ellenére mindenki aranyos volt, a házban a kolumbiaiak ebédnél próbáltak angolul beszélni, hogy ne legyünk nagyon kizárva Alfréddal (az indonéz srác). 2 házunk volt, csak nekünk, 1 szobában pedig 3an aludtunk.

A hajóút nem volt rossz, majdnem végig kinn voltunk a hajón kívül. Egy idő után felmehettünk a hajó tetejére, ahol aztán jól le is égett a lábam és a kezem– nem értem, hogy hogy tudok borult időben is leégni, na de mindegy.

Ebéd után vissza is indultunk a kikötőbe, ugyanis innen indultunk snorkellingelni. Itt már figyelmesebb voltam a naptejjel kapcsolatban, kentem minden vízbe merülés előtt, így nem égtem le a hátam alját kivéve, ahol néha a pólóm fel volt csúszva. De nem az a szenvedős leégés volt szerencsére. Na hát itt is láttam egy csomó új halat, valamint egy pókszerűséget fekete-fehér lábakkal. A pók és a csillag keveréke volt, ugyanis a fejét speciel nem láttam, de a mozgása olyan volt.

Búvárkodás után elnéztünk egy magán szigetre, ahol kiveséztük mindenkinek a férfi- és nőideálját, valamint fürödtünk a naplementében.

Aztán mentünk is vissza a szállásra vacsorázni. Vacsora után barbequezni akartunk menni, de az eső elkezdett szakadni, úgyhogy a barbeque jött hozzánk: 2 jó nagy halat kaptunk nagyon sok grillezett virslivel. A hal nagyon jó volt, elég jó fűszereket tettek rá a bőrére, rá voltam kattanva nagyon. Utána kicsit még maradtam a többiekkel, és mentem aludni, ugyanis a hajnali 4 órás kelés után, valamint a snorkelezés után este fél 12kor már nagyon fáradt voltam. Végül nem a szobámban kötöttem ki éjjel, ugyanis pont abban a házban buliztak a spanyol ajkúak. Átmentem a másik házba és a felállított matracra feküdtem le, hogy ott alszok pár órát és majd megyek vissza a szobámba. Végül aztán lusta voltam ezt megtenni. Meglepetésemre aztán a szimpatikus német feküdt ott mellettem egy idő után, pedig azt hittem, hogy szobában fog aludni, majd bejött Alfréd is és lefeküdt mellénk. A spanyol lányok iszonyatosan hangosak voltak, mire Florián (a német) próbálta „SSSSS”-éssel csitítani őket, de semmi reagálást nem véltünk felfedezni. Akartam mondani neki, hogy nem hiszem, hogy hallották, de még ehhez sem volt erőm. Miután végre elhallgattak, Alfréd horkolását kezdhettük el hallgatni :D Egy élmény volt az az éjszaka. Aztán hajnali 5kor elkezdett csörögni az egyik ébresztő, szerintem iPhone telefonon. Ezen a napon utálatom jobban erősödött az iPhone iránt. Ugyanis jómagam álltam fel, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Először el is hallgatott, de 5 perc után kiderült, hogy a szundit nyomtam be. A szundit – szerintem – sikeresen kapcsoltam le, aztán visszafeküdtem az ágyba. Ekkor a Florián kiment WC-re, és valamiért MEGINT elkezdett szólni a telefon. Na mondom engem nem érdekel, többet én aztán fel nem kelek. Floriánnak sikerült kinyomnia, de ő már az egész telefont ki kapcsolta.

Reggeli után Floriánnal és Alfréddal már a ház előtt toporogtunk, hogy induljunk már. Florián viszonyulása az időhöz tipikus német volt, 8ra volt megbeszélve az indulás, 8kor ő már indulásra készen állt. Alfréd pedig egy ritka indonéz volt, mert ő is időben kész volt. Szombat hajnalra pl. 05:10re beszéltük meg a találkozót a plázánál lévő benzinkútnál, végül 04:50-kor írt, hogy már vár. Több ember tanulhatna tőle ebben az országban. A spanyolok és a kolumbiaiak elég lazán készülődtek nem törődve azzal, hogy mi már csak őket vártuk.

Elnéztünk 2 szigetre, az egyik koszosabb volt, mint a másik, de azért szép volt, ahol éppen nem volt szemét. 

Hamar mentünk is vissza Harapanra, hogy megebédeljünk és összepakoljuk a cuccainkat, ugyanis délben indult is vissza Jakartába a hajó.

A hajón most iszonyatosan sok ember volt, benn nem is volt hely. Ezért kénytelen voltunk kiülni a hajó külsejére, ahol persze a legnagyobb napsütést kellett elviselni. Először a naptejjel próbálkoztam, de éreztem, hogy semmi haszna, 5 percenként kellene kenegetnem magam, hogy ne legyen bajom. Végezetül bevetettem a törölközőm segítségét, így ráterítettem a fejemre és a kezemre, hogy legalább ott ne legyenek súlyos problémáim. Próbáltam törökülésben ülni, hogy a lábam is a törölköző alatt legyen, de hát magyar ember nem tud 3 órán keresztül törökülésben ülni, én meg főleg nem :D úgyhogy szép leégéssel érkeztem vissza Jakartába, a lábamon és a kezemen is.

Lebeszéltük Alfréddel, hogy most is elhozna valameddig, hogy ne kelljen annyit fizetnem a gojekért. Fel is ültünk a motorjára, elindultunk, aztán elkezdett esni az eső. Először csak csöpörgött, nem volt vészes. Ekkor érkeztünk oda a plázához, ahol előző nap is felvett. Kérdezte, hogy letegyen-e itt, akarok-e gojeket, mondom, nyugodtan mehetünk tovább. Na hát később megbántam azt a döntésem. Ugyanis az eső elkezdett jobban szakadni, és persze a pláza után már semmi olyan hely nem volt, amit igazán jó leírható a gojekes számára. Így bőrig ázottan negyed-fél óra után letett egy vasútállomásnál, ahonnan végül Ubert rendeltem. Az is fél óra alatt ért csak oda, amire az eső természetesen már elállt, úgyhogy simán hívhattam volna gojeket. Már csak együttérzésből nem akartam visszamondani az Ubert, fél óra vezetés után a nagy forgalomban egy utas miatt biztosan nagyon ideges lett volna, ha visszamondom. De aztán nem is bántam meg a döntésemet, a sofőröm egy tök jó fej srác volt, Chelsea drukker volt, és még angolul is tudott valamennyire. Beszélgettünk is, próbáltam használni az indonéz nyelvtudásomat, ő pedig az angolját. Először kiröhögött, mert írt SMS-t, hogy lassan odaér az állomásra, én meg visszaírtam neki, hogy hol vagyok és megírtam neki, hogy bulé vagyok. Sokan kiröhögnek ilyenkor, mert a bulé szó úgymond szleng, de számomra ez a legjobb ismertetőjel, hogy észrevegyenek :D

Jó érzés volt hazaérni, nem vártam sokáig az ágyba menéssel. Jó volt a hétvége, bár barátokkal biztos nagyobb élmény lett volna.

Következő bejegyzésemben bővebben írok a következő 1 hónapra tervezett utazásaimról, promócióimról más városokban.