Az orosz hiszti

Kis kihagyás után folytatnám a beszámolómat. A kihagyás okáról később többet beszélek. Röviden  had mondjam csak azt, hogy bevándorlási problémák.

Az egész útban az nem tetszett nagyon, amit minden reggel el kellett szenvedni: a 10 órási indulást. Na már most az a 10 óra indonéz 10 óra volt, úgyhogy richtig, hogy 10kor még nem voltunk sehol, volt vagy 11, mire elindultunk. Na most ezt a 2. napon az orosz csaj játszotta be, hogy nem bírt még 10re sem elkészülni. Emiatt mindennapra az lett, hogy 11kor elindultunk, kocsikáztunk minimum 2 órát, odaértünk valahova, ahol eltöltöttünk egy pár órát, és mivel 5kor már sötétedik, ezért nem tudtunk menni sehova, csak a szállásra. Így alakult ezt ekkor is: elindultunk 11kor, vagy jó 2 óra utazás után értünk oda Kedung Tumpang Beachhez, aztán miért is ne: elkezdett szakadni az eső de úgy Istenigazából. Mivel a „beach” 4 km-re volt  szántóföldeken keresztül,hegyen völgyön át, ojekkel, azaz motoros taxival voltunk kénytelenek lemenni. Lefele mentünk volna gyalog, de visszafele nem hoztak volna el,csak oda-vissza ment a dolog. Az elején vártunk, hiszen szakadó esőben nem akartunk lemenni. Ezalatt az idő alatt az orosz csajnak volt alkalma elégedetlenkedni és ordítozni Ajival, hogy csak utazgatunk órákat, most meg a várakozással pazaroljuk el az időnket (nem akartam neki mondani, hogy végülis ki nem tudott elkészülni 10ig…). Meg hogy ő a legközelebbi reptérre akar menni, hogy repülhessen Balira, stb. stb. Már nézte is a repjegyet Jogjából, meg a buszokat is próbálta nézni Pacitanból, ahova aznap este érkeztünk. Szerintem mindannyian reménykedtünk benne, hogy aznap este a csaj már nem lesz velünk, mert sikerül felrakni őt egy buszra, de sajnos nem, ugyanis túl későn érkeztünk Pacitanba, így belátta a csaj is, hogy inkább reggel lenne jobb, hiszen egyedül éjszaka nem tudna magával mit kezdeni Jogjában.

Fél óra hiszti után végre nekiindultunk a sáros útnak. A motorosok is csak lépkedve tudtak haladni, mert annyira csúszott a motor, a sár pedig fröcsögött fel. Ennek ellenére egy élmény volt az egész motorozás, hiszen gyönyörű tájakon mentünk végig. Mikor odaértünk a végére, nem mondhattuk, hogy célnál vagyunk, hiszen még le kellett mászni a hegyről, ami a sár miatt szintén kihívás volt. Sziklákra érve jobb volt a helyzet abból a szempontból, hogy nem volt csúszós, de voltak más problémák: mozogtak a sziklák. Na ennek én meg is láttam a kárát, 2x is majdnem becsúsztam a sziklák közé pár-pár karcolással. Szerencsére Irul ott volt mellettem, úgyhogy ő segített mindig sziklákat mászni. A túra végén pedig csobbantunk egyet egy természet által kialakított medencében, amit a Hawaii szigeteki Kauain is megtalálhatunk Queens Bath néven. 

Egy óra pancsizás után viszont indulnunk kellett, hiszen kezdett sötétedni. Sötétben pedig nem a legjobb hegyet mászni. Visszafele egy rövidebb, de annál nehezebb útvonalat választott a guideunk: a szó szerinti hegymászást. Persze sárban. Csúszott az egész, és tipikusan olyan volt, hogy ne nézz hátra, mert elszédülsz és leesel. Hiszen a hátunk mögött körülbelül csak az óceánt láthattuk, ha leesünk, akkor tuti néhány méter gurulás után ott végezzük, nagy valószínűséggel nem élve. De baj nélkül sikerült feljutni a hegy tetejére, és indulhattunk vissza a kocsihoz. 

Pacitan 4 órára volt a helytől, úgyhogy várható volt, hogy iszonyatosan későn fogunk beérni, hiszen még vacsorázni is meg kell állni. Végezetül hajnali fél 1kor érkeztünk be, amikor mertem remélni, hogy az orosz csaj nem kezd még elválogatni a hotelek között, merthogy mindenki fáradt. De persze a hercegnőnek nem volt jó az első hotel, merthogy koszos, így indulni kellett újabbakat találni, ahol persze további problémák merültek fel: csak 1 darab 3 személyes szoba van, túl drága, csak 1 ágy van a szobában, nincs kiadó szoba, stb. stb. Hajnali fél 3kor végezetül mondta, hogy „hát akkor menjünk vissza a koszos hotelbe”. Mindannyian már meg tudtuk volna ütni ezért a mondatáért. Viszont végre elfoglaltuk a szállást, ami tényleg nem a legtisztább volt, de bőven jó volt arra, hogy aludjon ott az ember pár órát és le tudjon fürdeni. Reggel pedig még reggelit is adtak, úgyhogy szerintem bőven jó volt – annak, aki a minél olcsóbb utazásra vágyott. Természetesen ez nem az orosz csaj volt. 

Következő bejegyzésemben elmesélem, hogy hogy közöttünk ki Jogjában már szerdán csütörtök helyett.

Korai leégés – decemberben???

2 óra kocsikázás alatt volt időnk Irinával kicsit aludni a hátsó ülésen. Mikor odaértünk a kikötőhöz, boldogsággal töltött el a gondolat, hogy minden le van szervezve, ezért nem fog gondot okozni a bulé létünk. Amennyiben jövőbeli Pulau Sempu látogatók olvassák a blogomat, íme a piszkos anyagiak. Természetesen alkudozni kell.

•          túravezető: 320 ezer rúpia
•          hajó: 200 ezer rúpia
•          engedély: 60  ezer rúpia

Nem kell mondanom, hogy sokkal jobban jár az ember, ha csoportosan megy oda, hiszen akkor ezek az árak osztódnak.

A szigetre érve 1 óra túrázás választott el minket célunktól, ahol lehet fürdeni és sátrazni. Az érkezéskor nagyon csalódott voltam, minden tiszta bozót volt, a víz szürke volt, mindenhol sár, stb. stb. 1 óra után viszont odaértünk a földi paradicsomba, a kristálytiszta vízhez, sárga homokos parthoz és a szép sziklákhoz.

Elég hamar be is sötétedett, ezért túl sok mindent nem tudtunk csinálni. Rajtunk kívül még 1 másik csoport volt ott a szigeten. Este a fiúk elkezdtek halat fogni, ahova egy idő után én is bekapcsolódtam. Elég könnyen lehetett halakat fogni, elég hamar összejött pár egy üvegben, aztán a végén ki is engedtük őket. Halakon kívül csigarákokat is sikerült összeszedni (ezek úgy néztek ki, mint a rákok, csak csigaház volt a hátukon).

Másnap reggel kisebb incidens alakult ki közöttünk és a sziget majmai között. Este ugyanis ettünk, nem ettük meg az összes kaját, ezért betettük egy zacskóba, de a zacskót meg elfelejtettük betenni a sátorba. Így hát reggel elleptek minket a majmok, akik természetesen el is vitték a megbontott konzervjeinket. Szerencsére rosszabb nem történt velünk ennél.

Reggel 7kor elhatároztam, hogy kimegyek kagylót szedni, ugyanis még az állomásra menet Dion célzott rá, hogy vihetnék neki valami ajándékot. Mivel szegény kis gyakornok vagyok, nincs nekem ajándékra pénzem sajnos, ezért a legkreatívabb ajándékötleteket kell bevetnem mások örömszerzése érdekében. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a Flores szigetről származó ember egy kagylótól lesz majd oda-vissza, viszont engem nagyon szórakoztatott a keresgélés. 2 óra keresgélés után – ami alatt valahogy sikerült ruhástól belekerülnöm a vízbe, így belefoglaltam az úszást is – észrevettem, hogy a kezem és a lábam rák vörösre sült. Nem fájt, de tudtam, hogy ez is csak órák kérdése, és változni fog a dolog.

Délután indultunk is el a szigetről, és Kedung Tumpang felé vettük az irányt. Azonban drága Google Maps olyan helyekre terelt minket, ahol semmi normális út nem volt, off roadokon kellett vezetni órákon keresztül. 

3 óra kocsikázás után rájöttünk, hogy hát mi már oda sem fogunk érni Kedung Tumpanghoz, Pacitan pedig még mindig 5 órára van, úgyhogy nem kéne addig elmenni. Úgy döntöttünk, hogy a következő ponthoz közel lévő városban szállunk meg – ahova este fél 11kor értünk oda. Örültünk, hogy végre mehetünk pihenni, erre az orosz csaj elkezdett kekeckedni, hogy ő először látni akarja a szobát, mert ő nem akar AKÁRHOL aludni. Az első hotelben csak 1 szoba maradt 2 embernek, úgyhogy oda nem akartunk menni. Aztán az volt a problémája, hogy ő nem akarja osztani a szobát, mert neki dolgoznia kell, meg stb. stb. Hát mondtam neki, hogy ha ordítozik, énekel, táncol, engem nem érdekel, mert én tudok aludni, annyira fáradt vagyok :D Mondta, hogy őt nem érdekli az ár, ő a kényelemért van itt. Ez kicsit fura volt nekem, mert Couch Surfingen leírtam neki a pontos programot, amiből lehetett látni, hogy nem a tengerpartokon fogunk dögleni. Aztán, a Couch Surfing meg nem az a hely, ahol az emberek a kényelemre vágynak, hanem a minél olcsóbb utazásokra. Úgyhogy nem tudom, hogy miért csatlakozott hozzánk, vajon azért, hogy tönkretegye a mi kedvünket is?

Ezzel nem ért véget az orosz csaj hisztizése, viszont a napnak szerencsére igen. Következő bejegyzésemben a dagonyászós motorozós élményeimről is szót fogok ejteni. 

Hogyan késtem le majdnem a vonatot, és hogyan jöttem majdnem vissza Jakartába

Szombat délre beszéltük meg Fatirral, hogy találkozunk a sulinál és elvisz az állomásra. Időközben sikerült beszervezni Diont is, akinek találkozója volt az anyukájával a városban. Dion valami csoda folytán pont 12kor beesett – vagyis inkább futott – az irodába. Nem volt valami beszédes kedvében, szóval folytattam a gépezést, ő meg valami újságot olvasott.

Fatir egy óra késéssel beesett az irodába, én a szemeimmel már majdnem ölni tudtam volna. Hihetetlen, hogy itt arra nem képesek az emberek, hogy odaszóljanak a másiknak, ha valami para van és késik, vagy valami. Aztán jött a hab a tortán: a kocsi kulcsot otthon hagyta, úgyhogy haza kellett mennie még egyszer. Szerencsére nem lakik messze a sulitól, úgyhogy negyed óra alatt meg is fordult. Így 1kor sikerült elindulni a vonathoz, ami 15:15kor indult.

A menetidőt 1 óra hosszúra terveztük – de hát szombat dél volt, a forgalomról szerintem beszélni sem kell… úgyhogy ültünk egy darabig a kocsiban. Fél 3kor még mindig nem voltunk sehol, illetve a dugó kellős közepén. Aztán sikerült kikeverednünk, Fatir pedig boldogan mondta, hogy odaértünk az állomásra – csak nem éppen arra, amelyikről én indultam. Jakartában ugyanis 2 fő pályaudvar van, a Pasar Senen, ahonnan az olcsó vonatok indulnak, valamint a Gambir, ahonnan a drágábbak. Természetesen a drága beállt a Gambirhoz, hiába mondtam neki, hogy nem jó helyre megy :D Akkor körülbelül elkönyveltem magamban, hogy én ma nem szállok vonatra, mert ezt szépen le fogom késni, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy Fatir nem tudja, hogy hol van a Pasar Senen – és igen, az őrtől megkérdezte, hogy hol van a Senen… na mondom fasza :D

Végül háromnegyed 3kor sikerült beállnunk a Pasar Senen dugójába, álltunk vagy 10 percet ott, aztán kiszálltam az út kellős közepén, mert gyalog gyorsabban haladok, mint kocsival. Hát igen. Előszedtem a szépen kinyomtatott jegyemet, álltam be a sorba (ami már üres volt…), erre mondják, hogy ki kell váltanom a jegyet. 15:05, és holt fogalmam sem volt, hogy hol is lehet megkapni a jegyet. Az egyik ember mutatta, hogy merre menjek. Aztán beteljesedett a rémálmom: annyi ember állt a jegyadó gépeknél, mint ha ingyen osztogatnák a máshova szóló vonatjegyeket. Minden kétségbeesettségemmel odamentem az egyik őrhöz és tettettem a hülyét, hogy mit kell most csinálni, elolvasta, hogy melyik vonattal is megyek, és egyből felkiáltott, hogy had váltsam ki a jegyemet. Végül ő nyomtatta ki a jegyemet és mondta, hogy rohanjak, ahogy csak tudok, hiszen már 15:13 volt. Szerencsére a jegyellenőrök is vártak rám, úgyhogy a vonat nem hagyott volna ott :D De aztán végülis a vonat is késett vagy 15 percet.

Mikor lefoglaltam a 16 órás vonat utat a legolcsóbb osztályra, nem gondoltam arra, hogy akár veszélyes útnak tehetem ki magamat. Nem egy ember mondta, hogy sok a zsebtolvaj, sok az ember, stb. stb. Mikor felszálltam, az első gondolatom az volt, mintha az otthoni régi gyorsvonatra szállnék fel, ami nyáron a Balatonra megy. Szóval az ember tényleg sok volt, viszont nyomatták a klímát ezerrel és még konnektor is volt. Pár óra után éreztem, hogy fel kell vennem a pulcsimat, ha nem akarok fagyhalált halni.

A mellettem ülők hihetetlenül aranyosak voltak: mindent kínáltak, rágcsát, gyümölcsöket, próbáltunk beszélgetni, kérdezték, hogy hova megyek, én meg elmekegtem nekik indonézül, hogy utazni megyek a barátaimmal, stb. stb. Az egyik fiú valahogy tudott angolul, úgyhogy ő segített mindkét oldalnak, ha nem tudtam valamit elmondani, vagy megérteni.

Az éjszaka valahogy eléggé kiesett, úgyhogy szerintem valahogy tudtam aludni :D 10 perces késéssel pedig be is értünk Malangba, ahol írtam is Aji barátomnak, hogy megérkeztem.

Fél 9kor viszont már az ideg tépett, amikor Aji még mindig nem reagált az üzenetemre, ráadásul a telefonja is ki van kapcsolva. 9kor még mindig nem történt semmi, mire én gondoltam, hogy írok az orosz csajnak, hogy megérkezett-e, mert ő meg 8:50kor landolt a repülőtéren. Minden gondolat megfordult a fejemben, és eldöntöttem, hogy ha 10ig nem jelentkezik Aji, akkor szépen visszamegyek a pulthoz és veszem visszafele a jegyet Jakartába. Szerencsére erre nem került sor, ugyanis fél 10kor írt Aji, hogy volt néhány baleset az úton, úgyhogy dugó van, lassan jön. Az orosz csajért sem tudott kimenni a repülőtérre, hanem megkérte, hogy jöjjön be a vasútállomásra, hiszen az úgyis útban van.

Mikor megérkezett Irina, az orosz lány, beszélgettünk egy kicsit, majd elmentünk egy étterembe, ugyanis mindketten elég éhesek voltunk, Ajiék pedig még sehol sem voltak. Végül délre ért be. Valahogy örültem, hogy nem kellett 4 órát egyedül várakoznom :D

A létszám kicsit félresikeredett. Az elején 6 emberrel számoltunk: indonézeket, ukránokat, franciát és engem. Aztán különböző okok miatt sokan visszamondták, az utolsó előtti pillanatban írt rám az orosz lány, hogy csatlakozna. 4-en lettünk: mi ketten, mint fehér bulé lányok, valamint Aji és a barátja, mint indonéz fiúk. Az elején kicsit meghökkentem, hogy Irinával vagyunk ketten lányok. Erre megszólal Irina, hogy nem tervez végig velünk maradni. Ekkor megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy nekem is le kellene előbb lépnem, mert nem akarok hármasban maradni a fiúkkal túl sokáig, de aztán valahogy meggyőztem magam, hogy nem lesz ez probléma – Aji és Irul ott volt az előző utazásnál is, úgyhogy ismertem már őket valamennyire. Inkább az volt a probléma, hogy Irul nem tud angolul, így számítottam arra, hogy ha hármasban leszünk, akkor én valahogy le leszek szarva.

Ebéd után indultunk is a Sempu szigetre, amiről következő bejegyzésben többet is olvashattok. 

Újabb utazás - strandolás ezerrel

Nem telt el sok idő a Bromós utazás után, Aji, a sofőr írt a csoportunkba, hogy tervezi a következő utazását, megemlítve a helyeket, amiket látni szeretne. A helyek között megemlítette az egyik szigetet, amit még anno az egyik magyar gyerek blogján olvastam, de szinte csak álomként gondoltam arra a szigetre. Természetesen egyből mondtam is a srácnak, hogy én szívesen csatlakoznék.

Ez a „híres neves” sziget a Pulau Sempu, azaz Sempu-sziget, Malang várostól nem messze. Azért érdekes, mert az utóbbi évek valamelyikében lezárták a turisták elől, mert annyian otthagyták a szemetüket, hogy elszemetesedett a sziget. Elvileg most már tiszta, de csak a kutatók előtt nyitják meg, akik megkapják az engedélyt. De akkor hogy is jutok oda? Aji barátunknak nagyon jó kapcsolatai vannak, így hát akadt egy ismerőse, aki az engedélyeket osztogatja kifele. Úgyhogy sikeresen megkaptuk az engedélyt a szigetre, úgyhogy remélhetőleg tényleg el is jutunk oda a hétvégén.

A sziget után Pacitan környékét is felfedezzük, főleg strandokat, folyókat és vízeséseket fogunk nézegetni. Ez az utazás kissé vizesre fog sikerülni, szal szerintem nem kell elpakolnom a 2 pulcsit, viszont érdemes lesz több naptejjel felkészülnöm.

Végezetül pedig Yogyakarta városában fogunk kikötni, ahol megnézünk pár szépséges templomot. Onnan pedig jövök is haza.

Az utazás 6 napos lesz, 6-án kezdjük vasárnap a dolgokat, és 12-én szombaton indulunk haza. Az ilyen időzítés miatt úgy gondoltam, hogy olcsóbbra veszem a figurát és inkább vonattal indulok neki az útnak, hiszen az 3x kevesebbe fog kerülni, mint a repülő. Végül 5-én délután 3kor indulok neki vonattal a 16 órás útnak, amitől már most félek előre, hiszen ezek a vonatok nem olyanok lesznek, mint Indiában, hogy ágyat kap az ember ülés helyett :D Képek alapján nem voltam túlságosan elragadtatva tőlük, de aztán hallottam, hogy már az olcsóbb osztályokon is van légkondi meg konnektor, úgyhogy reménykedek azért egy minimális kényelemben. Szerencsére visszafele nem 16 órás utam lesz, „csak” 6-7 órát fogok utazni. És érzem, hogy nagyon bánni fogom azt a 16 órás oda utat :D én hülye nem tanulok a leckékből és a régebbi tapasztalatokból :D

Az elején kicsit tartottam attól, hogy nem sikerül embert találni a dologhoz. Aji egyik indonéz barátja is csatlakozott az úthoz, így 2 fiú és én felállás volt. De végül beindult a biznisz, úgyhogy most már megtelítjük a 7-8 személyes kocsit szerencsére, és úgy néz ki, hogy csak ők ketten lesznek fiúk, a többiek lányok leszünk :D ismét vegyesen: indonézek, ukrán, francia és én.

Ennyit a tervről, hamarosan az élményeket is írom nektek ;) 

Lakásproblémák

Egy kis idő eltelt már az előző bejegyzésem óta… úgyhogy elnézést kérek tőletek :) Ahogy ígértem, a lakással kapcsolatos problémákról írnék nektek.

Ugye már a tartózkodásom 1. hetében kiderült, hogy a mexikói lány nem jön Indonéziába, úgyhogy a lakás másik szobája is üresen marad, ha csak nem találunk valakit, aki beköltözne. Próbálkoztam hirdetés feladásával, de 1 jelentkező nem akadt. Na ilyen probléma Pesten tuti nem lenne :D Amúgy azért nem volt sikere a lakásnak, mert a lányok leginkább a szüleikkel laknak. Fiút meg eleve nem keresek, mert itt Indonéziában nem nézik jó szemmel, ha egy fiú és egy lány úgy együtt él, hogy nem házasok.

Főnököm felvetette, hogy próbálkozni kellene egy úgynevezett „kosan” kereséssel, ami kisebb kollégiumnak minősül, de mindenkinek külön szobája van. Úgyhogy elkezdtük keresgélni a sulihoz közel eső szobákat. Aztán végülis mindegyikkel van valami para: valamelyikért többet kellene fizetni, mint amennyit jelenleg fizetek (elég pofátlan volt az egyik tulaj: elkezdi, hogy 1.7 millió, meglátott engem, kérdi, hogy a bulénak lenne, egyből 2 millió lett az ár. Én meg a képébe röhögtem és be sem mentem megnézni a szobát). Ami számomra alap, az a normális angol WC. Ugyanis a reggeli dolgomat nem éppen guggolva akarom elvégezni, ha akár fél órát is lehetne ülni a WCn. De ez csak egy lightos példa a sok közül, amit még úgy gondoltam, hogy ízléses dolog leírni. Aztán elmentünk az olcsóbb kategóriák felé, ahol végülis volt normális WC, de az ágy olyan hihetetlenül mocskos volt, hogy 8 óra munka után nekem semmi kedvem nem lenne oda belefeküdni. Az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, amikor elmentünk az egyiket megnézni, 1 milliót elkértek volna egy olyan szobáért, amiben nincs se angol WC, és még ágy sem volt benne. Na oda sem tettem be a lábam. Végezetül a főnök mondta, hogy ne aggódjak, maradjak nyugodtan a lakásban, ahol vagyok, majd ő segít fizetni. Sikerült megnyugtatnia, hiszen a lakás jó, senki nem mondja meg, hogy ki jöhet a lakásba és ki nem, közel is van, és megvan a privát szférám.

Pár nappal később örülve jön oda hozzám a főnök, hogy februártól lesz egy másik gyakornok csaj Franciaországból, úgyhogy nem kell elköltöznöm, mert majd költözik hozzám a csaj. Aztán végülis ez a terv is elszállt, ugyanis a lány elég hamar meggondolta magát, hogy ő inkább otthon maradna szakdolgozatot írni, úgyhogy inkább mégsem jönne Indonéziába.

Úgyhogy per pillanat fogalmam sincs, hogy mi lesz a lakással, végül kell-e költöznöm, vagy nem, de inkább remélem, hogy nem.

Következő bejegyzésemben olvashattok az újabb utazásomról, amit a hétvégén fogok megejteni :)

Indonézia közelebbről

Az elmúlt héten rengeteg dolog történt velem, amit meg lehetett volna említeni, azonban egy külön poszthoz egyik sem volt olyan hosszadalmas. 1 hét eltelte után úgy gondolom, hogy nem ártana valami összefoglalót írni, hiszen azért ezek olyan élmények voltak, amiket mindenképp meg akarok veletek osztani, mert kedves volt számomra.

Mint megszokhattam már, a promóciók során a legtöbb diák félénk, nem mer angolul beszélni, így túl sok kérdésre nem számítok sohasem. 90%-ban találkozok olyan kérdésekkel, hogy miért választottam Indonéziát, mit gondolok Indonéziáról és az itt lévő emberekről, és mi a kedvenc ételem. Ennél speciálisabb kérdést ritkán kapok, talán heti 1-2 alkalommal. Az SMA Negeri 112-es iskolában viszont megkaptam az eddigi 1 hónapom során legfurább kérését: énekeljek valamit magyarul. Hát mondom nekem nagyon rossz hangom van, úgyhogy jobban járnának, ha nem kérnének tőlem ilyet :D mondták, hogy nem baj az, így végezetül elénekeltem a Tavaszi szelet. A gyerekek örültek, és remélhetőleg Fatir is, akivel épp promóztam, hiszen nem túl sok kollegám fogja hallani az én kis énekes hangomat :D  

Csütörtök este kaptam meghívást egy vacsorára, ami egy hihetetlenül gyönyörű helyen volt: egy tóval tele hallal, és faházakkal. 

Nagyon hangulatos volt a dolog, és a társaság is jó volt. Megismertem több embert is, viszont a nevekre már, ha vernének sem tudnék visszaemlékezni. A halakkal elég sokat játszottam, az elején kaját dobáltam be nekik, aztán bedugtam nekik az ujjamat, mire azt is elkezdték kapdosni. Olyan érzés volt, mintha a macska nyelvét simogatnám. Aztán bedugtam a lábamat is, jó kis kényeztetés volt :D A vacsora isteni volt, minden a tengerből jött kb. Őszintén szólva nekem a sült királyrák volt a favorit. Sajnos csak 1 jutott belőle, pedig Isten bizony meg bírtam volna enni egyedül is a tányéron lévő 5 darabot. Aztán volt mindenféle hal, amikbe belekóstolgattam, de nem mertem túl sokat enni egyikből sem a szálkák miatt.

Aztán elhívtak az egyik legnagyobb plázába, a Grand Indonesiába. Éppen egy táncbemutató volt, úgyhogy kaptam a fejem a dologra és egyből igent is mondtam. El is hívtam a magyar lányt, Ildit, aki Darmasiswával van Indonéziában. Egy másik indonéz barátnőm is eljött, úgyhogy összejöttünk páran, pontosabban 8-an :) Itt el kell, hogy mondjam, hogy a legtöbb indonéz nem szeret egyedül menni akárhova is. Akárhányszor elhívtam valakit, mindig feljött a kérdés, hogy nem probléma-e, ha hoznak magukkal valakit. Legközelebb nem leszek ennyire naiv, és csak 1-1 embert kérdezek meg először, hogy el akarnak-e jönni, ugyanis most sem számítottam a 8 személyes csoportra. Ennek ellenére én jól éreztem magam, és végre beszélhettem magyarul is :) A táncbemutató pedig nagyon jó és látványos volt, a végén pedig sikerült is elkapni néhány fellépőt és fényképezkedni velük. Valamint a 2014-es év nyerteseivel is sikerült 1 képre kerülni.

Végül, de nem utolsósorban kipróbáltam a luwak kávét, ami állítólag a világ legdrágább kávéja. Én inkább azt mondanám, hogy a világ egyik legdrágább kávéja, ugyanis egy csésze 89 ezer rúpiába (1780 Forint) került. Azt hittem, hogy ezért az árért már a csészét is megkapom, a teteje ugyanis nagyon bejött. De hát sajnos nem. Amúgy a kávé nem akkora nagy szám, keserű, még annak ellenére is, hogy beletettem 2 kis tasaknyi cukrot. Úgyhogy ki lett próbálva, ezek után viszont nem fogom a pénzemet erre költeni :D

Ennyit a hétről. Következő bejegyzésben írok nektek a lakásproblémáimról, és a szülinapi bulimról. 

Halálosabb Iramban – Probolinggo Drift

4 óra alvás után kezdetét vette az utolsó napunk. Este 11kor nekivágtunk a 2 órás útnak az Ijen kráterhez Banyuwangiból. Na már most az a 2 óra lerövidült kb. 1 órára, így fél 1kor már bőven ott voltunk. Jegyet nem lehetett venni, ugyanis az iroda 2-3 körül nyit csak ki. Így hát megpróbáltunk aludni a kocsiban, nekem kevés sikerrel ment.

Természetesen itt is megvolt a „bulé ár”: míg a helyieknek 5 ezer rúpia volt a beugró, a külföldieknek 100 ezer. Aztán jött az infó, hogy a jegyvétel könnyű dolog, de a bejutás annyira már nem, mert a jegyet egyenként fel kell mutatni. Éreztem, hogy itt nem lesz olyan könnyű a dolog. Az érzésem be is jött, hiába mutatta fel az indonéz emberünk a 7 jegyet összefogva, egyből leállítottak engem és a szingapúri lányt, hogy mi aztán nem vagyunk indonézek. Bezzeg a 2 maláj srác mindenhol átment az ellenőrzésen :D Hiába mutogattam a gyakornoki kártyámat, rám sem bagóztak, hanem visszaküldtek az irodához. Addigra szépen előkutattam a szétázott levelemet is az iskolától és indonézül mondtam a hapsikámnak, hogy gyakornok vagyok Jakartában, és nekem igenis kijár a helyi jegy. Megnézegette a papírom, a kártyám, aztán visszaadta őket, hogy oké, mehetek. Jue sajnos nem járt így, mutogatta a szingapúri diákját, de kb. mindenki tudta, hogy azzal ő nem fog megmenekülni.

Kezdetét vette a 3 kilométeres túra, ami annyira nem hangzik soknak, de sok volt :D ugyanis azt a 3 kilométert vagy 80 fokos emelkedőn kellett megtenni, ami ráadásul tele volt homokkal, úgyhogy csúszott is. Másfél-2 óra alatt fel is értünk a tetejére, ahol elénk tárult a tó látványa, és a kék tűz. 

A kőzet ugyanis szulfát, a kék tűz pedig a szulfát és a tó érintkezéséből jön létre. Elvileg minden reggel lehet látni kb. hajnali fél 6ig.

Itt amúgy sokkal hidegebb volt, mint a Bromon, itt már fel kellett vennem a 2. pulcsimat is, és még úgy is fáztam a kráter tetején. Éreztem is, hogy ebből torokfájás lesz. Habár nagyon fájni nem fáj a torkom, Dion rákérdezett itthon, hogy jól vagyok-e, mert fura a hangom. Az izomlázat viszont itt már nem úsztam meg, másnap a seggem nagyon fájt, és menni is alig bírtam. Ennél jobb már csak a promóció volt, amikor lépcsőzni kellett a 2. emeletre az egyik középiskolában.

Úgy terveztük, hogy 9-10 óra körül indulunk vissza Surabayába, és 5-6 óra kell az úthoz. Mivel elég korán lejöttünk a kráterről, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk reggelizni Banyuwangiba és elvisszük a fiúkat a kikötőhöz, ugyanis ők mentek tovább Balira. 10kor pedig valóban indultunk vissza Surabayába, azonban már Probolinggo előtt kiderült, hogy nem biztos, hogy elég lesz az az idő. Riskának ugyanis 17:50kor indult a vonata, előtte viszont engem akartak letenni a repülőtérnél, mert éppen útban volt. Úgyhogy Aji, a sofőrünk elkezdett száguldozni kb. az utakon, sorra cikkcakkozott a kocsik között, úgyhogy elneveztem azt a délutánt Probolinggo Driftnek. Szerencsére sikerült odaérnem a repülőtérre időben, és még Riska is elérte a vonatát, 3 percen múlott neki az egész :D

Mostanában minden repülésnél felmerül valami sztori, most sem történt kivétel :D Itt kivételesen onnan indult a gépem, ahova ki volt írva. Viszont a bökkenő az volt, hogy a beszálló kártyámon 18:25-ös indulás volt feltüntetve, a képernyőn viszont csak 18:55-ös gép volt. De hát mondom a járatszám megegyezik, úgyhogy baj nem lehet. Egyből küldtem az infót a főnökömnek, hogy fél órát fogok késni. Sikerült leegyeztetnie, hogy kijöjjön elém a suli sofőrje, és hazahozzon. Szépen felszálltam a repülőre, aztán elkezdtem nézegetni a repülős magazint. Megnéztem, hogy hova repül a Citilink, megnéztem a járatinformációkat, és lám, a gépem valóban 7kor indul, és fél 9kor ér Jakartába,azaz nem késik semmit sem. Úgyhogy fogtam a fejem, hogy én 9ig akkor mozdulni sem fogok tudni a terminálról, mert még nem lesz ott senki. Erre háromnegyed 8kor mondja a pilóta, hogy landolunk. 8kor lenn is voltunk a földön és negyed óra alatt sikerült kiérnem a reptérről. Felhívtam a sofőrt, mire ő mondta, hogy jön értem. 20 perc várakozás után gondoltam felhívom, hogy honnan is jön, mert, ha a sulitól, akkor várhatok még egy darabig. Aztán mondta, hogy 20 perc múlva ér be, amire én majdnem elbőgtem magam, de szerencsére 5 perc után hívott is, hogy megérkezett. Háromnegyed 10re végre hazaértem a lakásba, megmostam a lábamat és estem bele az ágyba aludni.

Nagyon jól éreztem magam az utazás alatt,nagyon nehéz volt visszajönni. Aji, a sofőrünk tervez egy kirándulást a közeljövőben, amit lehet, hogy én is bevállalnék. Remélhetőleg minél hamarabb megtalálja a megfelelő dátumokat és még több szebbnél szebb helyre juthatok el :)