Hogyan késtem le majdnem a vonatot, és hogyan jöttem majdnem vissza Jakartába

Szombat délre beszéltük meg Fatirral, hogy találkozunk a sulinál és elvisz az állomásra. Időközben sikerült beszervezni Diont is, akinek találkozója volt az anyukájával a városban. Dion valami csoda folytán pont 12kor beesett – vagyis inkább futott – az irodába. Nem volt valami beszédes kedvében, szóval folytattam a gépezést, ő meg valami újságot olvasott.

Fatir egy óra késéssel beesett az irodába, én a szemeimmel már majdnem ölni tudtam volna. Hihetetlen, hogy itt arra nem képesek az emberek, hogy odaszóljanak a másiknak, ha valami para van és késik, vagy valami. Aztán jött a hab a tortán: a kocsi kulcsot otthon hagyta, úgyhogy haza kellett mennie még egyszer. Szerencsére nem lakik messze a sulitól, úgyhogy negyed óra alatt meg is fordult. Így 1kor sikerült elindulni a vonathoz, ami 15:15kor indult.

A menetidőt 1 óra hosszúra terveztük – de hát szombat dél volt, a forgalomról szerintem beszélni sem kell… úgyhogy ültünk egy darabig a kocsiban. Fél 3kor még mindig nem voltunk sehol, illetve a dugó kellős közepén. Aztán sikerült kikeverednünk, Fatir pedig boldogan mondta, hogy odaértünk az állomásra – csak nem éppen arra, amelyikről én indultam. Jakartában ugyanis 2 fő pályaudvar van, a Pasar Senen, ahonnan az olcsó vonatok indulnak, valamint a Gambir, ahonnan a drágábbak. Természetesen a drága beállt a Gambirhoz, hiába mondtam neki, hogy nem jó helyre megy :D Akkor körülbelül elkönyveltem magamban, hogy én ma nem szállok vonatra, mert ezt szépen le fogom késni, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy Fatir nem tudja, hogy hol van a Pasar Senen – és igen, az őrtől megkérdezte, hogy hol van a Senen… na mondom fasza :D

Végül háromnegyed 3kor sikerült beállnunk a Pasar Senen dugójába, álltunk vagy 10 percet ott, aztán kiszálltam az út kellős közepén, mert gyalog gyorsabban haladok, mint kocsival. Hát igen. Előszedtem a szépen kinyomtatott jegyemet, álltam be a sorba (ami már üres volt…), erre mondják, hogy ki kell váltanom a jegyet. 15:05, és holt fogalmam sem volt, hogy hol is lehet megkapni a jegyet. Az egyik ember mutatta, hogy merre menjek. Aztán beteljesedett a rémálmom: annyi ember állt a jegyadó gépeknél, mint ha ingyen osztogatnák a máshova szóló vonatjegyeket. Minden kétségbeesettségemmel odamentem az egyik őrhöz és tettettem a hülyét, hogy mit kell most csinálni, elolvasta, hogy melyik vonattal is megyek, és egyből felkiáltott, hogy had váltsam ki a jegyemet. Végül ő nyomtatta ki a jegyemet és mondta, hogy rohanjak, ahogy csak tudok, hiszen már 15:13 volt. Szerencsére a jegyellenőrök is vártak rám, úgyhogy a vonat nem hagyott volna ott :D De aztán végülis a vonat is késett vagy 15 percet.

Mikor lefoglaltam a 16 órás vonat utat a legolcsóbb osztályra, nem gondoltam arra, hogy akár veszélyes útnak tehetem ki magamat. Nem egy ember mondta, hogy sok a zsebtolvaj, sok az ember, stb. stb. Mikor felszálltam, az első gondolatom az volt, mintha az otthoni régi gyorsvonatra szállnék fel, ami nyáron a Balatonra megy. Szóval az ember tényleg sok volt, viszont nyomatták a klímát ezerrel és még konnektor is volt. Pár óra után éreztem, hogy fel kell vennem a pulcsimat, ha nem akarok fagyhalált halni.

A mellettem ülők hihetetlenül aranyosak voltak: mindent kínáltak, rágcsát, gyümölcsöket, próbáltunk beszélgetni, kérdezték, hogy hova megyek, én meg elmekegtem nekik indonézül, hogy utazni megyek a barátaimmal, stb. stb. Az egyik fiú valahogy tudott angolul, úgyhogy ő segített mindkét oldalnak, ha nem tudtam valamit elmondani, vagy megérteni.

Az éjszaka valahogy eléggé kiesett, úgyhogy szerintem valahogy tudtam aludni :D 10 perces késéssel pedig be is értünk Malangba, ahol írtam is Aji barátomnak, hogy megérkeztem.

Fél 9kor viszont már az ideg tépett, amikor Aji még mindig nem reagált az üzenetemre, ráadásul a telefonja is ki van kapcsolva. 9kor még mindig nem történt semmi, mire én gondoltam, hogy írok az orosz csajnak, hogy megérkezett-e, mert ő meg 8:50kor landolt a repülőtéren. Minden gondolat megfordult a fejemben, és eldöntöttem, hogy ha 10ig nem jelentkezik Aji, akkor szépen visszamegyek a pulthoz és veszem visszafele a jegyet Jakartába. Szerencsére erre nem került sor, ugyanis fél 10kor írt Aji, hogy volt néhány baleset az úton, úgyhogy dugó van, lassan jön. Az orosz csajért sem tudott kimenni a repülőtérre, hanem megkérte, hogy jöjjön be a vasútállomásra, hiszen az úgyis útban van.

Mikor megérkezett Irina, az orosz lány, beszélgettünk egy kicsit, majd elmentünk egy étterembe, ugyanis mindketten elég éhesek voltunk, Ajiék pedig még sehol sem voltak. Végül délre ért be. Valahogy örültem, hogy nem kellett 4 órát egyedül várakoznom :D

A létszám kicsit félresikeredett. Az elején 6 emberrel számoltunk: indonézeket, ukránokat, franciát és engem. Aztán különböző okok miatt sokan visszamondták, az utolsó előtti pillanatban írt rám az orosz lány, hogy csatlakozna. 4-en lettünk: mi ketten, mint fehér bulé lányok, valamint Aji és a barátja, mint indonéz fiúk. Az elején kicsit meghökkentem, hogy Irinával vagyunk ketten lányok. Erre megszólal Irina, hogy nem tervez végig velünk maradni. Ekkor megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy nekem is le kellene előbb lépnem, mert nem akarok hármasban maradni a fiúkkal túl sokáig, de aztán valahogy meggyőztem magam, hogy nem lesz ez probléma – Aji és Irul ott volt az előző utazásnál is, úgyhogy ismertem már őket valamennyire. Inkább az volt a probléma, hogy Irul nem tud angolul, így számítottam arra, hogy ha hármasban leszünk, akkor én valahogy le leszek szarva.

Ebéd után indultunk is a Sempu szigetre, amiről következő bejegyzésben többet is olvashattok.