Miután visszatértem Hong Kongból, az Indonéziában töltött
időszakom elég unalmasnak bizonyult. Legszívesebben mentem is volna utazni, meg
nem is. Végül nem mentem, mert nem volt senki indonéz, akivel mehettem volna
valamerre. Indonéziában elég nehéz elmenni utazni egyedül, ha nem akar túl
sokat fizetni dolgokért. Na mert hát elég jó nyelvtudás kell ahhoz, hogy le
tudja alkudni az ember az árat a helyi szintre. Na meg sok helyen motor nélkül
nem nagyon lehet hova jutni, én pedig még motort sem tudok vezetni. Ezért
inkább maradtam a seggemen, és hozzáláttam egyéb teendőimnek.
A promóciós időszak lezárult, vagyis áprilisban nem volt promóció,
egyetlen 1 nap kivételével – de az sem volt túl effektív… Ezért az én feladatom
az irodában ülés volt órákon keresztül. Átszoktam a késői kelésre, és a késői
munkakezdésre, ugyanis a főnök mondta, hogy ha nincs promóció, akkor nyugodtan
menjek akár 11 órára. Kicsit korábban mentem, de mégsem reggel 8kor. Vittem a
laptopomat, így elkezdtem a gyakorlati beszámolóm írását, a szakdolgozatom
írását, megírtam a hong kongi beszámolót angolul, hogy tudjak jelentkezni a
holland gyakorlatra, játszottam Facebookon, színeztem, levelet írtam… úgyhogy
elvoltam.
Ildi elment utazni, ezért fel kellett magamat találnom, mind
a munkahelyen, mind otthon. Néha összejöttünk az AIESECes lányokkal, főztem
nekik paprikás krumplit – ezt a kaját már kezdem nagyon unni, úgyhogy most 1
évig tuti nem főzök senkinek! :D És beszereztem az ajándékokat a családnak –
hűtőmágnes anyának, paprikaszósz (sambal) apának, néhány csecse-becse a tábori
igazgatónak és a tábori sofőrnek.
Az utolsó napomon rendeztek nekem búcsúpartit, ami nagyon
jól esett. Egy étterembe mentünk el, ahol jót kajáltunk, majd megkaptam az
ajándékaimat: egy bicikli modelljét, egy tradicionális blúzt Lombokról, és egy
ékszer szettet.
Megfogadtam még az elején, hogy én aztán nem fogok bőgni, mert
valahogy nem voltam szomorú attól, hogy el kell onnan jönnöm és jöhetek haza.
De aztán nem tudtam megállni, megköszöntem mindenkinek a segítségét, és
eltörött a mécses.
Repülőtérre az AIESECes lányok vittek ki, nagyon aranyosak
voltak. Tőlük is kaptam egy csomó ajándékot: csokikat, cukrokat, batikos legyezőt
és egy képet képkeretben, ahol a 2 AIESECes lánnyal vagyok.
Hihetetlenül hamar elment ez a 6 hónap, az elején azt
hittem, hogy sosem lesz vége, aztán mégis egy szempillantás alatt elment ez az
idő. Nagyon örültem neki, hogy ezalatt az idő alatt nem kapott el semmi trópusi
nyavalya, nem ütött el egyetlen egy motor sem (számomra azok félelmetesebbek,
mint az autók…). Sokat fejlődtem mind professzionálisan, mind személyileg. Már
nem jelent problémát emberek előtt beszélni, hiszen nem egy alkalommal kellett
több, mint 100 ember előtt prezentálni. Megismerhettem egy teljesen más
kultúrát, a nyelvüket, az ételeiket… amit sosem fogok elfelejteni. Amint
tehetitek, látogassatok el Indonéziába, ha nem is túl sok időre, de legalább
egy nyaralás erejéig, hiszen nagyon szép strandjai vannak, a vulkánok
hihetetlen gyönyörűek, az emberek pedig nagyon kedvesek.
Ezennel véget is ért a blogom, viszont ne csüggedjetek,
ugyanis a nyáron Amerikába megyek 3 hónapra, hogy egy gyerektáborban dolgozzak
Massachusetts államban. Mivel ez már az 5. évem lesz, a blog már létezik, így
el is kezdhetitek olvasni a történeteket: ha bevállaljátok, az elejétől! :) És
a cím: http://doriamerikaban.blogspot.hu/
Köszönöm mindenkinek, hogy velem tartottatok, találkozunk
Amerikában!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése