Yogyakartai élmények

Reggelre derült ki, hogy az orosz csaj végülis csak este fog indulni Balira, úgyhogy még egy napot ki kellett vele bírni. Kicsit mérgesek voltunk Ajival, de nem mondtunk semmit sem a csajnak. Ugyanis végig azért nyavalygott, hogy menjünk minél hamarabb Yogyakartába és majd ő a legelső repülővel megy is Balira. Ennek ellenére még várt majdnem egy teljes napot, amikor akár mehettünk volna Pacitan környékére. Na de mindegy is, őszintén szólva engem nem nagyon izgatott a Cumbri-domb. 

A napra a Kalibiru hegyet terveztük, ahol van egy kis kilátó egy szép környékre, de az előző napok után ez nekem annyira nem jött be. 

Aztán egy vízeséshez mentünk, a Kedung Peduthoz, ami sajnos nem volt olyan szép, mint a képeken – ugye az esős évszak… a képeken látható tiszta víz helyett itt is a barna vízzel találkozhattunk, amiben az orosz lánnyal mi nem is fürödtünk. A fiúk belementek.

El akartunk menni a Borobudur templomhoz is, de elkezdett sötétedni, úgyhogy a templom helyett inkább a reptérre vittük ki Irinát egy közös utolsó vacsi után. Amúgy a nap folyamán Irina nagyon aranyos volt, na persze csak azért, mert tudta, hogy végre megvan a repjegye Balira. Alapból lehet, hogy tényleg jó fej, meg aranyos, de a kirohanásai nagyon nem jött be nekünk. 

Este hotelt váltottunk, találtunk egy olcsóbbat. Valószínűleg az orosz csaj társaságában nem lett volna „szerencsénk” oda kerülni, arra már én is azt mondtam, hogy nagyon koszos volt :D a fürdőhöz tartozó vasajtót már ette a rozsda, a ventilátor állandóan kattogott, tele volt szúnyoggal az egész szoba… de legalább olcsó volt. Az este nagyon nehezen ment az alvás, Aji végighorkolta az éjszakát. Úgyhogy az első pár óra azzal telt el, hogy azt néztem, hogy hogy alszik :D 

Pénteken, utolsó napunkon a templomokat terveztük megnézni, valamint egy tavat. Mint mindig, most is elég későn sikerült elindulni, úgyhogy már a nap elején sejtettem, hogy valami ki fog maradni a tervből, mégpedig a Borobudur templom. Bánni nem bántam, ugyanis pénzügyileg már elég sokat költöttem, és nem akartam teljesen 0-ba menni, hiszen akkor Balin és Lombokon leszek bajban. 

Először az Ijo templomhoz mentünk, ami Jogja legmagasabban fekvő temploma. 

Odafele kiderült, hogy le van zárva az út, úgyhogy a teljes hegyet meg kellett kerülni. Aztán eléggé ideges is voltam, ugyanis kiderült, hogy Aji bankkártyáját letiltotta a Mandiri bank, merthogy gyanús kártyahasználatot észleltek. Csupán csak a minden sarkon megtalálható Indomaretben vásárolt, a különbség csak az volt, hogy Észak-Java helyett Dél-Jáván tette ezt. A pénze pedig elfogyott, ezért nekem kellett előlegeznem a dolgokat. 300 ezer rúpia kifizetése után viszont már nem voltam olyan jókedvű, de aztán anyukája megküldte a pénzt a számlámra, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem akarnak átvágni. 

Aztán a Parambanan templomegyüttes felé vettük az irányt. Ennek a templomnak van egy sztorija, tipikus hindu sztori :D mert a templom amúgy hindu. Volt egy herceg és egy hercegnő. A hercegnő azt akarta, hogy a herceg építsen fel neki 1000 templomot egy éjszaka alatt. Az éjszaka addig tartott, amíg el nem kezdett kukorékolni a kakas. A herceg nekikezdett a templomoknak, azonban rájött, hogy nem fog sikerülni a 1000 templom felépítése, ezért a maradék „templomok” úgy néznek ki, mint valami romhalmaz, de ő azt templomoknak szánta. Természetesen még így sem éri el az ezret a dolog, úgyhogy a hercegnek nem sikerült a feladat teljesítése.  A szankciókat már nem mondták el :D Nagy nézelődés után leültem, hogy gyönyörködöm a látványban, amikor odajött egy diák, hogy van-e 5 szabad percem. Persze, hogy van! Volt valami iskolai feladata, hogy készítsen interjút egy külföldi turistával. Megcsináltuk, aztán egyre többen jöttek oda hozzám. Végül ott voltam velük vagy 1.5 órán keresztül, a végén már alig bírtam őket lerázni – hiszen Aji már mondta, hogy találkozunk a kijáratnál. Kb. mindenki megkérdezte, hogy hányszor jártam Jogjában, milyen ételeket próbáltam ki, visszamennék-e, miket néztem meg, mi tetszett a legjobban, miért mentem oda, stb. stb. Na és persze kellett képet csinálnom velük és aláírást adni :D A végén már csak a képet és az aláírást adtam, hogy le legyen tudva a feladatuk. Mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, de a barátaim már elég régóta várnak már rám. Elfutottam egy másik, kisebb templomhoz, lőttem róla egy képet, és mentem is ki, ahol a fiúk már vártak is egy jó drága warungban. Valami fura dolog miatt épp a halat kívántam meg, úgyhogy rendeltem egy sült halat. Nem volt rossz és nem haltam bele a szálkákba sem.

Ezután indultunk neki a következő úti célnak, de odaérni már nem értünk oda, ugyanis kiderült, hogy 5kor bezár a hely. Ekkor már úgy voltunk vele, hogy a Borobudur templomhoz sem érdemes odamenni, hiszen 2 óra az út oda. Így hát visszamentünk a hotelbe, és elindultam egyedül felfedezni a környéket – a Marioborot. Boltoztam egy jót, valamint bementem a környéki plázába, ahol vettem egy leárazott testpermetet. 

Az orosz csaj ellenére nagyon tetszett ez az utazás. Úgy érzem, hogy végülis vele is jobb volt, mint nélküle, mert nem hiszem, hogy túl jól éreztem volna magam végig a 2 fiúval. 

Következő bejegyzésemben leírom visszautam élményeit.

Érkezés Yogyakartába

Szerda reggel reménykedtem, hogy az orosz csaj már nem lesz velünk, és problémamentesen mehetünk akármelyik szállásra, amit olcsónak találunk. Természetesen a 10 órási indulás most is 11re esett, de legalább a cél nem volt olyan messze, mindössze 1 óra lett VOLNA az út, ha nem indultunk volna el a másik irányba :D de még úgy is hamar odaértünk. A kocsiban mondtam Ajinak, hogy ahol voltunk hotel, az jó lesz estére is a 3 embernek, mert van pótágy. Erre az orosz csaj feldühödött, hogy még mindig nem megyünk Yogyakartába? Kiderült, hogy szerencsétlen Aji merte neki mondani, hogy talán megyünk Yogyakartába szerdán. Persze, az indonézek nem szeretnek, vagyis nem tudnak nemet mondani, ezért került ide a helyzet. Most már én sem bírtam tovább, megmondtam a véleményemet a csajnak, hogy Couch Surfingen leírtam neki tisztán, hogy mi a terv és mire számíthat, azt is írtam neki, hogy csak csütörtökön megyünk Yogyakartába, úgyhogy szépen be lehet fejezni. Nem is tudom, hogy miért nem kérte, hogy tegyünk ki a busznál, és majd ő elmegy Jogjába. Szerintem túl kényelmes volt a hercegnő ahhoz. Na mindegy.

Első helyünk a Srau Beach volt, ahol hihetetlenül szép kagylók voltak, úgyhogy össze is szedtem egy jó nagy rakattal. Sétáltunk egy jót, és találkoztunk halászokkal is, akik közül az egyik épp kifogott egy jókora halat, amivel pózolhattunk egy kicsit. 

Kicsit morbid módszert használnak: miután kifogták a halakat, nem teszik be vízbe, hanem kiszárítják őket a napon. 

Drága Irina egy idő után itt is elkezdett duzzogni, hogy túl sok időt töltünk itt, de minket már nem érdekelt, inkább elmentünk másik irányba, had duzzogjon egyedül. Engem az idegesített a legjobban, hogy minden áldott nap elrontotta a kedvünket, aztán végezetül ő volt az, akinek a legjobban tetszettek a helyek, amiket megnéztünk.

Elmentünk egy folyóhoz is, ahol kenuzni akarunk, de mivel esős évszak van, a víz olyan koszos (barna) volt, hogy úgy döntöttünk, hogy inkább erre nem fizetünk be. Nem esős évszakban a víz elvileg zöldes színű, de nem az algától :D 

Utolsó helyszín a Klayar Beach volt. Amikor a beachekről beszélek, ne strandokat képzeljetek el először. Nagyon sok olyan beach van, akár itt Indonéziában, akár pl. Hawaiion, hogy beach a neve, de nem lehet fürdeni, mert akkorák a hullámok. Na ez a Klayar Beach tipikusan ilyen volt. Persze lehetett pózolni a 2 méteres hullámokkal rendesen. 

Naplementéig itt is maradtunk és élveztük a látványt. 

Ezután jött a nagy kérdés: Pacitanba menjünk és hallgassuk az orosz csaj hisztijét, vagy menjünk Jogjába? Lett volna még látnivaló Pacitantól nem messze, Aji pl. nagyon el szeretett volna menni a Cumbri dombra. Felvetettük az érveket és ellenérveket mindegyik hely mellett. Végezetül úgy döntöttünk, hogy Jogjába megyünk és minél előbb megszabadulunk az orosz csajtól. Úgyis vannak ott is látványosságok a természetben, úgyhogy csütörtökön megnézhetjük azokat, péntekre meg maradnak a templomok. 

Este fél 11re be is értünk Jogjába, és hihetetlen módon sikerült kiválasztani egy olyan helyet, ami az orosz csajnak is tetszett :D bár miután elfoglaltuk a szobát elkezdett panaszkodni, hogy nincs légkondi és iszonyat meleg van, de nem változtattunk. 

Következő bejegyzésemben elmesélem, hogy hogy váltunk el Irinától.

Az orosz hiszti

Kis kihagyás után folytatnám a beszámolómat. A kihagyás okáról később többet beszélek. Röviden  had mondjam csak azt, hogy bevándorlási problémák.

Az egész útban az nem tetszett nagyon, amit minden reggel el kellett szenvedni: a 10 órási indulást. Na már most az a 10 óra indonéz 10 óra volt, úgyhogy richtig, hogy 10kor még nem voltunk sehol, volt vagy 11, mire elindultunk. Na most ezt a 2. napon az orosz csaj játszotta be, hogy nem bírt még 10re sem elkészülni. Emiatt mindennapra az lett, hogy 11kor elindultunk, kocsikáztunk minimum 2 órát, odaértünk valahova, ahol eltöltöttünk egy pár órát, és mivel 5kor már sötétedik, ezért nem tudtunk menni sehova, csak a szállásra. Így alakult ezt ekkor is: elindultunk 11kor, vagy jó 2 óra utazás után értünk oda Kedung Tumpang Beachhez, aztán miért is ne: elkezdett szakadni az eső de úgy Istenigazából. Mivel a „beach” 4 km-re volt  szántóföldeken keresztül,hegyen völgyön át, ojekkel, azaz motoros taxival voltunk kénytelenek lemenni. Lefele mentünk volna gyalog, de visszafele nem hoztak volna el,csak oda-vissza ment a dolog. Az elején vártunk, hiszen szakadó esőben nem akartunk lemenni. Ezalatt az idő alatt az orosz csajnak volt alkalma elégedetlenkedni és ordítozni Ajival, hogy csak utazgatunk órákat, most meg a várakozással pazaroljuk el az időnket (nem akartam neki mondani, hogy végülis ki nem tudott elkészülni 10ig…). Meg hogy ő a legközelebbi reptérre akar menni, hogy repülhessen Balira, stb. stb. Már nézte is a repjegyet Jogjából, meg a buszokat is próbálta nézni Pacitanból, ahova aznap este érkeztünk. Szerintem mindannyian reménykedtünk benne, hogy aznap este a csaj már nem lesz velünk, mert sikerül felrakni őt egy buszra, de sajnos nem, ugyanis túl későn érkeztünk Pacitanba, így belátta a csaj is, hogy inkább reggel lenne jobb, hiszen egyedül éjszaka nem tudna magával mit kezdeni Jogjában.

Fél óra hiszti után végre nekiindultunk a sáros útnak. A motorosok is csak lépkedve tudtak haladni, mert annyira csúszott a motor, a sár pedig fröcsögött fel. Ennek ellenére egy élmény volt az egész motorozás, hiszen gyönyörű tájakon mentünk végig. Mikor odaértünk a végére, nem mondhattuk, hogy célnál vagyunk, hiszen még le kellett mászni a hegyről, ami a sár miatt szintén kihívás volt. Sziklákra érve jobb volt a helyzet abból a szempontból, hogy nem volt csúszós, de voltak más problémák: mozogtak a sziklák. Na ennek én meg is láttam a kárát, 2x is majdnem becsúsztam a sziklák közé pár-pár karcolással. Szerencsére Irul ott volt mellettem, úgyhogy ő segített mindig sziklákat mászni. A túra végén pedig csobbantunk egyet egy természet által kialakított medencében, amit a Hawaii szigeteki Kauain is megtalálhatunk Queens Bath néven. 

Egy óra pancsizás után viszont indulnunk kellett, hiszen kezdett sötétedni. Sötétben pedig nem a legjobb hegyet mászni. Visszafele egy rövidebb, de annál nehezebb útvonalat választott a guideunk: a szó szerinti hegymászást. Persze sárban. Csúszott az egész, és tipikusan olyan volt, hogy ne nézz hátra, mert elszédülsz és leesel. Hiszen a hátunk mögött körülbelül csak az óceánt láthattuk, ha leesünk, akkor tuti néhány méter gurulás után ott végezzük, nagy valószínűséggel nem élve. De baj nélkül sikerült feljutni a hegy tetejére, és indulhattunk vissza a kocsihoz. 

Pacitan 4 órára volt a helytől, úgyhogy várható volt, hogy iszonyatosan későn fogunk beérni, hiszen még vacsorázni is meg kell állni. Végezetül hajnali fél 1kor érkeztünk be, amikor mertem remélni, hogy az orosz csaj nem kezd még elválogatni a hotelek között, merthogy mindenki fáradt. De persze a hercegnőnek nem volt jó az első hotel, merthogy koszos, így indulni kellett újabbakat találni, ahol persze további problémák merültek fel: csak 1 darab 3 személyes szoba van, túl drága, csak 1 ágy van a szobában, nincs kiadó szoba, stb. stb. Hajnali fél 3kor végezetül mondta, hogy „hát akkor menjünk vissza a koszos hotelbe”. Mindannyian már meg tudtuk volna ütni ezért a mondatáért. Viszont végre elfoglaltuk a szállást, ami tényleg nem a legtisztább volt, de bőven jó volt arra, hogy aludjon ott az ember pár órát és le tudjon fürdeni. Reggel pedig még reggelit is adtak, úgyhogy szerintem bőven jó volt – annak, aki a minél olcsóbb utazásra vágyott. Természetesen ez nem az orosz csaj volt. 

Következő bejegyzésemben elmesélem, hogy hogy közöttünk ki Jogjában már szerdán csütörtök helyett.

Korai leégés – decemberben???

2 óra kocsikázás alatt volt időnk Irinával kicsit aludni a hátsó ülésen. Mikor odaértünk a kikötőhöz, boldogsággal töltött el a gondolat, hogy minden le van szervezve, ezért nem fog gondot okozni a bulé létünk. Amennyiben jövőbeli Pulau Sempu látogatók olvassák a blogomat, íme a piszkos anyagiak. Természetesen alkudozni kell.

•          túravezető: 320 ezer rúpia
•          hajó: 200 ezer rúpia
•          engedély: 60  ezer rúpia

Nem kell mondanom, hogy sokkal jobban jár az ember, ha csoportosan megy oda, hiszen akkor ezek az árak osztódnak.

A szigetre érve 1 óra túrázás választott el minket célunktól, ahol lehet fürdeni és sátrazni. Az érkezéskor nagyon csalódott voltam, minden tiszta bozót volt, a víz szürke volt, mindenhol sár, stb. stb. 1 óra után viszont odaértünk a földi paradicsomba, a kristálytiszta vízhez, sárga homokos parthoz és a szép sziklákhoz.

Elég hamar be is sötétedett, ezért túl sok mindent nem tudtunk csinálni. Rajtunk kívül még 1 másik csoport volt ott a szigeten. Este a fiúk elkezdtek halat fogni, ahova egy idő után én is bekapcsolódtam. Elég könnyen lehetett halakat fogni, elég hamar összejött pár egy üvegben, aztán a végén ki is engedtük őket. Halakon kívül csigarákokat is sikerült összeszedni (ezek úgy néztek ki, mint a rákok, csak csigaház volt a hátukon).

Másnap reggel kisebb incidens alakult ki közöttünk és a sziget majmai között. Este ugyanis ettünk, nem ettük meg az összes kaját, ezért betettük egy zacskóba, de a zacskót meg elfelejtettük betenni a sátorba. Így hát reggel elleptek minket a majmok, akik természetesen el is vitték a megbontott konzervjeinket. Szerencsére rosszabb nem történt velünk ennél.

Reggel 7kor elhatároztam, hogy kimegyek kagylót szedni, ugyanis még az állomásra menet Dion célzott rá, hogy vihetnék neki valami ajándékot. Mivel szegény kis gyakornok vagyok, nincs nekem ajándékra pénzem sajnos, ezért a legkreatívabb ajándékötleteket kell bevetnem mások örömszerzése érdekében. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a Flores szigetről származó ember egy kagylótól lesz majd oda-vissza, viszont engem nagyon szórakoztatott a keresgélés. 2 óra keresgélés után – ami alatt valahogy sikerült ruhástól belekerülnöm a vízbe, így belefoglaltam az úszást is – észrevettem, hogy a kezem és a lábam rák vörösre sült. Nem fájt, de tudtam, hogy ez is csak órák kérdése, és változni fog a dolog.

Délután indultunk is el a szigetről, és Kedung Tumpang felé vettük az irányt. Azonban drága Google Maps olyan helyekre terelt minket, ahol semmi normális út nem volt, off roadokon kellett vezetni órákon keresztül. 

3 óra kocsikázás után rájöttünk, hogy hát mi már oda sem fogunk érni Kedung Tumpanghoz, Pacitan pedig még mindig 5 órára van, úgyhogy nem kéne addig elmenni. Úgy döntöttünk, hogy a következő ponthoz közel lévő városban szállunk meg – ahova este fél 11kor értünk oda. Örültünk, hogy végre mehetünk pihenni, erre az orosz csaj elkezdett kekeckedni, hogy ő először látni akarja a szobát, mert ő nem akar AKÁRHOL aludni. Az első hotelben csak 1 szoba maradt 2 embernek, úgyhogy oda nem akartunk menni. Aztán az volt a problémája, hogy ő nem akarja osztani a szobát, mert neki dolgoznia kell, meg stb. stb. Hát mondtam neki, hogy ha ordítozik, énekel, táncol, engem nem érdekel, mert én tudok aludni, annyira fáradt vagyok :D Mondta, hogy őt nem érdekli az ár, ő a kényelemért van itt. Ez kicsit fura volt nekem, mert Couch Surfingen leírtam neki a pontos programot, amiből lehetett látni, hogy nem a tengerpartokon fogunk dögleni. Aztán, a Couch Surfing meg nem az a hely, ahol az emberek a kényelemre vágynak, hanem a minél olcsóbb utazásokra. Úgyhogy nem tudom, hogy miért csatlakozott hozzánk, vajon azért, hogy tönkretegye a mi kedvünket is?

Ezzel nem ért véget az orosz csaj hisztizése, viszont a napnak szerencsére igen. Következő bejegyzésemben a dagonyászós motorozós élményeimről is szót fogok ejteni. 

Hogyan késtem le majdnem a vonatot, és hogyan jöttem majdnem vissza Jakartába

Szombat délre beszéltük meg Fatirral, hogy találkozunk a sulinál és elvisz az állomásra. Időközben sikerült beszervezni Diont is, akinek találkozója volt az anyukájával a városban. Dion valami csoda folytán pont 12kor beesett – vagyis inkább futott – az irodába. Nem volt valami beszédes kedvében, szóval folytattam a gépezést, ő meg valami újságot olvasott.

Fatir egy óra késéssel beesett az irodába, én a szemeimmel már majdnem ölni tudtam volna. Hihetetlen, hogy itt arra nem képesek az emberek, hogy odaszóljanak a másiknak, ha valami para van és késik, vagy valami. Aztán jött a hab a tortán: a kocsi kulcsot otthon hagyta, úgyhogy haza kellett mennie még egyszer. Szerencsére nem lakik messze a sulitól, úgyhogy negyed óra alatt meg is fordult. Így 1kor sikerült elindulni a vonathoz, ami 15:15kor indult.

A menetidőt 1 óra hosszúra terveztük – de hát szombat dél volt, a forgalomról szerintem beszélni sem kell… úgyhogy ültünk egy darabig a kocsiban. Fél 3kor még mindig nem voltunk sehol, illetve a dugó kellős közepén. Aztán sikerült kikeverednünk, Fatir pedig boldogan mondta, hogy odaértünk az állomásra – csak nem éppen arra, amelyikről én indultam. Jakartában ugyanis 2 fő pályaudvar van, a Pasar Senen, ahonnan az olcsó vonatok indulnak, valamint a Gambir, ahonnan a drágábbak. Természetesen a drága beállt a Gambirhoz, hiába mondtam neki, hogy nem jó helyre megy :D Akkor körülbelül elkönyveltem magamban, hogy én ma nem szállok vonatra, mert ezt szépen le fogom késni, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy Fatir nem tudja, hogy hol van a Pasar Senen – és igen, az őrtől megkérdezte, hogy hol van a Senen… na mondom fasza :D

Végül háromnegyed 3kor sikerült beállnunk a Pasar Senen dugójába, álltunk vagy 10 percet ott, aztán kiszálltam az út kellős közepén, mert gyalog gyorsabban haladok, mint kocsival. Hát igen. Előszedtem a szépen kinyomtatott jegyemet, álltam be a sorba (ami már üres volt…), erre mondják, hogy ki kell váltanom a jegyet. 15:05, és holt fogalmam sem volt, hogy hol is lehet megkapni a jegyet. Az egyik ember mutatta, hogy merre menjek. Aztán beteljesedett a rémálmom: annyi ember állt a jegyadó gépeknél, mint ha ingyen osztogatnák a máshova szóló vonatjegyeket. Minden kétségbeesettségemmel odamentem az egyik őrhöz és tettettem a hülyét, hogy mit kell most csinálni, elolvasta, hogy melyik vonattal is megyek, és egyből felkiáltott, hogy had váltsam ki a jegyemet. Végül ő nyomtatta ki a jegyemet és mondta, hogy rohanjak, ahogy csak tudok, hiszen már 15:13 volt. Szerencsére a jegyellenőrök is vártak rám, úgyhogy a vonat nem hagyott volna ott :D De aztán végülis a vonat is késett vagy 15 percet.

Mikor lefoglaltam a 16 órás vonat utat a legolcsóbb osztályra, nem gondoltam arra, hogy akár veszélyes útnak tehetem ki magamat. Nem egy ember mondta, hogy sok a zsebtolvaj, sok az ember, stb. stb. Mikor felszálltam, az első gondolatom az volt, mintha az otthoni régi gyorsvonatra szállnék fel, ami nyáron a Balatonra megy. Szóval az ember tényleg sok volt, viszont nyomatták a klímát ezerrel és még konnektor is volt. Pár óra után éreztem, hogy fel kell vennem a pulcsimat, ha nem akarok fagyhalált halni.

A mellettem ülők hihetetlenül aranyosak voltak: mindent kínáltak, rágcsát, gyümölcsöket, próbáltunk beszélgetni, kérdezték, hogy hova megyek, én meg elmekegtem nekik indonézül, hogy utazni megyek a barátaimmal, stb. stb. Az egyik fiú valahogy tudott angolul, úgyhogy ő segített mindkét oldalnak, ha nem tudtam valamit elmondani, vagy megérteni.

Az éjszaka valahogy eléggé kiesett, úgyhogy szerintem valahogy tudtam aludni :D 10 perces késéssel pedig be is értünk Malangba, ahol írtam is Aji barátomnak, hogy megérkeztem.

Fél 9kor viszont már az ideg tépett, amikor Aji még mindig nem reagált az üzenetemre, ráadásul a telefonja is ki van kapcsolva. 9kor még mindig nem történt semmi, mire én gondoltam, hogy írok az orosz csajnak, hogy megérkezett-e, mert ő meg 8:50kor landolt a repülőtéren. Minden gondolat megfordult a fejemben, és eldöntöttem, hogy ha 10ig nem jelentkezik Aji, akkor szépen visszamegyek a pulthoz és veszem visszafele a jegyet Jakartába. Szerencsére erre nem került sor, ugyanis fél 10kor írt Aji, hogy volt néhány baleset az úton, úgyhogy dugó van, lassan jön. Az orosz csajért sem tudott kimenni a repülőtérre, hanem megkérte, hogy jöjjön be a vasútállomásra, hiszen az úgyis útban van.

Mikor megérkezett Irina, az orosz lány, beszélgettünk egy kicsit, majd elmentünk egy étterembe, ugyanis mindketten elég éhesek voltunk, Ajiék pedig még sehol sem voltak. Végül délre ért be. Valahogy örültem, hogy nem kellett 4 órát egyedül várakoznom :D

A létszám kicsit félresikeredett. Az elején 6 emberrel számoltunk: indonézeket, ukránokat, franciát és engem. Aztán különböző okok miatt sokan visszamondták, az utolsó előtti pillanatban írt rám az orosz lány, hogy csatlakozna. 4-en lettünk: mi ketten, mint fehér bulé lányok, valamint Aji és a barátja, mint indonéz fiúk. Az elején kicsit meghökkentem, hogy Irinával vagyunk ketten lányok. Erre megszólal Irina, hogy nem tervez végig velünk maradni. Ekkor megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy nekem is le kellene előbb lépnem, mert nem akarok hármasban maradni a fiúkkal túl sokáig, de aztán valahogy meggyőztem magam, hogy nem lesz ez probléma – Aji és Irul ott volt az előző utazásnál is, úgyhogy ismertem már őket valamennyire. Inkább az volt a probléma, hogy Irul nem tud angolul, így számítottam arra, hogy ha hármasban leszünk, akkor én valahogy le leszek szarva.

Ebéd után indultunk is a Sempu szigetre, amiről következő bejegyzésben többet is olvashattok. 

Újabb utazás - strandolás ezerrel

Nem telt el sok idő a Bromós utazás után, Aji, a sofőr írt a csoportunkba, hogy tervezi a következő utazását, megemlítve a helyeket, amiket látni szeretne. A helyek között megemlítette az egyik szigetet, amit még anno az egyik magyar gyerek blogján olvastam, de szinte csak álomként gondoltam arra a szigetre. Természetesen egyből mondtam is a srácnak, hogy én szívesen csatlakoznék.

Ez a „híres neves” sziget a Pulau Sempu, azaz Sempu-sziget, Malang várostól nem messze. Azért érdekes, mert az utóbbi évek valamelyikében lezárták a turisták elől, mert annyian otthagyták a szemetüket, hogy elszemetesedett a sziget. Elvileg most már tiszta, de csak a kutatók előtt nyitják meg, akik megkapják az engedélyt. De akkor hogy is jutok oda? Aji barátunknak nagyon jó kapcsolatai vannak, így hát akadt egy ismerőse, aki az engedélyeket osztogatja kifele. Úgyhogy sikeresen megkaptuk az engedélyt a szigetre, úgyhogy remélhetőleg tényleg el is jutunk oda a hétvégén.

A sziget után Pacitan környékét is felfedezzük, főleg strandokat, folyókat és vízeséseket fogunk nézegetni. Ez az utazás kissé vizesre fog sikerülni, szal szerintem nem kell elpakolnom a 2 pulcsit, viszont érdemes lesz több naptejjel felkészülnöm.

Végezetül pedig Yogyakarta városában fogunk kikötni, ahol megnézünk pár szépséges templomot. Onnan pedig jövök is haza.

Az utazás 6 napos lesz, 6-án kezdjük vasárnap a dolgokat, és 12-én szombaton indulunk haza. Az ilyen időzítés miatt úgy gondoltam, hogy olcsóbbra veszem a figurát és inkább vonattal indulok neki az útnak, hiszen az 3x kevesebbe fog kerülni, mint a repülő. Végül 5-én délután 3kor indulok neki vonattal a 16 órás útnak, amitől már most félek előre, hiszen ezek a vonatok nem olyanok lesznek, mint Indiában, hogy ágyat kap az ember ülés helyett :D Képek alapján nem voltam túlságosan elragadtatva tőlük, de aztán hallottam, hogy már az olcsóbb osztályokon is van légkondi meg konnektor, úgyhogy reménykedek azért egy minimális kényelemben. Szerencsére visszafele nem 16 órás utam lesz, „csak” 6-7 órát fogok utazni. És érzem, hogy nagyon bánni fogom azt a 16 órás oda utat :D én hülye nem tanulok a leckékből és a régebbi tapasztalatokból :D

Az elején kicsit tartottam attól, hogy nem sikerül embert találni a dologhoz. Aji egyik indonéz barátja is csatlakozott az úthoz, így 2 fiú és én felállás volt. De végül beindult a biznisz, úgyhogy most már megtelítjük a 7-8 személyes kocsit szerencsére, és úgy néz ki, hogy csak ők ketten lesznek fiúk, a többiek lányok leszünk :D ismét vegyesen: indonézek, ukrán, francia és én.

Ennyit a tervről, hamarosan az élményeket is írom nektek ;) 

Lakásproblémák

Egy kis idő eltelt már az előző bejegyzésem óta… úgyhogy elnézést kérek tőletek :) Ahogy ígértem, a lakással kapcsolatos problémákról írnék nektek.

Ugye már a tartózkodásom 1. hetében kiderült, hogy a mexikói lány nem jön Indonéziába, úgyhogy a lakás másik szobája is üresen marad, ha csak nem találunk valakit, aki beköltözne. Próbálkoztam hirdetés feladásával, de 1 jelentkező nem akadt. Na ilyen probléma Pesten tuti nem lenne :D Amúgy azért nem volt sikere a lakásnak, mert a lányok leginkább a szüleikkel laknak. Fiút meg eleve nem keresek, mert itt Indonéziában nem nézik jó szemmel, ha egy fiú és egy lány úgy együtt él, hogy nem házasok.

Főnököm felvetette, hogy próbálkozni kellene egy úgynevezett „kosan” kereséssel, ami kisebb kollégiumnak minősül, de mindenkinek külön szobája van. Úgyhogy elkezdtük keresgélni a sulihoz közel eső szobákat. Aztán végülis mindegyikkel van valami para: valamelyikért többet kellene fizetni, mint amennyit jelenleg fizetek (elég pofátlan volt az egyik tulaj: elkezdi, hogy 1.7 millió, meglátott engem, kérdi, hogy a bulénak lenne, egyből 2 millió lett az ár. Én meg a képébe röhögtem és be sem mentem megnézni a szobát). Ami számomra alap, az a normális angol WC. Ugyanis a reggeli dolgomat nem éppen guggolva akarom elvégezni, ha akár fél órát is lehetne ülni a WCn. De ez csak egy lightos példa a sok közül, amit még úgy gondoltam, hogy ízléses dolog leírni. Aztán elmentünk az olcsóbb kategóriák felé, ahol végülis volt normális WC, de az ágy olyan hihetetlenül mocskos volt, hogy 8 óra munka után nekem semmi kedvem nem lenne oda belefeküdni. Az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, amikor elmentünk az egyiket megnézni, 1 milliót elkértek volna egy olyan szobáért, amiben nincs se angol WC, és még ágy sem volt benne. Na oda sem tettem be a lábam. Végezetül a főnök mondta, hogy ne aggódjak, maradjak nyugodtan a lakásban, ahol vagyok, majd ő segít fizetni. Sikerült megnyugtatnia, hiszen a lakás jó, senki nem mondja meg, hogy ki jöhet a lakásba és ki nem, közel is van, és megvan a privát szférám.

Pár nappal később örülve jön oda hozzám a főnök, hogy februártól lesz egy másik gyakornok csaj Franciaországból, úgyhogy nem kell elköltöznöm, mert majd költözik hozzám a csaj. Aztán végülis ez a terv is elszállt, ugyanis a lány elég hamar meggondolta magát, hogy ő inkább otthon maradna szakdolgozatot írni, úgyhogy inkább mégsem jönne Indonéziába.

Úgyhogy per pillanat fogalmam sincs, hogy mi lesz a lakással, végül kell-e költöznöm, vagy nem, de inkább remélem, hogy nem.

Következő bejegyzésemben olvashattok az újabb utazásomról, amit a hétvégén fogok megejteni :)