Elkövetkezendő utazások

Elég régen voltam utazni. Mármint úgy nagyon utazni. Batamot nem igazán nevezném utazásnak annak ellenére, hogy 2x is szálltam fel repülőre. Viszont pár nap múlva útnak indulok, és felfedezem… Szingapúrt! És nem egyedül: jön velem a Darmasiswás Ildi is. Nem is említettem, hogy Ildi időközben csatlakozott a marketinges csapatunkhoz, úgyhogy már nem egyedüli gyakornok vagyok. Ami jó, mert, ha nincs promóció, akkor nem unom szét magamat az irodában.

Visszatérve az utazáshoz: csütörtökön, azaz 18-án indulunk, és hétfőn, 22-én fogunk visszaérni. Az 1. napon egy hostelben leszünk, utána viszont Couch Surfingelni fogunk egy párnál. Sok helyet tervezünk megnézni, mint pl. a Garden by the Bayt, esti hajókázást tervezünk a Szingapúr folyóra, felmegyünk a Singapore Flyerre, elmegyünk az állatkertbe, egy kínai-japán kertbe, egy kolostorba, valamint a különböző negyedekben (kínai, india, arab) sétálgatunk és templomokat nézünk.

Hétfőn, amint visszaérünk Jakartába, haza se jövünk, hanem indulunk át a szemközti terminálra és indulunk Makassarba. Ott ugyanis promózni fogunk középiskolákban, valamint edufairre megyünk. Onnan csak szombaton, azaz 27-én késő este érünk haza. Sok időm nem lesz pihenni, ugyanis hétfőn, 29-én indulunk is Medanba egy újabb promócióra, ahonnan megint csak hétvégén fogunk hazajönni. Az azt követő napokra kaptam meghívást Karimunjawa szigetére, ahova nagyon szívesen elmennék, viszont Medan miatt nem hiszem, hogy össze fog jönni. Aztán március 21-30. között Hong Kongba látogatok majd hong kongi barátnőmhöz, Abbyhez, aki olyan 5 éve volt Magyarországon meglátogatni engem. Most itt az ideje, hogy visszalátogassam :) Sajnos elszállásolni nem tud, ugyanis az apukájával lakik, aki nem túl nyitott a külföldiek fogadásához. De nem gond, itt is Couch Surfinget próbálok majd használni. Hétköznap a várost szeretném felfedezni, hétvégén pedig kirándulni tervezünk menni Abbyvel Hong Kongon kívül. Kaptam tippet egyik utazóismerősömtől, hogy érdemes átmenni Makaóba, úgyhogy most ez is tervben van, hogy a hétvége után átugranék kicsit Makaóra. A repülőút olyan utazóknak való, akik szeretnek hajléktalanok lenni: az átszállási idők ugyanis 8-9 órák, ráadásul este. Szingapúrban kell átszállnom, ahol nem szívesen költenék szállásra, ezért úgy döntöttem, hogy az átszállási időt a reptéren fogom majd tölteni. A 16 órás lomboki csövezés után a 8 óra meg sem fog kottyanni! Legalább lesz időm néhány levelet megírni, úgyis nagyon le vagyok velük maradva. 

Ugyanakkor meg kell, hogy említsem Szingapúr repterének szépségét. Nagyon sok oldal szerint a szingapúri terminálok a világ legszebb repülőterei tele virágokkal. Mindhárom terminálja valami másról híres: az egyik a méteres kaktuszairól (asszem a 2es), a 3as terminál a lepkekertjéről, valamint belső vízeséséről… az 1est pedig elfelejtettem. Szingapúri utazásom alatt el tudok menni az 1-es és 2-es terminálokra, Hong Kongba menet és jövet pedig ismét az 1-es terminált élvezhetem majd. Sajnos a 3-as terminálon nem lesz alkalmam átmenni.

Hong Kong után nincs semmi tervem, jó lenne még 1-2 helyre elnézni még itt Indonéziában, ugyanis április 24-én eljön a lelépés ideje, akkor Bangkokba megyek el és 28-án hajnalban indulhatok is haza Magyarországra. Persze mindez az Etihadon múlik, ugyanis már 5 alkalommal küldtek e-mailt a járatváltozásokról. Most már 40 perccel előbb indul a gépem Bangkokból, és már az abu dhabis gépemet is változtatták Rómába menet.

Ennyit röviden a terveimről. Legközelebbi bejegyzésemet Makassar utánra várjátok, akkor beszámolok mindkét utamról. :)

Jakarta földi paradicsoma

Ahogy ígértem, a hosszú hétvégémről írnék. A hosszú hétvége a kínai újév miatt volt, ezért február 6tól 8ig élvezhette a többség a hétvégét. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, már az elején tudtam, hogy valahova el akarok menni, és nem akarok itthon üldögélni.

Először tehát körbekérdeztem a levelezőtársakat, hogy mit csinálnak, otthon lesznek-e, stb. Sajnos Bandungból visszaírt a lány, hogy a kínai újév miatt ő megy rokonokat látogatni, ezért ő nem ér rá. Semarangi levelezőtársam ráért volna, de ő sajnos nem tudott volna elszállásolni, valamint a közlekedésben se nagyon tudott volna segíteni. A másik semarangi barátnőm először elfogadta az ajánlatot, de aztán a nagybátyja kórházba került, úgyhogy a hétvégén akartak látogatóba menni hozzá. Kicsit elkeseredetten kezdtem beletörődni, hogy a hétvégét itthon fogom tölteni. Beírtam tehát egy Facebook csoportba, ami után mégjobban elkedvtelenedtem, hiszen mindenki Bandungot ajánlotta, Bogorba hívtak, meg olyan helyekre, ahol már voltam. Bandungba meg úgy akarok elmenni, hogy találkozni tudjak a barátnőmmel. Kaptam meghívást Ora Beachre, ami az egyik legcsodálatosabb hely Maluku szigetén. Mivel 1 útra a jegy 900 ezer rúpia, úgy döntöttem, hogy 3 napért nem dobok ki ennyi pénzt csak 1 repjegyre. Na meg Malukun több napot szeretnék eltölteni, mint 3 nap. A repülési idő eleve 4 óra, és a reptértől még vagy fél nap utazásra van a hely. Azaz a 3 napból 2t átutaztunk volna. Aztán jött meghívás Gili Labakra, ami szintén nagyon jól hangzott, csak éppen 1 éjszakás dolog lett volna. Na 1 éjszakáért sem repülök át Jáva másik felére. Ekkor már tényleg romba dőltnek látszódott a tervem, utolsó esélyt a Couch Surfingben láttam… ééés, összejött a dolog! Itt már végre konkrétabb meghívásokat kaptam, nem tippeket, hogy hova menjek el. (érdekes, mert mindig leírom, hogy útitársakat keresek, akik mennek valahova, erre leírnak egy csomó helyet, hogy hova érdemes elmenni – mintha nem lenne így is elég hely, amit látni akarok :D Persze a Bogor itt is megvolt, de ezen kívül olyan helyre invitáltak, ahova tényleg menni akartam – az 1000 szigetekre! 2 helyre kaptam meghívást, és végül a Pulau Harapan mellett döntöttem. Igaz, csak 2 napos volt, így legalább a 3. napon tudtam egy kicsit pihenni.

Így hát szombat reggel, tisztességes muzulmán ember időpontjában, 4:30kor nekivágtam az útnak. Gojekkel mentem el az egyik plázáig, ahol a szervező felvett motorral és mentünk tovább együtt a Muara Angke kikötőbe. Életem egyik legbüdösebb helyének nevezhető, keveredik a halszag a trágyával, emberi és állati ürülékkel, és még ki tudja, hogy mivel. Jó korán ott voltunk, a többiek késtek. 

Egy jókora csoport tagja lettem: 19en indultunk neki a 3 órás hajóútnak és a 2 napos kirándulásnak. A csapatban volt sok spanyol, sok kolumbiai, 3 indonéz, 2 német, 1 angol, 1 olasz és én. Már az elején számítottam rá, hogy az egész idő alatt spanyolul fognak beszélni az emberkék, ezért próbáltam a többi nemzetiségre koncentrálni. De kicsit szerencsétlenül jöttek ki a dolgok, ugyanis az olasz jobban tudott spanyolul, mint angolul, a 2 indonéz csaj meg az angol srác együtt voltak végig, az egyik német is értett spanyolul, a másik német elég flegma volt, úgyhogy maradt az indonéz srác, aki szintén kínainak gondolta a spanyol nyelvet. Ő viszont elég csendes volt, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy túl sokat nem fogok társalogni az utazás folyamán, de egye fene, úgyis csak 2 napos az egész. Ennek ellenére mindenki aranyos volt, a házban a kolumbiaiak ebédnél próbáltak angolul beszélni, hogy ne legyünk nagyon kizárva Alfréddal (az indonéz srác). 2 házunk volt, csak nekünk, 1 szobában pedig 3an aludtunk.

A hajóút nem volt rossz, majdnem végig kinn voltunk a hajón kívül. Egy idő után felmehettünk a hajó tetejére, ahol aztán jól le is égett a lábam és a kezem– nem értem, hogy hogy tudok borult időben is leégni, na de mindegy.

Ebéd után vissza is indultunk a kikötőbe, ugyanis innen indultunk snorkellingelni. Itt már figyelmesebb voltam a naptejjel kapcsolatban, kentem minden vízbe merülés előtt, így nem égtem le a hátam alját kivéve, ahol néha a pólóm fel volt csúszva. De nem az a szenvedős leégés volt szerencsére. Na hát itt is láttam egy csomó új halat, valamint egy pókszerűséget fekete-fehér lábakkal. A pók és a csillag keveréke volt, ugyanis a fejét speciel nem láttam, de a mozgása olyan volt.

Búvárkodás után elnéztünk egy magán szigetre, ahol kiveséztük mindenkinek a férfi- és nőideálját, valamint fürödtünk a naplementében.

Aztán mentünk is vissza a szállásra vacsorázni. Vacsora után barbequezni akartunk menni, de az eső elkezdett szakadni, úgyhogy a barbeque jött hozzánk: 2 jó nagy halat kaptunk nagyon sok grillezett virslivel. A hal nagyon jó volt, elég jó fűszereket tettek rá a bőrére, rá voltam kattanva nagyon. Utána kicsit még maradtam a többiekkel, és mentem aludni, ugyanis a hajnali 4 órás kelés után, valamint a snorkelezés után este fél 12kor már nagyon fáradt voltam. Végül nem a szobámban kötöttem ki éjjel, ugyanis pont abban a házban buliztak a spanyol ajkúak. Átmentem a másik házba és a felállított matracra feküdtem le, hogy ott alszok pár órát és majd megyek vissza a szobámba. Végül aztán lusta voltam ezt megtenni. Meglepetésemre aztán a szimpatikus német feküdt ott mellettem egy idő után, pedig azt hittem, hogy szobában fog aludni, majd bejött Alfréd is és lefeküdt mellénk. A spanyol lányok iszonyatosan hangosak voltak, mire Florián (a német) próbálta „SSSSS”-éssel csitítani őket, de semmi reagálást nem véltünk felfedezni. Akartam mondani neki, hogy nem hiszem, hogy hallották, de még ehhez sem volt erőm. Miután végre elhallgattak, Alfréd horkolását kezdhettük el hallgatni :D Egy élmény volt az az éjszaka. Aztán hajnali 5kor elkezdett csörögni az egyik ébresztő, szerintem iPhone telefonon. Ezen a napon utálatom jobban erősödött az iPhone iránt. Ugyanis jómagam álltam fel, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Először el is hallgatott, de 5 perc után kiderült, hogy a szundit nyomtam be. A szundit – szerintem – sikeresen kapcsoltam le, aztán visszafeküdtem az ágyba. Ekkor a Florián kiment WC-re, és valamiért MEGINT elkezdett szólni a telefon. Na mondom engem nem érdekel, többet én aztán fel nem kelek. Floriánnak sikerült kinyomnia, de ő már az egész telefont ki kapcsolta.

Reggeli után Floriánnal és Alfréddal már a ház előtt toporogtunk, hogy induljunk már. Florián viszonyulása az időhöz tipikus német volt, 8ra volt megbeszélve az indulás, 8kor ő már indulásra készen állt. Alfréd pedig egy ritka indonéz volt, mert ő is időben kész volt. Szombat hajnalra pl. 05:10re beszéltük meg a találkozót a plázánál lévő benzinkútnál, végül 04:50-kor írt, hogy már vár. Több ember tanulhatna tőle ebben az országban. A spanyolok és a kolumbiaiak elég lazán készülődtek nem törődve azzal, hogy mi már csak őket vártuk.

Elnéztünk 2 szigetre, az egyik koszosabb volt, mint a másik, de azért szép volt, ahol éppen nem volt szemét. 

Hamar mentünk is vissza Harapanra, hogy megebédeljünk és összepakoljuk a cuccainkat, ugyanis délben indult is vissza Jakartába a hajó.

A hajón most iszonyatosan sok ember volt, benn nem is volt hely. Ezért kénytelen voltunk kiülni a hajó külsejére, ahol persze a legnagyobb napsütést kellett elviselni. Először a naptejjel próbálkoztam, de éreztem, hogy semmi haszna, 5 percenként kellene kenegetnem magam, hogy ne legyen bajom. Végezetül bevetettem a törölközőm segítségét, így ráterítettem a fejemre és a kezemre, hogy legalább ott ne legyenek súlyos problémáim. Próbáltam törökülésben ülni, hogy a lábam is a törölköző alatt legyen, de hát magyar ember nem tud 3 órán keresztül törökülésben ülni, én meg főleg nem :D úgyhogy szép leégéssel érkeztem vissza Jakartába, a lábamon és a kezemen is.

Lebeszéltük Alfréddel, hogy most is elhozna valameddig, hogy ne kelljen annyit fizetnem a gojekért. Fel is ültünk a motorjára, elindultunk, aztán elkezdett esni az eső. Először csak csöpörgött, nem volt vészes. Ekkor érkeztünk oda a plázához, ahol előző nap is felvett. Kérdezte, hogy letegyen-e itt, akarok-e gojeket, mondom, nyugodtan mehetünk tovább. Na hát később megbántam azt a döntésem. Ugyanis az eső elkezdett jobban szakadni, és persze a pláza után már semmi olyan hely nem volt, amit igazán jó leírható a gojekes számára. Így bőrig ázottan negyed-fél óra után letett egy vasútállomásnál, ahonnan végül Ubert rendeltem. Az is fél óra alatt ért csak oda, amire az eső természetesen már elállt, úgyhogy simán hívhattam volna gojeket. Már csak együttérzésből nem akartam visszamondani az Ubert, fél óra vezetés után a nagy forgalomban egy utas miatt biztosan nagyon ideges lett volna, ha visszamondom. De aztán nem is bántam meg a döntésemet, a sofőröm egy tök jó fej srác volt, Chelsea drukker volt, és még angolul is tudott valamennyire. Beszélgettünk is, próbáltam használni az indonéz nyelvtudásomat, ő pedig az angolját. Először kiröhögött, mert írt SMS-t, hogy lassan odaér az állomásra, én meg visszaírtam neki, hogy hol vagyok és megírtam neki, hogy bulé vagyok. Sokan kiröhögnek ilyenkor, mert a bulé szó úgymond szleng, de számomra ez a legjobb ismertetőjel, hogy észrevegyenek :D

Jó érzés volt hazaérni, nem vártam sokáig az ágyba menéssel. Jó volt a hétvége, bár barátokkal biztos nagyobb élmény lett volna.

Következő bejegyzésemben bővebben írok a következő 1 hónapra tervezett utazásaimról, promócióimról más városokban. 

Promóció Batam és Tanjung Pinang városokban

Egy kis kihagyás után folytatnám a blogírást, ahogy ígértem, Batam és Tanjung Pinang beszámolójáról.

4en mentünk: Rully, Wildan, Nina és én. Ebben az volt a legrosszabb, hogy Nina nem sokat tud angolul, ezért már az elején tudtam, hogy 100%-os unalom lesz számomra a hotel, na meg kb. minden, mert Wildan se tud jobban angolul, Rully meg inkább velük szeret lógni, minthogy engem édesgessen, hogy ne unatkozzak.

Január 14-én neki is vágtunk a 6 napos utunknak, fél órás késéssel indulva szerencsésen odaértünk a repülőtérre az utolsó pillanatban. Kb. utolsóként szálltunk fel a gépre, és már indultunk is. Batik Airrel mentünk, ami kicsit magasabb szintű, mint egy fapados, de én nem nevezném normális légitársaságnak, hiszen pl. Európában fekete listás. Nem tudom, hogy mi alapján van összeállítva ez a feketelista, mindenesetre Indonéziában 2 légitársaság nem szerepel ezen a feketelistán: a nemzeti Garuda, és a fapados Air Asia. A Garuda hihetetlen drága, és az Air Asia is kissé drágább jegyeket szolgáltat belföldre. Én bízok benne, hogy a többi légitársaság sem arra utazik, hogy meghaljanak az emberek, ezért előszeretettel használom a helyi cégeket, pl. Lion Air vagy Citilink.

2 órás repülés után gond nélkül landoltunk Batamon. Telefonomat bekapcsolva elhalmoztak az üzenetek, hogy jól vagyok-e, hol vagyok, stb., ugyanis terrortámadás történt Jakartában a Sarinah bevásárlóközpontnál. Onnantól kezdve nem volt nyugtom, egészen estig kerestek az ismerősök, hogy mi a helyzet, és még az MTV-től is rám írtak. Először nem jutott el a tudatomig, hogy mivel jár, ha igent mond az ember egy TVsnek, így már nem mondhattam vissza a telefonos interjút. Skype interjút is akartak csinálni, de hála Istennek nagyon rossz volt a kép, ezért egy telefonos beszámolóval megelégedtek. Szóltak, ha tudok valami újat, akkor tájékoztassam őket, de hát úgy voltam vele, ha megtudok valamit sem szívesen szólnék, a fene sem akar feltűnősködni.  Az interjú másnapján nem 1 ember jelölt meg Facebookon és írt rám, hogy látott a híradóban.

Na de vissza Batamhoz! Érkezésünk napján elmentünk egy iskolába letenni a bőröndöt, és mentünk is a hotelünkbe, ami valószínűleg 3 csillagos volt (Hotel 89 a neve, de nem vagyok benne biztos).

Volt benn minden, és… volt meleg víz! Fél órát áztattam magamat, hiszen már egy ideje nem volt alkalmam meleg vízben fürdeni. Nem mintha nagyon szükség lenne rá, de akkor is. Este elnéztünk a közeli plázába, ahol vettem egy Gucci táskát, persze utánzatot 3 ezer Forintért. Indonézia nagyon jó utánzó, Jakartában van utánzat piac, mindent lehet kapni minden márkából. Elhatároztam, hogy az utunk folyamán csak tengeri cuccokat fogok enni, hiszen Batam leginkább tengeri ételeiről nevezetes. Habár én nem a neves hallevest ettem, én inkább maradtam a garnéla rákocskáknál. És tényleg, az ebédkor elfogyasztott rákok után este is azt kértem, úgy az igazi!

Másnap reggel korán keltünk, hiszen menni kellett egy edu fairre. A reggeli kész álom volt, svédasztal jó néhány választékkal. A szentpétervári Hotel Moscowot nem múlta felül, de itt is dugig laktam. A többiek csak néztek, hogy hogy bírok annyit enni. Én sem tudtam elképzelni, de ha már svédasztal van, akkor magyar lévén le kell enni a szoba árát :D Ettem tojást, kenyeret, kínai tésztát marhahússal, csirkével, salátával, és a desszert sem maradt ki. Az evést a következő napokban sem fogtam vissza, hiszen mindig más volt a menü. Hát persze, hogy mindent ki kell próbálni! De a tojás ugye alap.

Az edu faires iskolában nem töltöttük el annyi időt Rullyval, mi ugyanis más iskolákba mentünk el beszélgetni az igazgatókkal. Az egyik iskolába sikerült lebeszélni egy prezentációt másnapra, úgyhogy meg is volt a program. A munka után ismét egy plázába mentünk el, ahol beültünk egy moziba, megnéztük a 5th Wave-t, ami szerintem egy ritka rossz film volt, na de mindegy. Aztán elmentünk vacsizni, ahol kibeszéltük a csókolózást. Indonéziában az emberek nem szeretik a nyilvános  csókolózást, viszont én azt figyeltem meg a film alatt, hogy néhány romantikus jelenetnél az emberek kuncogtak és tetszett nekik, amit látnak. Ezután késztetést éreztem, hogy rákérdezzek. Erre mondták, hogy a film az más közeg, de az utcán nem szeretik. De persze ez is attól függ, hogy kit látnak, pl., ha kettő külföldi lenyom egymásnak egy arcra puszit, az nem annyira zavarja őket. A szájra puszi már kicsit kényesebb, de vannak, akik még ezt is elnézik a külföldiektől.

Szombaton az előző napi középiskolában kezdtünk 6 prezentációval, majd elmentünk egy plázába, ahol volt egy standunk. Délután 4ig ott kellett ülni és összesen 1, azaz EGY katalógust sikerült kiadnunk :D Abszolút felesleges volt ott ülni.

Sajnos nem sikerült semmi látványosságot megnézni, pedig Batamban van egy nagy „Welcome to Batam” felirat, olyan Hollywood módra. Meg van ott egy nagy mecset, amit szintén megnéztem volna, de a többiek inkább plázákban akartak mászkálni. Az első nap élveztem a plázázást, de utána már abszolút nem, hiszen nem volt semmi, amit venni akartam, szívesebben mentem volna várost nézni. Amúgy Batamban megfigyelhető a kínai befolyás, nagyon sok kínai templom van, kevesebb a mecset, sok a kínai bolt, a kínai cuccok… ja, és a kínai, valamint szingapúri turisták. Könnyen ki lehetett őket szúrni, hiszen mindegyik ilyen kis „picsatakaró” nadrágban szaladgált, ami az indonézeknél nem nagy szokás.

Vasárnap végre tovább lehetett aludni, délben pedig mentünk át Tanjung Pinangba, ami egy hihetetlenül unalmas város. Egyszerűen semmi sincs ott a kikötőn és egy kis parton kívül. A hotelünk jó volt, volt ott medence is, de nem használtam, mert fürdőruhát nem vittem. Na meg eléggé beborult, amikor ki akartam menni, hogy vegyek egy fürdőt indonéz módra (ők rendes ruhában nyomatják a fürdőzést). A reggeli egyszerűen borzalmas volt, itt már visszafogtam az adagot, de még így is többet ettem, mint szoktam.

Hétfőn iskolákba mentünk posztert kitenni, 4 iskola után véget is ért a napunk. Mentünk is vissza a hotelbe pihenni, majd készültünk a következő napi visszautunkra Jakartába.

Az utazás során ismét rájöttem, hogy mennyire félénkek a jakartai diákok, mennyire nem mernek angolul beszélni a külföldiekkel. Batamban és Tanjung Pinangban nem egy diákkal találkoztam, akik kenik vágták az angolt, minden gond nélkül odajöttek és kérdéseket tettek fel, beszélgettek velem… ilyenkor úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, és nem csak beszélek a falnak. Volt róla szó, hogy február közepén visszamegyünk ezekbe a városokba, de sajnos a főnök nem engedte meg. Pedig nagyon szívesen visszamentem volna, ugyanis tényleg, a diákok hihetetlenül nyitottak voltak, és nem féltek az angol kommunikációtól. Ugyanakkor örültem, hogy végre visszatértünk Jakartába, ugyanis nem szerettem Ninával egy szobában lenni. Megtudtam, hogy az indonézek többsége éjszakára égve hagyja a lámpát, mert félnek a szellemektől… :D hihetetlen, hogy milyen naiv népség ez… na mindegy. Úgyhogy 6 napon keresztül kb. minden lámpa fel volt kapcsolva a szobában éjszaka, hogy Nina ne féljen. Az persze mellékes volt, hogy én meg nem tudok fénynél aludni.

Ennyit a beszámolómról :) Következő bejegyzésemben a legutóbbi hosszú hétvégémről írnék, ami alatt sikerült kiruccannom a Jakartától nem messze lévő 1000 sziget egyikére, Pulau Harapanra.