Végre eljött a nap, amikor indulhattam Surabayába, a
hosszabb, utazással teli hétvégémre. Azonban persze meg kell lennie a péntek
13-nak. Reggel ugyanis kaptam az üzenetet egy Darmasiswás embertől, hogy a
Bromó vulkán éppen aktív, úgyhogy le van zárva, nem lehet odamenni. Meg is
néztük neten, ahol azt írták, hogy a nemzeti parkba ugyan be lehet menni, de a
vulkán 1 kilométeres körzete tényleg le van zárva. Na hát mondom fasza.
Megbeszéltük a többiekkel, hogy egye fene, ennyivel nem adjuk fel a dolgot,
odamegyünk, ha le van zárva, akkor nem megyünk be, ha meg nincs lezárva, akkor
szerencsénk van.
Aztán jött a másik probléma: a belépő. Indonézia
beletartozik a külföldieket lehúzó országok közé, ami rettenetesen igaz a Bromo
Tengger Semeru Nemzeti Parkra, ugyanis az indonézeknek 25 ezer rúpiába került
az, ami a külföldieknek 250 ezerbe. Ez vasárnap kicsit magasabb, 31 ezer és 310
ezer a belépő. Nem biztos, hogy a pontos árat mondtam, de nagyon közel van
hozzá, az már biztos. A főnököm mondta, hogy a gyakornoki kártyámat felmutatva
meg kell, hogy kapjam a helyi belépőt, a tavalyi gyakornok is megkapta. Ennek
ellenére nagyon sokan mondták, hogy nem fogják elfogadni. Volt egy lány
Facebookról, aki azt mondta, hogy vitt az iskolájától egy indonéz igazolást, és
az jó volt nekik. Na hát az utolsó órában meg is kértem az egyik kollegámat,
hogy ugyan írjon már meg nekem egyet, mert csak angolul van meg a szöveg,
angolul meg több, mint 50%, hogy nem tudnak. Meg is kaptam a levelet.
Délután negyed 5re be is értem a reptérre, és vártam a
18:10-kor induló járatomat. Majdnem úgy jártam, mint Maui szigetén Hawaiion. A
kinti pultoknál mondták, hogy a repülő a C1-es kaputól indul. Hát mondom jó,
onnan indul, de azért megnézem a kivetítőt, mert hát a változás jogát ugye
mindig fenntartják. Természetesen a képernyőn C5 volt kiírva, így mentem is a
C5-ös kapuhoz, ahova valóban ki volt írva a Citilink – Surabaya járat. Először
majdnem felszálltam egy Batik Air gépre, ami szintén Surabayába indult :D
Kicsit korai volt a beszállás, de hát gondoltam hátha most valamiért ilyen
korán felszállítják az utasokat :D aztán kicsit fura volt, hogy a Citilink zöld
színét sehol sem látom, viszont batikos ruhás emberek annál többen vannak.
Végül sikerült magamat leégetnem egy utas előtt, de legalább nem a beszállítók
fordítottak vissza az eredeti helyemre :D
Szépen visszaültem a „kicsi” seggemre és vártam a valódi
járatomat. Egyszer csak kiírták, hogy a 18:10-es járatom 19:55-kor fog indulni
a C2-es kaputól. Mivel 17:55 volt, gondoltam, hogy ugyan rákérdezek a pultnál,
hogy most mi a halál történik. A csávó elég furán közölte, hogy per pillanat a
Batik Air kapuinál vagyok, a Citilink pedig tényleg a C1-nél van. Sprinteltem
is át a másik kapuhoz, hiszen indulás előtt 10 perccel lezárják az ajtót. A
képernyőnek pedig már nem is hittem, úgyhogy csak az Isten tudhatta, hogy
valóban késik-e a gép, vagy nem. Hát késett. Az új kapumnál ismételten
megkérdeztem a mukit (aki most már a Fradi – bocs, Citilink - színeiben díszelgett),
hogy jó helyen járok-e. Mondta, hogy igen, a C2-ről fog indulni a gép 40 perces
késéssel (hogy a képernyőn miért 1 óra 40 perces késés volt kiírva, ne
kérdezzétek). Elfoglaltam a helyem az egyik padon, aztán odajött hozzám egy
indonéz lány és kérdezte, hogy Surabayába megyek-e, mert látott a C5-ös
kapunál. Kiderült, hogy ő is ugyanazt végigcsinálta, mint én. Megnyugtattuk
egymást, hogy akármi is történjen, hogy ha nem onnan indul a gép, akkor
legalább együtt késsük le a járatot :D Elég jól elbeszélgettünk, végül a
képernyő szerinti késés következett be. Habár egy táblán ki volt írva, hogy
ennyi késés után már italt és rágcsát is kell biztosítanunk, nem kaptunk
semmit.
A kényelem kész katasztrófa volt, a repülő indonézeknek lett
kitalálva: a székek között olyan kicsi volt a hely, hogy a lábam már nyomta az
előttem lévő ülés hátulját. Amúgy a székek nem voltak rosszak, szélességre is
elfogadhatók voltak. A stewardesszek pedig a legerotikusabb hangon mondtak be
mindent: Surabaya nekik „Szurábájáhhh” volt, az „Anda” (Ön) pedig „ándáhhh”.
Kb. minden magánhangzóra végződő szóhoz hozzátoltak vagy 5 darab „h” hangot,
hogy élvezetesebb legyen az embereknek a repülés.
Surabayában 1 óra várakozás után végre felvettek a többiek,
és mentünk is át a másik terminálra, ahova a 2 maláj fiú érkezett. Utána pedig
indultunk neki a hosszú utunknak a Bromo vulkánhoz.
Az interneten kaptam olyan ötleteket is, hogy amikor megyünk
a nemzeti parkhoz, akkor vegyek fel hosszú dolgokat, meg tettessem, hogy
alszok, így talán el lehet kerülni a drága belépőt. Végülis hideg is volt,
úgyhogy nem akartam szimplán csak 1 pólóban üldögélni a kocsiban. Eléggé
észrevehető volt, amikor a vulkán közelében voltunk. Megjelentek a jeepesek,
akik hirtelenjében megjelentek az út közepén és utat nem engedtek nekünk. Aztán
sorban jöttek a sapka-kesztyű-sál árusok is, és kezdődött a fél órás vásárlási
láz. A kocsiban mindenki bevásárolt, én meg csak ott ültem, mondván, hogy
melegvérű magyar vagyok, nem lesz bajom a 10 foktól 1, maximum 2 pulcsiban.
Egy idő után még több ember rohamozta le a kocsinkat jeep
ajánlatokat téve, és mivel jött egy elég olcsó ár, úgy döntöttek a többiek,
hogy jó lenne elfogadni, ugyanis a vezetőnk már eléggé fáradt volt. A probléma
viszont az volt, hogy ki kellett szállnom az autóból, és persze hiába a hajnali
2 óra, a fehér képemet így is úgy is lehet látni. Beültem a vezető mögé,
mondván, ha megállítanak és benéznek a kocsiba, akkor csak a kiengedett
loboncaimat lássák, az arcomat ne. A jeep elrendezése nem olyan, mint az autóé,
az ülései a fal mentén vannak.
A kapuhoz érve a jeepesünk elkezdett beszélni az őrrel, Jue,
a szingapúri lány és én pedig lélegzetünket visszafojtva vártuk a sorsunkat.
Végül sikerült bejutnunk helyi áron, örömpacsikat adtunk egymásnak és indulhatott
is a nagy kaland.
Először a kilátóhoz mentünk, hogy megnézzük a napfelkeltét,
utána pedig a kráterhez mentünk el, amiből csak úgy jött a büdös füst –
emlékeztetett a főtt záptojás szagára, valamint az Indiában gyakori szagra.
Elég fárasztó túra volt, de érdekes módon nem volt izomlázam tőle.
Reggel 9-10 körül odaértünk a szállásunkra, ahol szépen le
is feküdtünk és aludtunk 3-4 órát. Utána pedig mentünk a Madakaripura
vízeséshez, ahol szépen eláztattam a táskámat, vele együtt az összes papíromat.
Szerencsére valami oknál kifolyólag az útlevelem szárazon megúszta. Na meg a
fényképezőgépem is :D
Jó kis vacsora után este 8ra pedig vissza is értünk a
szállásra és mentünk is lefeküdni, ugyanis hajnali 2kor indultunk is tovább
Banyuwangi felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése