Beteges promóció Medanban

Utolsó Jakartán kívüli promócióm Medanban, Szumátra szigetén volt. Makassar és Medan között mindössze 1.5 nap volt, ami alatt túl sokat sajnos nem tudtam pihenni. Ez az idő alatt viszont lett egy új lakótársam Ildi személyében. Neki ki kellett költöznie az előző lakásából, mert túl drága lett volna, ha egymaga akarja fizetni. Habár ő nem ide akart költözni, kénytelen volt ezzel beérnie, mert a környéken nincs olyan lakás, amit tudott volna fizetni és jól is néz ki. Személy szerint én elvagyok ezzel a lakással, persze nem a legjobb, ugyanis felújítva még nem volt, a falak vizesednek/penészednek, csak hideg víz van, és tele van hangyákkal és csótányokkal. De szerintem 6 hónapig élhető körülményeket nyújt a lakás, ami eleve jobb, mint az 1. indiai lakásom. A hideg vízzel pedig nincs is bajom, nekem jól esik a kinti 30 fokos meleg mellett, hogy hideg vízzel tusolhatok le.

Előre féltem Medantól, hiszen a főnök is velünk tartott. Utolsó pillanatban úgy döntött, hogy Ildi is velünk jöhet, nem kell Jambiba mennie. Örültem ennek, mert féltem, hogy olyan szobatársat kapok, aki megint azt akarja, hogy égjen a villany a szobában – hogy elmenjenek a szellemek… :’D 4. társunk pedig Fatir lett.

A promóció egy mallban volt. Az első nap jó volt, tetszett, sokan odajöttek hozzánk beszélgetni. A nap vége viszont már nem tetszett annyira, ugyanis az ebéd nem esett túl jól, túl sok chilli volt a levesben, ezért elkezdtem erősen WC-re járni. A délutánt a hotelben is töltöttük, ami nagyon jól nézett ki, viszont a reggeli gyér volt: mindössze egy kis croissantot és egy kis méretű kávét kaptunk a lenti Starbucksból. Persze finom volt, de ahhoz, hogy kibírjuk evés nélkül délig nem volt túl elégséges.

2. napon nem lettem jobban, főleg azért nem, mert egész éjszaka a WCre jártam. Ennek ellenére megpróbáltam a napot, Fatirral iskolákat látogattunk egy kész őrült sofőrrel. Hajtott össze-vissza, úgyhogy elég hamar elő is jött a rosszul létem. Fatir mit sem törődött az állapotommal, állandóan küldött a diákokhoz fotózni, meg prezentációt kellett tartani… a 6. iskola után 1 órakor már megjegyeztem neki, hogy igazán elmehetnénk már ebédelni, meg jól esne, ha nem úgy kezelne, mint egy használati tárgyat. Az egyik iskolában ugyanis az történt, hogy kiraktunk egy plakátot, Fatirnak meg mondtam, hogy diákokkal fényképezze le. Leszólítottunk párat, akik túl félénkek voltak még egy közös fotóhoz is, ezért befutott a legközelebbi terembe, és elkezdi, hogy „Itt egy bulé, fényképezkedjetek vele!”. Kicsit kiakadtam, de abban a pillanatban nem akartam mondani, hogy én speciel nem akarok fényképezkedni ilyen módon. Utána természetesen mondtam neki, mire csak röhögött. Ebéd után viszont kértem is magamat vissza a hotelbe, mert nem éreztem magamat annyira jól, hogy még visszamenjek a mallba. Este egyedül voltam, ugyanis a többiek elmentek kocsikázni promó után.

A harmadik nap full unalom volt, alig volt ember a helyszínen. Promóció után elmentünk együtt vacsorázni és lebeszéltük, hogy pénteken, mivel nincs promóció, elmegyünk a Toba tóhoz, Szumátra legnevezetesebb tavához.

Így is történt, másnap kora reggel 4kor indultunk is a tóhoz, ahova 3 órás kocsikázás után értünk le. Próbáltuk Ildivel meggyőzni a főnököt, hogy keressünk valami közelebbi helyet, mert annak semmi értelme, hogy lekocsizunk, csinálunk pár képet és indulunk is vissza. A Toba tó meg amúgy is több napos kirándulás. Mikor leértünk a tóhoz, fogtunk is egy kompot, hogy átmenjünk az ottani szigetre, a Samosirra. Elég híres az ottani kis faluról és annak a kultúrájáról. Be is fizettünk egy kis műsorra, aminek a fénypontja az ott táncoló faember volt. 

Elmesélték a történetet, hogy anno a hercegnek meghalt az édesapja, és nagyon szomorú lett. A népe pedig ezt a bábut készítette neki, hogy ezzel jobb kedvre derítsék a herceget és újra tudjon nevetni. Habár maga az ember elég félelmetes, mikor elkezdett táncolni, mindenkit jó kedvre derített :D

Ezután megnéztünk egy sírt és mentünk is vissza a komphoz, és vettük az irányt Indonézia legmagasabb vízesése felé, a Sipisopisohoz. A 2 órás kacskaringózó út alatt Fatir el is hányta magát, amin cseppet sem csodálkoztam, mert a sofőr nem törekedett a lassú vezetésre. 

A vízeséshez érve nem túl sok kedvem volt túrázni, főleg, hogy azt mondták, hogy 45 perc alatt lehet megtenni 1 irányt, ami csak lépcsőből áll. Nem számoltam meg, de azt az információt kaptam, hogy 1200 lépcsőfokból áll. Ildi le akart menni, úgyhogy végül én is lementem. Főnök egy ideig eljött velünk, majd visszafordult. Már az elején sem akart lejönni. A vízeséshez elég hamar leértünk, én pedig megpróbáltam közelebb kerülni a biztosításom használatához azzal, hogy minél közelebb menjek a vízeséshez. Ildi nem is jött el velem, én viszont odamentem az egyik nagy kő mellé, aminél tovább már tényleg életveszély menni, mert annyira nedves volt ott minden kő, hogy könnyen megcsúszhat az ember – na meg a lezúduló víztömeg miatt látni nem lehetett kb. túl sokat. Felejthetetlen élmény volt mindössze pár méterrel lenni a 800 méteres vízeséstől.

A jó kis túra után vettük is az utunkat vissza Medan felé. Egy idő után megálltunk vacsorázni, ahol jól belaktunk, és jó sokat el is költöttünk. Ennyit itt még nem hallottam kajára költeni :D

Hajnali fél 2re vissza is értünk a hotelbe, ahol nem volt problémánk az elalvással.

Másnap kijelentkezés után Medan néhány nevezetességét néztük meg – kb. a főnök nélkül, mert eléggé lebetegedett. Ő benn maradt a kocsiban és várt minket. Megnéztünk egy palotát, egy hindu templomnak kinéző keresztény katolikus templomot (itt nem tudom hány év után elmondtam egy imát), valamint Medan mecsetét. Utána vettük is az irányt a repülőtér felé, hogy jöjjünk vissza Jakartába. Ott viszont késés fogadott minket: a repülőnk 3 órát késett, míg a Medan – Jakarta útvonal eleve kicsivel több, mint 2 óra. Egyikőnk sem volt boldog tőle. A méreg csak akkor tört igazán elő, amikor landoltunk Jakartában és vártuk a bőröndöket, amiket kb. fél óra elteltével hoztak csak ki, majd várhattuk a Grabcar alkalmazással rendelt kocsinkat is, hogy szépen elhozzon minket haza. Végül hajnali 2kor haza is értünk.

Véget ért a Jakartán kívüli promócióim időszaka. Következő bejegyzésben olvashattok egy felmerült problémáról velem kapcsolatban, ami eléggé elrontotta a kedvemet attól, hogy nap, mint nap menjek dolgozni.

Látogatás Makassarba

Ahogy ígértem, folytatnám az utazásos történetemet onnantól, hogy leszálltunk Jakartában. Kicsit feszült voltam a bevándorlás miatt, hogy ne legyen semmi probléma, és beengedjenek az országba. Mikor sorra kerültem, odamentem a pasihoz, aki elkezdte kérdezni a kollegáját, hogy a magyarok megkapják-e az ingyen 30 napos vízumot, amire kicsit sokkot kaptam – mi van, ha fizetnem kell? De aztán nem lett belőle gond. A következő kérdés viszont az volt, hogy mikor hagyom el az országot. Február 22-ét írtunk, én pedig mondtam, hogy a következő elutazásom március 21-én lesz. A pasi hirtelen nem tudta kiszámolni, hogy a 2 dátum között bőven nincs még meg a 30 nap, azt is a kollegájától kellett megkérdeznie, míg én majdnem fulladásos halált haltam, mert lélegzetemet visszafojtva vártam a sorsomat. Végülis bekerült a pecsét az útlevelembe és beléphettem az országba és röhöghettem jót a pasin, hogy nem tud kiszámolni 30 napot a naptárban.

Azonban nem itt ért véget a repülőteres történetünk, ugyanis már aznap repültünk tovább Makassarba, Celebesz szigetére (ami úgy néz ki, mint egy „K” betű) egy másik terminálról. Fogtunk egy taxit és átmentünk a másik terminálra, ahol próbáltunk valami kaját keríteni 50 ezer rúpia alatti értékben, ugyanis ezt a suli fizette volna. Minden drágábbnak bizonyult, ezért bementünk az egyik Indomaret pontba, és ott vettünk meg néhány dolgot, amivel ellehetünk az út előttig, valamint az út alatt. Ildi talált egy kis pihenőt, ahova bementünk és lefeküdtünk, és vártuk a 2-3 óra múlvai indulást.

Az út alatt minden rendben volt, leszálláskor pedig szembe találkoztam az egyik repülési félelmemmel: az esőben való leszállással. A sok „Légikatasztrófák” című dokumentumfilm után mostanában úgymond félek a gépen ülni bizonyos alkalmakkor: nem szeretek felszállni viharban, szeretek a szárny közelében ülni, erősen konvergálok a vészkijárat felé, meg hasonló dolgok. A leszállás kicsit rázósabb volt, de inkább attól ijedtem meg, hogy egy kicsit megcsúszott a repülő, és folytatódott a gyors száguldás – de mivel nem hallottátok a TV-ben, hogy az indonéziai Makassar városban lefutott egy repülő a futópályáról, jelentem, hogy sikerült megállnunk és bevánszorognunk a terminálra.

Putri, az egyik munkatársunk már leadta a drótot, hogy hogy kell taxit szereznünk. A legtöbb taxitársaság eléggé megbízhatatlan, próbálnak árat alkudni ahelyett, hogy bekapcsolnák a taxiórát. Na itt egy automatán kellett kiválasztani, hogy melyik társasággal akarunk menni (volt vagy 20 féle…), és azzal mehetett az ember. Megkaptuk azt az információt is, hogy mindegyik fix árral dolgozik, ezért kicsit ferde szemekkel néztem a kezemben lévő papírra, amire nem volt semmi ár ráírva. Az ott lévő dolgozó hölgyike segített nekünk, mondta, hogy mérőórás taxik vannak, úgyhogy nem kell aggódni emiatt. Én meg még úgy sem aggódtam, mert úgyis fizette a suli. Aztán mondta hölgyike, hogy le kell menni a lépcsőn, és ott kell megkeresni a társaságot. Na már most mi lementünk a lépcsőn és szemben találtuk magunkat az iszonyatosan nagy káosszal: a nagy tömeggel, valamint a sok csalóval, akik próbáltak taxit ajánlani nekünk „jó” áron. Minden reakció nélkül próbáltam átverekedni magamat a nagy tömegen, mikor belefutottunk egy egyenruhás pasiba, olyan rendőr félébe. Neki már megálltam és mondtam a problémámat, hogy miért is vagyunk ott, ahol. Nagyon aranyos volt, odavitt minket a pulthoz, ahol kaptunk sorszámot a társaságunkhoz, és odavitt az emberhez is, aki intézte a „Bosowa” taxit. Sokat számít az, ha „bulé” az ember, ebben az esetben hozzánk odajöttek segíteni, mint később kiderült, Putriék ott szenvedtek fél órákat, mire megtalálták, hogy mit és hol kell csinálni. Az árban is látszódott egy kis különbség: ők 150 ezer rúpiát fizettek a hotelig, míg mi ezt 130 ezerből megúsztuk. Büszke voltam magunkra, hogy külföldiekként olcsóbban utaztunk, mint indonéz munkatársaink.

Kész élmény volt a hotelbe érni, hiszen végre lepihenhettünk Ildivel. A pihenés előtt viszont még elmentünk vacsorázni, ahol valami új ételt próbálhattam ki. 

Makassarban az tetszett, hogy más ételek voltak: az indonéz ételek makassari változatai, valamint rengeteg tengeri kaja. Itt sajnos kiderült, hogy érzékeny lettem rájuk, legalábbis a garnélarákra biztosan, ugyanis egyik este elmentünk enni egy ilyen étterembe, megettem 9 nagyobb garnélarákot, és erősen égni és viszketni kezdett a kezem és kicsit felduzzadt az ajkam is.

A promóció nem volt rossz, itt is nagyon sok diákkal találkoztam, akik tudtak angolul beszélni, így nem unatkoztam annyit.

Amit megfigyeltem a promóció alatt, valamint a városban, hogy itt a férfiak kicsit erőszakosabbak. Nem biztos, hogy minden nővel, de Ildivel mi ketten nagyon éreztük magunkon. Az utcán kb. kivétel nélkül mindenki utánunk kiabált, a promóción a diákok szintén erőszakosabbak voltak – mindenáron el akartak minket hívni sétálni, meg enni, meg hasonlók. Én nagyon szívesen megnéztem volna Makassart valakivel, de nem egy 17-18 éves diákkal, ráadásul fiúval. Nincs nekem semmi bajom a fiatalabb emberekkel, de nagyon nagy különbség van az itteni 18 éves és az otthoni 18 éves között. Az itteni 18 éves kb. úgy viselkedik, mint az otthoni 14 éves, de van, amikor ezt a szintet sem tudják megütni, annyira komolytalanok. Na meg 1 promóció alatt csak el-el lehet viselni, hogy 6an hoznak össze 1 mondatot, de szabadidőmben nem ezzel szeretnék foglalkozni. Főnököm azt mondta, hogy nekem nagyon könnyű az angol, nem kell gondolkodnom, meg ilyenek, de mondtam neki, hogy elég fárasztó tud lenni az is, amikor több ember akarja összerakni az 1 mondatot, nekem meg ki kell bogoznom, hogy mit akarnak. Ja, és nekem is kell gondolkodni, hogy mit akarok mondani, csak már lehet, hogy nem fáradok bele olyan szinten, mint pl. utolsó éves középiskolásként, amikor az első külföldi barátnőimmel találkoztam.

Sikerült elmenni a hotelhez közeli parthoz, a Losari Beachhez, ott sétálgattunk és jót lógtunk a lányokkal, itt találkoztunk sárga kígyóbarátunkkal, amivel képeket is csinálhattunk. 

A legviccesebb Putri volt, ugyanis félt a kígyóktól, de mindenáron a nyakába akarta venni a szépséget. Egy idő után sikerült megbarátkoznia vele. Legszívesebben feltennék róla képeket, de már csak udvariasságból nem fogok róla képeket töltögetni a blogomba.

A közeli nemzeti parkba, a Bantimurungba is kiruccantunk, pont, amikor legjobban szakadt az eső. De ez minket nem állított meg, simán felmásztunk az egyik barlanghoz. 

Én már le is vettem a pólómat és egy bikini felsőben nyomattam a túrát, hiszen úgy is kevésbé lettem vizes, mintha a póló rajtam maradt volna. Legalább nem a 30 fokos száraz melegben kellett felmászni, az eső nyújtott valami hűvöskés beütést. Szívesebben mentünk volna a temetkezéséről híres Toraja városba, vagy a gyönyörű Tanjung Bira strandra. Azonban mindegyik olyan messze volt, hogy túl drága lett volna az odajutás.  

A plázázásból itt sem maradtunk ki, de oda csak azért jutottunk el, mert utolsó napon nem akartunk túl messzire menni Makassartól – valamint Putri lebetegedett, úgyhogy ő pihenni akart. Sikerült bevásárolnom: vettem hajfestéket, sprayt, valamint 2 cipőt.

Ennyit Makassarról, következő bejegyzésben Medanban tett promóciónkról írnék, ahol sikerült lebetegednem.  

4 nap Szingapúrban

Végre vége a nagy utazásnak, így megérkeztem én is a beszámolókkal. Hihetetlenül fárasztó volt ez a 2.5 hét, hiszen mindez tele volt koránkelésekkel, 6 repülőúttal, órás vezetésekkel, sok sétálással és persze a nagy meleggel. Kezdjük is hát el az elejétől… Szingapúrral!

Február 18-án reggel a reptérre vezetett az utunk Ildivel. Jó korán kiértünk, ezért szobroztunk vagy egy órát a check ines pultoknál, mielőtt felmentünk volna a kapukhoz. Hihetetlen módon semmi extra nem történt a repülőút alatt, és még a repülőtéren sem, úgyhogy ugorhatunk is Jakartától 2 órára – Szingapúrba.

Landolás után ahelyett, hogy a kijáratot kerestük volna, mindenáron a terminálon belüli kertet akartuk megtalálni. Jómagam arra számítottam, hogy leszállunk a repülőről és mindenhol növény fog minket körülvenni, de nem. Egy tök egyszerű terminál közepén találtuk magunkat tele emberrel és kapukkal. Nagy nyavalygások közepette úgy döntöttünk, hogy elkezdünk menni a kijárat fele, mikor hirtelen felbukkant a jelzés, hogy merre kell menni a kaktuszkert felé. Így hát ki is mentünk. Maga a kert szép volt, de nem volt túl nagy durranás. 

Csináltunk néhány képet és vettük az irányt a bevándorlási felé, majd a metró felé, amivel mehettünk a városba. A tervünk az volt, hogy nem váltunk pénzt a terminálon, hanem Ildi megveszi a bankkártyájával a jegyeket, és majd a városban váltunk pénzt, és lerendezzük a tartozásomat. Nagy pechünkre nagy kevergés után kiderült, hogy a jegyet valamiért éppen nem lehetett kártyával fizetni, úgyhogy mehettünk vissza a terminálra pénzváltót keresni. Habár 2kor landoltunk, örültünk, hogy 4kor felszállhattunk a metróra. A metró körülbelül 1 óra volt Chinatown megállóig. Eredetileg Couch Surfingeltünk volna, de úgy döntöttem, hogy 1 éjszakára nem megyünk el az emberhez, mert másnap csak problémák akadtak volna a táskákkal. Inkább elmentünk egy olcsó hostelbe, ahol ott tudjuk hagyni a cuccost, és mehetünk a dolgunkra, majd visszatérhetünk értük este. Így hát egy nagyon olcsó, SGD 15-be kerülő helyet választottunk, ami a metrókijárattól 1-2 percre volt, és nagyon normálisan nézett ki benn minden. És a reggeli is benne volt az árban, bár a reggeli nem valami svédasztalos reggelinek minősül, persze a svédasztal meg volt a 2 féle gabonapehely, kenyér, és 3 féle kenyérre kenhető massza választási lehetőséggel.

Cuccainkat letéve indultunk is kaját keresni, hiszen már 6 óra volt, és mi reggel óta nem ettünk semmit. Bekerültünk a negyed egyik legolcsóbb utcájába, ami tele volt finomabbnál finomabbnak tűnő ételekkel és italokkal.

Nagyon sok hezitálás után döntöttünk egy hely mellett, ahol egy SGD 4-os levest választottunk. Jómagam alábecsültem az adagot, ezért kértem hozzá húsos pitákat, mondva, hogy nehogy éhes legyek pár óra múlva. Mikor megkaptuk a levest, rá kellett jönnünk, hogy ezt ma mi nem fogjuk megenni, hiszen a levesnek nemhogy csak a léje volt sok, de bele volt téve egy jó nagy adag tészta. Ildi a negyedét sem tudta megenni, én nagy kínok árán a feléig tudtam eljutni.

Ezután pedig indultunk is neki a városnak, mégpedig Szingapúr folyójához, hogy elmenjünk esti hajókázni. Sétálgattunk a pénzügyi negyedben, egy rakat képet csináltunk. Eljutottunk a Merlionhoz, ami Szingapúr jelképe: egy oroszlán és egy sellő ötvözete.

Itt megálltunk selfieket csinálni, ugyanis Putri nevezetű kollégánk mondta, hogy küldjük üdvözletét a transzvesztita jelképnek (ezt nem tudom miért mondta, Ariel apja is sellő volt… vagy nem?). Na mindegy, ennek örömére elküldtük neki a képet, hogy lássa, hogy ott voltunk. Fél 10 körül pedig visszasétáltunk a hostelhez, ugyanis mi már eléggé fáradtak voltunk. Fürdés után mentünk is aludni.

Másnap viszont nem indult jól a reggel: szakadó esőre ébredtünk. A terv a Garden by the Bay volt, amiről tudtuk, hogy nagyon nem fog sikerülni, ugyanis az nem olyan jó esőben. Így hát változtattunk a terven, először vártuk, hátha eláll az eső, de nem így történt, így csak délben indultunk neki a napnak. A kínai negyedben kezdtünk el járkálni: megnéztünk néhány templomot, majd elindultunk a város közepe felé zsinagógákat megnézni. Ekkor jól le is szakadt az ég, ráadásul a lábunk már totál ki volt. 5re mentünk vissza a szálláshoz, hogy felvegyük a cuccainkat és induljunk a Couch Surfingesünkhöz, aki 3 éjszakára elszállásolt minket.

1 órás buszozás után ki is értünk Bishanhoz, ahol tele volt a környék lakóházakkal. Hamar meg is találtuk hostunk lakását. Megismerkedtünk Fizhával, akinek Couch Surfingen írtunk, a férjével, a gyerekükkel és az indonéz dadájukkal. Nagyon aranyosak voltak. Kicsit beszélgettünk, lefürödtünk és indultunk is egy steamboat étterembe, ahova meghívtak minket Fizháék. A barátaik is eljöttek, akik találkozni szerettek volna velünk ottlétünk folyamán.

A steamboat egy kínai hagyomány, leginkább hallal tálalják. A lényege, hogy kap a társaság egy jó nagy bödön levest, amibe kedvük szerint lehet beledobálni a megfőzhető húsokat. A mi esetünkben volt garnélarák, valami nagyobb rák, halgolyó, polip, 2 féle hal, valamint egy ismeretlen eredetű dolog, ami az ismeretlensége ellenére nagyon finom volt. Hihetetlen jót ettünk, nagyon ízlett a dolog.

Másnap ismételten lógott az eső lába, így nem mertünk elmenni a Garden by the Baybe, hanem inkább a kínai kertet választottuk. Itt is lejártuk a lábunkat, nagy szenvedések közepette indultunk tovább az indiai negyedbe, ahol egy jót ebédeltünk. Tulajdonképpen az éttermeken kívül más értelmes dolgot nem nagyon lehet az indiai negyedben találni. Így hát hamar mentünk is tovább az arab negyedbe, ahol kávézni szerettünk volna, de az Istennek nem találtunk eredeti arab kávézót. A kávézásra viszont már ráállt az agyunk, így hát beültünk egy francia kávézóba és ott próbáltunk kipihenni magunkat – ami nem ment. Így sajnos a napot be is fejeztük, ismét nem mentünk el a Gardens by the Baybe. A talpamban szúró fájdalom jelentkezett, menni is alig bírtam. Nem tudom, hogy mi történt velem, mert általában nem vagyok utazásokkor ennyire nyámnyila. Este a szállásadónk hivatalos volt egy vacsorára egy ismerősével, úgyhogy ők elmentek otthonról, mi viszont jó korán lefeküdtünk aludni Ildivel.

Utolsó napon hihetetlen módon jól kezdődött a nap. Gardens by the Bayyel akartunk kezdeni, de úgy döntöttünk, hogy inkább az állatkertbe megyünk, mert az előbbi később zár, míg az állatkert nincs nyitva este 9ig. Ezt a döntést később megbántuk, ugyanis az állatkert annyira nem volt nagy szám (de annál drágább…), a lábunkban megint előjöttek a fájdalmak és pénzünk sem volt már. Állatkert után viszont elmentünk egy szent helyre, ami gyalog kb. 15 percre volt a szállásadónk házától. Azután pedig mentünk is haza, jó korán értünk vissza. Az este folyamán a közeli parkban egy rendezvény volt a kínai újév alkalmából, így Fizhah elhívott minket, hogy menjünk el velük. Mi persze igent mondtunk rá, azonban Ildi lefeküdt és úgy bealudt, hogy lehetetlen volt felkelteni. Végül egyedül mentem el velük, miután elfogyasztottunk egy hihetetlenül finom vacsorát, amit Fizhah csinált. Közvetlenül nem tudtam neki segíteni, közvetetten viszont igen: vigyáztam a Zaynra, a 8 hónapos fiukra. A parkban sétálva többet sikerült beszélgetni, kikérdeztem, hogy milyen az élet Szingapúrban. Meglepődtem, hogy miket mondott Fizhah. Egyrészt a szólásszabadság nagyon minimális, nem szabad ellentmondani a kormánynak. Aztán beszéltünk az együttélésről, ami kb. olyan, mint Indonéziában: a lányok és fiúk nem nagyon élnek együtt házasság előtt annak ellenére, hogy az utcákon jobban fel lehet ismerni a párokat, azaz nem lehet akkora nagy tabu a párkapcsolat. Beszéltünk a házvételről: aki lakni akar Szingapúrban, az mindenképp vegyen házat, mert a bérlés iszonyatosan magas. Kezdő fizetés kb. SGD 2000, míg a lakásbérlés kb. SGD 1900, persze attól függ, hogy melyik területről van szó. A lakásvásárlás pedig kész rémálom: lehet venni a szabad piacon is, ahol iszonyat drágák a lakások, viszont azonnal megkapod. A másik lehetőség, hogy a kormánytól veszi az ember. Ez feliratkozás alapján megy. Eltart „pár” évig, mire megkapja az ember a lakást, Fizhah mondta, hogy az egyik ismerőse 5 év után kapott ilyen lakást. Ezen csodálkoztam, és kérdeztem, hogy hogy lehet, hogy ilyen lassan kapnak lakást, amikor itt van egy csomó épület felhúzva, meg építkeznek, stb. stb…. aztán mondta, hogy akkor kezdenek építeni, amikor már megvan a lista, hogy kinek kell lakás. A lakásvásárlást is csak házasok tehetik meg, vagy a 35 éven felüli egyedülállók. Aztán az autók is nagyon sokba kerülnek, valamint a parkolás is, ezért nem nagyon éri meg az embereknek, főleg, hogy kitűnő a tömegközlekedés. Az autók rendszámán meg lehetett figyelni egy eltérő dolgot: voltak fekete, valamint piros rendszámú kocsik. A fekete rendszámúakat bármikor lehetett használni, a pirosakat viszont csak este, valamint hétvégén. Természetesen a piros rendszámúakra kevesebb adót kellett fizetni. Természetesen lehet használni piros rendszámú kocsit hétköznap napközben is, de ebben az esetben mindig kellett venni egy kártyát a tulajnak, hogy ne büntessék meg a használatért. Nagyon örültem, hogy ennyit megtudhattam Szingapúrról és, hogy sikerült eljutnom ide.

Másnap reggel jó korán indultunk a reptérre, ugyanis a buszjáratok kicsit nehézkesen mentek. Szállásadónk a taxit javasolta, de sikerült találnunk egy olyan variációt, hogy elsétáltunk a 20 percre lévő másik metróhoz, ahonnan indult az első járat, utána átszálltunk egy buszra, ami kivitt a reptérre. A reptéren ismételten minden rendben volt, a repülőút alatt mindketten próbáltunk aludni :)

Következő bejegyzésben írok az indonéz bevándorlásomról, valamint Makassarról. 

Elkövetkezendő utazások

Elég régen voltam utazni. Mármint úgy nagyon utazni. Batamot nem igazán nevezném utazásnak annak ellenére, hogy 2x is szálltam fel repülőre. Viszont pár nap múlva útnak indulok, és felfedezem… Szingapúrt! És nem egyedül: jön velem a Darmasiswás Ildi is. Nem is említettem, hogy Ildi időközben csatlakozott a marketinges csapatunkhoz, úgyhogy már nem egyedüli gyakornok vagyok. Ami jó, mert, ha nincs promóció, akkor nem unom szét magamat az irodában.

Visszatérve az utazáshoz: csütörtökön, azaz 18-án indulunk, és hétfőn, 22-én fogunk visszaérni. Az 1. napon egy hostelben leszünk, utána viszont Couch Surfingelni fogunk egy párnál. Sok helyet tervezünk megnézni, mint pl. a Garden by the Bayt, esti hajókázást tervezünk a Szingapúr folyóra, felmegyünk a Singapore Flyerre, elmegyünk az állatkertbe, egy kínai-japán kertbe, egy kolostorba, valamint a különböző negyedekben (kínai, india, arab) sétálgatunk és templomokat nézünk.

Hétfőn, amint visszaérünk Jakartába, haza se jövünk, hanem indulunk át a szemközti terminálra és indulunk Makassarba. Ott ugyanis promózni fogunk középiskolákban, valamint edufairre megyünk. Onnan csak szombaton, azaz 27-én késő este érünk haza. Sok időm nem lesz pihenni, ugyanis hétfőn, 29-én indulunk is Medanba egy újabb promócióra, ahonnan megint csak hétvégén fogunk hazajönni. Az azt követő napokra kaptam meghívást Karimunjawa szigetére, ahova nagyon szívesen elmennék, viszont Medan miatt nem hiszem, hogy össze fog jönni. Aztán március 21-30. között Hong Kongba látogatok majd hong kongi barátnőmhöz, Abbyhez, aki olyan 5 éve volt Magyarországon meglátogatni engem. Most itt az ideje, hogy visszalátogassam :) Sajnos elszállásolni nem tud, ugyanis az apukájával lakik, aki nem túl nyitott a külföldiek fogadásához. De nem gond, itt is Couch Surfinget próbálok majd használni. Hétköznap a várost szeretném felfedezni, hétvégén pedig kirándulni tervezünk menni Abbyvel Hong Kongon kívül. Kaptam tippet egyik utazóismerősömtől, hogy érdemes átmenni Makaóba, úgyhogy most ez is tervben van, hogy a hétvége után átugranék kicsit Makaóra. A repülőút olyan utazóknak való, akik szeretnek hajléktalanok lenni: az átszállási idők ugyanis 8-9 órák, ráadásul este. Szingapúrban kell átszállnom, ahol nem szívesen költenék szállásra, ezért úgy döntöttem, hogy az átszállási időt a reptéren fogom majd tölteni. A 16 órás lomboki csövezés után a 8 óra meg sem fog kottyanni! Legalább lesz időm néhány levelet megírni, úgyis nagyon le vagyok velük maradva. 

Ugyanakkor meg kell, hogy említsem Szingapúr repterének szépségét. Nagyon sok oldal szerint a szingapúri terminálok a világ legszebb repülőterei tele virágokkal. Mindhárom terminálja valami másról híres: az egyik a méteres kaktuszairól (asszem a 2es), a 3as terminál a lepkekertjéről, valamint belső vízeséséről… az 1est pedig elfelejtettem. Szingapúri utazásom alatt el tudok menni az 1-es és 2-es terminálokra, Hong Kongba menet és jövet pedig ismét az 1-es terminált élvezhetem majd. Sajnos a 3-as terminálon nem lesz alkalmam átmenni.

Hong Kong után nincs semmi tervem, jó lenne még 1-2 helyre elnézni még itt Indonéziában, ugyanis április 24-én eljön a lelépés ideje, akkor Bangkokba megyek el és 28-án hajnalban indulhatok is haza Magyarországra. Persze mindez az Etihadon múlik, ugyanis már 5 alkalommal küldtek e-mailt a járatváltozásokról. Most már 40 perccel előbb indul a gépem Bangkokból, és már az abu dhabis gépemet is változtatták Rómába menet.

Ennyit röviden a terveimről. Legközelebbi bejegyzésemet Makassar utánra várjátok, akkor beszámolok mindkét utamról. :)

Jakarta földi paradicsoma

Ahogy ígértem, a hosszú hétvégémről írnék. A hosszú hétvége a kínai újév miatt volt, ezért február 6tól 8ig élvezhette a többség a hétvégét. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, már az elején tudtam, hogy valahova el akarok menni, és nem akarok itthon üldögélni.

Először tehát körbekérdeztem a levelezőtársakat, hogy mit csinálnak, otthon lesznek-e, stb. Sajnos Bandungból visszaírt a lány, hogy a kínai újév miatt ő megy rokonokat látogatni, ezért ő nem ér rá. Semarangi levelezőtársam ráért volna, de ő sajnos nem tudott volna elszállásolni, valamint a közlekedésben se nagyon tudott volna segíteni. A másik semarangi barátnőm először elfogadta az ajánlatot, de aztán a nagybátyja kórházba került, úgyhogy a hétvégén akartak látogatóba menni hozzá. Kicsit elkeseredetten kezdtem beletörődni, hogy a hétvégét itthon fogom tölteni. Beírtam tehát egy Facebook csoportba, ami után mégjobban elkedvtelenedtem, hiszen mindenki Bandungot ajánlotta, Bogorba hívtak, meg olyan helyekre, ahol már voltam. Bandungba meg úgy akarok elmenni, hogy találkozni tudjak a barátnőmmel. Kaptam meghívást Ora Beachre, ami az egyik legcsodálatosabb hely Maluku szigetén. Mivel 1 útra a jegy 900 ezer rúpia, úgy döntöttem, hogy 3 napért nem dobok ki ennyi pénzt csak 1 repjegyre. Na meg Malukun több napot szeretnék eltölteni, mint 3 nap. A repülési idő eleve 4 óra, és a reptértől még vagy fél nap utazásra van a hely. Azaz a 3 napból 2t átutaztunk volna. Aztán jött meghívás Gili Labakra, ami szintén nagyon jól hangzott, csak éppen 1 éjszakás dolog lett volna. Na 1 éjszakáért sem repülök át Jáva másik felére. Ekkor már tényleg romba dőltnek látszódott a tervem, utolsó esélyt a Couch Surfingben láttam… ééés, összejött a dolog! Itt már végre konkrétabb meghívásokat kaptam, nem tippeket, hogy hova menjek el. (érdekes, mert mindig leírom, hogy útitársakat keresek, akik mennek valahova, erre leírnak egy csomó helyet, hogy hova érdemes elmenni – mintha nem lenne így is elég hely, amit látni akarok :D Persze a Bogor itt is megvolt, de ezen kívül olyan helyre invitáltak, ahova tényleg menni akartam – az 1000 szigetekre! 2 helyre kaptam meghívást, és végül a Pulau Harapan mellett döntöttem. Igaz, csak 2 napos volt, így legalább a 3. napon tudtam egy kicsit pihenni.

Így hát szombat reggel, tisztességes muzulmán ember időpontjában, 4:30kor nekivágtam az útnak. Gojekkel mentem el az egyik plázáig, ahol a szervező felvett motorral és mentünk tovább együtt a Muara Angke kikötőbe. Életem egyik legbüdösebb helyének nevezhető, keveredik a halszag a trágyával, emberi és állati ürülékkel, és még ki tudja, hogy mivel. Jó korán ott voltunk, a többiek késtek. 

Egy jókora csoport tagja lettem: 19en indultunk neki a 3 órás hajóútnak és a 2 napos kirándulásnak. A csapatban volt sok spanyol, sok kolumbiai, 3 indonéz, 2 német, 1 angol, 1 olasz és én. Már az elején számítottam rá, hogy az egész idő alatt spanyolul fognak beszélni az emberkék, ezért próbáltam a többi nemzetiségre koncentrálni. De kicsit szerencsétlenül jöttek ki a dolgok, ugyanis az olasz jobban tudott spanyolul, mint angolul, a 2 indonéz csaj meg az angol srác együtt voltak végig, az egyik német is értett spanyolul, a másik német elég flegma volt, úgyhogy maradt az indonéz srác, aki szintén kínainak gondolta a spanyol nyelvet. Ő viszont elég csendes volt, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy túl sokat nem fogok társalogni az utazás folyamán, de egye fene, úgyis csak 2 napos az egész. Ennek ellenére mindenki aranyos volt, a házban a kolumbiaiak ebédnél próbáltak angolul beszélni, hogy ne legyünk nagyon kizárva Alfréddal (az indonéz srác). 2 házunk volt, csak nekünk, 1 szobában pedig 3an aludtunk.

A hajóút nem volt rossz, majdnem végig kinn voltunk a hajón kívül. Egy idő után felmehettünk a hajó tetejére, ahol aztán jól le is égett a lábam és a kezem– nem értem, hogy hogy tudok borult időben is leégni, na de mindegy.

Ebéd után vissza is indultunk a kikötőbe, ugyanis innen indultunk snorkellingelni. Itt már figyelmesebb voltam a naptejjel kapcsolatban, kentem minden vízbe merülés előtt, így nem égtem le a hátam alját kivéve, ahol néha a pólóm fel volt csúszva. De nem az a szenvedős leégés volt szerencsére. Na hát itt is láttam egy csomó új halat, valamint egy pókszerűséget fekete-fehér lábakkal. A pók és a csillag keveréke volt, ugyanis a fejét speciel nem láttam, de a mozgása olyan volt.

Búvárkodás után elnéztünk egy magán szigetre, ahol kiveséztük mindenkinek a férfi- és nőideálját, valamint fürödtünk a naplementében.

Aztán mentünk is vissza a szállásra vacsorázni. Vacsora után barbequezni akartunk menni, de az eső elkezdett szakadni, úgyhogy a barbeque jött hozzánk: 2 jó nagy halat kaptunk nagyon sok grillezett virslivel. A hal nagyon jó volt, elég jó fűszereket tettek rá a bőrére, rá voltam kattanva nagyon. Utána kicsit még maradtam a többiekkel, és mentem aludni, ugyanis a hajnali 4 órás kelés után, valamint a snorkelezés után este fél 12kor már nagyon fáradt voltam. Végül nem a szobámban kötöttem ki éjjel, ugyanis pont abban a házban buliztak a spanyol ajkúak. Átmentem a másik házba és a felállított matracra feküdtem le, hogy ott alszok pár órát és majd megyek vissza a szobámba. Végül aztán lusta voltam ezt megtenni. Meglepetésemre aztán a szimpatikus német feküdt ott mellettem egy idő után, pedig azt hittem, hogy szobában fog aludni, majd bejött Alfréd is és lefeküdt mellénk. A spanyol lányok iszonyatosan hangosak voltak, mire Florián (a német) próbálta „SSSSS”-éssel csitítani őket, de semmi reagálást nem véltünk felfedezni. Akartam mondani neki, hogy nem hiszem, hogy hallották, de még ehhez sem volt erőm. Miután végre elhallgattak, Alfréd horkolását kezdhettük el hallgatni :D Egy élmény volt az az éjszaka. Aztán hajnali 5kor elkezdett csörögni az egyik ébresztő, szerintem iPhone telefonon. Ezen a napon utálatom jobban erősödött az iPhone iránt. Ugyanis jómagam álltam fel, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Először el is hallgatott, de 5 perc után kiderült, hogy a szundit nyomtam be. A szundit – szerintem – sikeresen kapcsoltam le, aztán visszafeküdtem az ágyba. Ekkor a Florián kiment WC-re, és valamiért MEGINT elkezdett szólni a telefon. Na mondom engem nem érdekel, többet én aztán fel nem kelek. Floriánnak sikerült kinyomnia, de ő már az egész telefont ki kapcsolta.

Reggeli után Floriánnal és Alfréddal már a ház előtt toporogtunk, hogy induljunk már. Florián viszonyulása az időhöz tipikus német volt, 8ra volt megbeszélve az indulás, 8kor ő már indulásra készen állt. Alfréd pedig egy ritka indonéz volt, mert ő is időben kész volt. Szombat hajnalra pl. 05:10re beszéltük meg a találkozót a plázánál lévő benzinkútnál, végül 04:50-kor írt, hogy már vár. Több ember tanulhatna tőle ebben az országban. A spanyolok és a kolumbiaiak elég lazán készülődtek nem törődve azzal, hogy mi már csak őket vártuk.

Elnéztünk 2 szigetre, az egyik koszosabb volt, mint a másik, de azért szép volt, ahol éppen nem volt szemét. 

Hamar mentünk is vissza Harapanra, hogy megebédeljünk és összepakoljuk a cuccainkat, ugyanis délben indult is vissza Jakartába a hajó.

A hajón most iszonyatosan sok ember volt, benn nem is volt hely. Ezért kénytelen voltunk kiülni a hajó külsejére, ahol persze a legnagyobb napsütést kellett elviselni. Először a naptejjel próbálkoztam, de éreztem, hogy semmi haszna, 5 percenként kellene kenegetnem magam, hogy ne legyen bajom. Végezetül bevetettem a törölközőm segítségét, így ráterítettem a fejemre és a kezemre, hogy legalább ott ne legyenek súlyos problémáim. Próbáltam törökülésben ülni, hogy a lábam is a törölköző alatt legyen, de hát magyar ember nem tud 3 órán keresztül törökülésben ülni, én meg főleg nem :D úgyhogy szép leégéssel érkeztem vissza Jakartába, a lábamon és a kezemen is.

Lebeszéltük Alfréddel, hogy most is elhozna valameddig, hogy ne kelljen annyit fizetnem a gojekért. Fel is ültünk a motorjára, elindultunk, aztán elkezdett esni az eső. Először csak csöpörgött, nem volt vészes. Ekkor érkeztünk oda a plázához, ahol előző nap is felvett. Kérdezte, hogy letegyen-e itt, akarok-e gojeket, mondom, nyugodtan mehetünk tovább. Na hát később megbántam azt a döntésem. Ugyanis az eső elkezdett jobban szakadni, és persze a pláza után már semmi olyan hely nem volt, amit igazán jó leírható a gojekes számára. Így bőrig ázottan negyed-fél óra után letett egy vasútállomásnál, ahonnan végül Ubert rendeltem. Az is fél óra alatt ért csak oda, amire az eső természetesen már elállt, úgyhogy simán hívhattam volna gojeket. Már csak együttérzésből nem akartam visszamondani az Ubert, fél óra vezetés után a nagy forgalomban egy utas miatt biztosan nagyon ideges lett volna, ha visszamondom. De aztán nem is bántam meg a döntésemet, a sofőröm egy tök jó fej srác volt, Chelsea drukker volt, és még angolul is tudott valamennyire. Beszélgettünk is, próbáltam használni az indonéz nyelvtudásomat, ő pedig az angolját. Először kiröhögött, mert írt SMS-t, hogy lassan odaér az állomásra, én meg visszaírtam neki, hogy hol vagyok és megírtam neki, hogy bulé vagyok. Sokan kiröhögnek ilyenkor, mert a bulé szó úgymond szleng, de számomra ez a legjobb ismertetőjel, hogy észrevegyenek :D

Jó érzés volt hazaérni, nem vártam sokáig az ágyba menéssel. Jó volt a hétvége, bár barátokkal biztos nagyobb élmény lett volna.

Következő bejegyzésemben bővebben írok a következő 1 hónapra tervezett utazásaimról, promócióimról más városokban. 

Promóció Batam és Tanjung Pinang városokban

Egy kis kihagyás után folytatnám a blogírást, ahogy ígértem, Batam és Tanjung Pinang beszámolójáról.

4en mentünk: Rully, Wildan, Nina és én. Ebben az volt a legrosszabb, hogy Nina nem sokat tud angolul, ezért már az elején tudtam, hogy 100%-os unalom lesz számomra a hotel, na meg kb. minden, mert Wildan se tud jobban angolul, Rully meg inkább velük szeret lógni, minthogy engem édesgessen, hogy ne unatkozzak.

Január 14-én neki is vágtunk a 6 napos utunknak, fél órás késéssel indulva szerencsésen odaértünk a repülőtérre az utolsó pillanatban. Kb. utolsóként szálltunk fel a gépre, és már indultunk is. Batik Airrel mentünk, ami kicsit magasabb szintű, mint egy fapados, de én nem nevezném normális légitársaságnak, hiszen pl. Európában fekete listás. Nem tudom, hogy mi alapján van összeállítva ez a feketelista, mindenesetre Indonéziában 2 légitársaság nem szerepel ezen a feketelistán: a nemzeti Garuda, és a fapados Air Asia. A Garuda hihetetlen drága, és az Air Asia is kissé drágább jegyeket szolgáltat belföldre. Én bízok benne, hogy a többi légitársaság sem arra utazik, hogy meghaljanak az emberek, ezért előszeretettel használom a helyi cégeket, pl. Lion Air vagy Citilink.

2 órás repülés után gond nélkül landoltunk Batamon. Telefonomat bekapcsolva elhalmoztak az üzenetek, hogy jól vagyok-e, hol vagyok, stb., ugyanis terrortámadás történt Jakartában a Sarinah bevásárlóközpontnál. Onnantól kezdve nem volt nyugtom, egészen estig kerestek az ismerősök, hogy mi a helyzet, és még az MTV-től is rám írtak. Először nem jutott el a tudatomig, hogy mivel jár, ha igent mond az ember egy TVsnek, így már nem mondhattam vissza a telefonos interjút. Skype interjút is akartak csinálni, de hála Istennek nagyon rossz volt a kép, ezért egy telefonos beszámolóval megelégedtek. Szóltak, ha tudok valami újat, akkor tájékoztassam őket, de hát úgy voltam vele, ha megtudok valamit sem szívesen szólnék, a fene sem akar feltűnősködni.  Az interjú másnapján nem 1 ember jelölt meg Facebookon és írt rám, hogy látott a híradóban.

Na de vissza Batamhoz! Érkezésünk napján elmentünk egy iskolába letenni a bőröndöt, és mentünk is a hotelünkbe, ami valószínűleg 3 csillagos volt (Hotel 89 a neve, de nem vagyok benne biztos).

Volt benn minden, és… volt meleg víz! Fél órát áztattam magamat, hiszen már egy ideje nem volt alkalmam meleg vízben fürdeni. Nem mintha nagyon szükség lenne rá, de akkor is. Este elnéztünk a közeli plázába, ahol vettem egy Gucci táskát, persze utánzatot 3 ezer Forintért. Indonézia nagyon jó utánzó, Jakartában van utánzat piac, mindent lehet kapni minden márkából. Elhatároztam, hogy az utunk folyamán csak tengeri cuccokat fogok enni, hiszen Batam leginkább tengeri ételeiről nevezetes. Habár én nem a neves hallevest ettem, én inkább maradtam a garnéla rákocskáknál. És tényleg, az ebédkor elfogyasztott rákok után este is azt kértem, úgy az igazi!

Másnap reggel korán keltünk, hiszen menni kellett egy edu fairre. A reggeli kész álom volt, svédasztal jó néhány választékkal. A szentpétervári Hotel Moscowot nem múlta felül, de itt is dugig laktam. A többiek csak néztek, hogy hogy bírok annyit enni. Én sem tudtam elképzelni, de ha már svédasztal van, akkor magyar lévén le kell enni a szoba árát :D Ettem tojást, kenyeret, kínai tésztát marhahússal, csirkével, salátával, és a desszert sem maradt ki. Az evést a következő napokban sem fogtam vissza, hiszen mindig más volt a menü. Hát persze, hogy mindent ki kell próbálni! De a tojás ugye alap.

Az edu faires iskolában nem töltöttük el annyi időt Rullyval, mi ugyanis más iskolákba mentünk el beszélgetni az igazgatókkal. Az egyik iskolába sikerült lebeszélni egy prezentációt másnapra, úgyhogy meg is volt a program. A munka után ismét egy plázába mentünk el, ahol beültünk egy moziba, megnéztük a 5th Wave-t, ami szerintem egy ritka rossz film volt, na de mindegy. Aztán elmentünk vacsizni, ahol kibeszéltük a csókolózást. Indonéziában az emberek nem szeretik a nyilvános  csókolózást, viszont én azt figyeltem meg a film alatt, hogy néhány romantikus jelenetnél az emberek kuncogtak és tetszett nekik, amit látnak. Ezután késztetést éreztem, hogy rákérdezzek. Erre mondták, hogy a film az más közeg, de az utcán nem szeretik. De persze ez is attól függ, hogy kit látnak, pl., ha kettő külföldi lenyom egymásnak egy arcra puszit, az nem annyira zavarja őket. A szájra puszi már kicsit kényesebb, de vannak, akik még ezt is elnézik a külföldiektől.

Szombaton az előző napi középiskolában kezdtünk 6 prezentációval, majd elmentünk egy plázába, ahol volt egy standunk. Délután 4ig ott kellett ülni és összesen 1, azaz EGY katalógust sikerült kiadnunk :D Abszolút felesleges volt ott ülni.

Sajnos nem sikerült semmi látványosságot megnézni, pedig Batamban van egy nagy „Welcome to Batam” felirat, olyan Hollywood módra. Meg van ott egy nagy mecset, amit szintén megnéztem volna, de a többiek inkább plázákban akartak mászkálni. Az első nap élveztem a plázázást, de utána már abszolút nem, hiszen nem volt semmi, amit venni akartam, szívesebben mentem volna várost nézni. Amúgy Batamban megfigyelhető a kínai befolyás, nagyon sok kínai templom van, kevesebb a mecset, sok a kínai bolt, a kínai cuccok… ja, és a kínai, valamint szingapúri turisták. Könnyen ki lehetett őket szúrni, hiszen mindegyik ilyen kis „picsatakaró” nadrágban szaladgált, ami az indonézeknél nem nagy szokás.

Vasárnap végre tovább lehetett aludni, délben pedig mentünk át Tanjung Pinangba, ami egy hihetetlenül unalmas város. Egyszerűen semmi sincs ott a kikötőn és egy kis parton kívül. A hotelünk jó volt, volt ott medence is, de nem használtam, mert fürdőruhát nem vittem. Na meg eléggé beborult, amikor ki akartam menni, hogy vegyek egy fürdőt indonéz módra (ők rendes ruhában nyomatják a fürdőzést). A reggeli egyszerűen borzalmas volt, itt már visszafogtam az adagot, de még így is többet ettem, mint szoktam.

Hétfőn iskolákba mentünk posztert kitenni, 4 iskola után véget is ért a napunk. Mentünk is vissza a hotelbe pihenni, majd készültünk a következő napi visszautunkra Jakartába.

Az utazás során ismét rájöttem, hogy mennyire félénkek a jakartai diákok, mennyire nem mernek angolul beszélni a külföldiekkel. Batamban és Tanjung Pinangban nem egy diákkal találkoztam, akik kenik vágták az angolt, minden gond nélkül odajöttek és kérdéseket tettek fel, beszélgettek velem… ilyenkor úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, és nem csak beszélek a falnak. Volt róla szó, hogy február közepén visszamegyünk ezekbe a városokba, de sajnos a főnök nem engedte meg. Pedig nagyon szívesen visszamentem volna, ugyanis tényleg, a diákok hihetetlenül nyitottak voltak, és nem féltek az angol kommunikációtól. Ugyanakkor örültem, hogy végre visszatértünk Jakartába, ugyanis nem szerettem Ninával egy szobában lenni. Megtudtam, hogy az indonézek többsége éjszakára égve hagyja a lámpát, mert félnek a szellemektől… :D hihetetlen, hogy milyen naiv népség ez… na mindegy. Úgyhogy 6 napon keresztül kb. minden lámpa fel volt kapcsolva a szobában éjszaka, hogy Nina ne féljen. Az persze mellékes volt, hogy én meg nem tudok fénynél aludni.

Ennyit a beszámolómról :) Következő bejegyzésemben a legutóbbi hosszú hétvégémről írnék, ami alatt sikerült kiruccannom a Jakartától nem messze lévő 1000 sziget egyikére, Pulau Harapanra. 

Utazásom utolsó állomása - Lombok

December 29-én megérkeztünk utolsó állomásunkra, Lombok szigetére. Az első 2 órát Viktoriiával várakozással töltöttük, hiszen Franc és Mark nem akartak túl korán indulni, mi pedig nem akartunk túl sokat költeni a hajóra. Az állomáson ücsörögve nem 1 ajánlatot kaptunk arra, hogy elvisznek minket Kutába, persze megmagyarázni nem lehetett nekik, hogy van sofőrünk és amúgy is a barátainkra várunk. Az maradt benn a kis fejükben, hogy van sofőrünk, várunk valakire… és biztos összekötötték a kettőt. Amúgy elég nevetséges árakat ajánlgattak nekünk, az egyik pasi 400 ezer rúpiáért vitt volna el minket Kutába. Na már most a 12 órás kocsi bérlésért (sofőrrel együtt) fizettünk 350 ezer rúpiát.

Mikor a többiek is megérkeztek, kocsiba pattantunk és elindultunk Mataram felé, ugyanis Francék be akartak menni a bankba pénzt levenni. Kicsit hosszadalmas dologra számítottak, ezért mondták, hogy ne várjuk őket meg, menjünk nyugodtan.

Így hát mi elindultunk a Pink beach felé, ami a sziget másik oldalán volt. Lombokon ez volt a number 1 helyszín, amit meg akartam nézni, de aztán egy nagy csalódás ért. Ha Google-n megnézi az ember a helyet, akkor mindenhol totál rózsaszín homokot talál, de sajnos élőben ez nagyon nem így történt. Ha erősen nézte az ember a homokot, akkor láthatott némi rózsaszín beütést, de amúgy meg nem mondtam volna, hogy a Pink Beachen vagyok. Hallottam azt is, hogy nem mindegy, hogy mikor megyünk oda, elvileg késő délután válik jobban rózsaszínné a homok. Ami igaz is lehet, mert az elejéhez képest mindenképpen rózsaszínesebb árnyalata volt a homoknak.

Aztán vettük is az utunkat Kutába, ahol ismételten egy jó helyet tudtunk kifogni magunknak: a domb tetején volt a házunk, és éppen naplemente volt, ami rózsaszínné festette az égboltot nekünk. Az idegesítő dolog a sok fekete bogár volt, ami állandóan beszállt a szobába és nem maradtak nyugton. Másnapra rájöttünk, hogy a fekete bogarak elődei a legyek, így nappal a legyek társaságát, este pedig a nagy bogarak társaságát élvezhettük. Viszont nem voltak szúnyogok! Talán azért, mert nagyon régóta nem esett eső Lombokon, ezért nem jöttek elő a szúnyogok sem igazán. Állat ügyileg megfordultak nálunk a gyíkok, utolsó 2 napra pedig megjelentek a gekkók is. 

Csak utólag mondták az ismerőseim, hogy azok Jakartában elég drágák szoktak lenni… ha tudom, akkor elfogom a nagyot, és elhozom magamnak háziállatnak, majd eladom.

A szállásunk előtt találtunk egy nagyon jó warungot. Nem volt a legolcsóbb, de annyira ízlett a kaja, hogy Viktoriiával oda jártunk utána mindennap. Az étlapot kb. végigettem: volt csirke, garnéla rák, valami polipféleség, hal… inkább a tengeri herkentyűkre álltam rá. És ki is próbáltam a Lombok chillit, ami hihetetlenül erősnek bizonyult, amit a gyomrom sem bírt tovább. Ahhoz képest annyit nem szenvedtem a WC-n, de aznap éreztem az égető hatását a WC-n.

Tartózkodásunk 2. napján Franccal, Markkal és Jennyvel elmentünk néhány strandra, valamint egy kis falucskába, ahol a helyi Sasak közösség mindennapjaiba tekinthettünk be. A kenyerüket leginkább boltolással keresik, különböző anyagokból szőnek szőnyeghez hasonló dolgokat. Viktoriia nem jött el velünk, ugyanis nem bírt várni a többiekre, akik azt mondták, hogy 10re ott lesznek, viszont 11kor még mindig nem voltak sehol. Később ki is derült, hogy miért: előző nap este Franc összetalálkozott egy macskával, ami úgy gondolta, hogy a lehető legjobban bele kell mélyesztenie a karmait Franc lábába. Ezért el kellett nekik menni az ügyeletre. Aztán, amikor visszamentek és lefeküdtek aludni, akkor valami neszt hallottak, valami nagy állat járkált náluk, ami miatt másnap a menedzsment kiment hozzájuk és kikérdezték őket. Jenny elvileg velünk lakott volna, de a szobájában meglátott néhány csótányt, ami költözésre szólította őt :D kicsit fura volt, hogy indonéz létére ennyire megijedt a csótánytól, de ez van :D

Aztán írt a német Anne is, hogy jön Lombokra, és összefuthatnánk. Szilveszterkor a többiek leléptek, így ketten maradtunk Viktoriiával. Összehoztuk a találkozót Anneval, vettünk pár italt és lementünk a partra, ahol megvártuk az éjfélt. Ölelkeztünk néhány külföldivel, és néztük a tűzijátékokat, amik végig láthatóak voltak a part mentén.

Újév napján Viktoriiával fogtuk magunkat és elsétáltunk az 5 km-re lévő strandhoz. Ez 1 óra gyaloglást jelentett, bár többnek tűnt. Annyi ember még életemben nem köszönt nekem, mint azon az egy napon. Hihetetlen, hogy mennyire beindulnak az indonézek, ha külföldit látnak :D Itt eltöltöttünk egy egész napot. Persze kaptam egy kis leégést, de már meg sem kottyant, hisz addig is eleve jól le voltam égve.

Január 2-án sajnálatos módon Viktoriia lelépett, visszament Balira, így hát egyedül maradtam Kutában. Lustálkodtam dögivel, a teraszra kiülve élveztem a kilátást és a hangulatot, elmentem a kedvenc warungunkba, valamint lementem a Kuta Beachre, mert arra még nem sétáltam el. 3-án úgy döntöttem, hogy elindulok a reptérre és a reptéren fogom az éjszakát tölteni, hiszen ez a legjobb mód a spórolásra. Így is történt, a warungból az egyik emberke 50 ezer rúpiáért elvitt a reptérre motorral, minden jót kívántam neki és nekivágtam a 16 órás csövizésnek. Couch Surfingtől megismertem egy lányt, aki felajánlotta, hogy elmehetek az anyukájához, és másnap reggel kivisz a reptérre, de már beleéltem magam a 16 órás várakozásba, úgyhogy szépen megköszöntem a lehetőséget, de valami új kalandot akartam kipróbálni a reptéren éjszakázással. A reptéren ugyanakkor felturbóztak engem is, ugyanis először azt mondták, hogy lehet, hogy felférek egy előbbi jakartai gépre. Egy álmom vált volna valóra, ha előbb hazajöhetek, de aztán kiderült, hogy sajnos nem tudok visszajönni, ha csak nem kifizetek vagy 1 millió rúpiát. Ugyanis a megüresedett hely egy másik kategóriában volt. Hát nekem nem érte meg az 1 milliót, ráadásul még annyi pénzem sem volt.

A 16 órás várakozás nem volt olyan rossz, mint amilyennek először képzeltem. Megírtam néhány levelet, rejtvényt fejtettem, de sajnos aludni nem tudtam a hihetetlenül sok légy miatt. Itt valamiért nem váltották fel a legyeket a nagy, fekete bogarak. Legjobban a repülőre való felszállást vártam, hiszen ott már biztosítva volt az alvás, még, ha kényelmetlen is. De nem így történt, ugyanis kiderült, hogy a 2 órás útra is kapunk szórakoztatást, ott voltak előttünk a beszerelt képernyők a sok filmmel.

Így hát megnéztem 3 Jóbarátok részt. Természetesen landolás után aludtam be annyira, hogy a stewardessnek kellett felkeltenie, hogy le kellene már szállni.

Innen már csak a hazautat kellett megszerveznem. Először gojekkel akartam jönni (motoros taxi), de nem találtam meg a térképen a pontos helyet, ahova rendelnem kellett volna, elmagyarázni pedig tuti nem tudtam volna, hogy hol vagyok. A Gojek telefonos applikációval működik, telefonnal lehet csak megrendelni, és fix árazása van. Nem olyan, mint az „ojek”, ahol a bácsik kinn állnak az utcákon és elvinnének téged bárhová motorral. Náluk alkudni kell rendesen. A reptéren ilyennel is találkoztam, 100 ezer rúpiáért akartak elhozni. Mondtam nekik, hogy ez nagyon drága, ne nézzenek hülyének, mert Jakartában élek és nem először megyek haza a reptérről. Mondtam nekik, hogy a gojek is 52 ezret kér csak el, miért fizetnék akkor 100 ezret nekik. 80ig lementek az árban, de szerintem nem fogták fel, hogy a gojek még mindig 52 ezerbe kerül. Végülis úgy döntöttem, hogy rendelek egy kocsit Uberen, és akkor még aludni is tudok hazafele. Habár az alvás nem jött be, fél óra alatt haza is értem, és aludhattam itthon.

Ezennel véget is ér a Balis-Gilis-Lombokos kalandom, remélhetőleg hamarosan újabb utazással jelentkezhetek. Bár a január és február hónap eléggé tele lesz promóciókkal, úgyhogy az igazi utazás rám csak márciusban és áprilisban fog várni.

A következő bejegyzésemben mesélnék az első igazán vidéki promóciómról Batam és Tanjung Pinang városában.