Látogatás Makassarba

Ahogy ígértem, folytatnám az utazásos történetemet onnantól, hogy leszálltunk Jakartában. Kicsit feszült voltam a bevándorlás miatt, hogy ne legyen semmi probléma, és beengedjenek az országba. Mikor sorra kerültem, odamentem a pasihoz, aki elkezdte kérdezni a kollegáját, hogy a magyarok megkapják-e az ingyen 30 napos vízumot, amire kicsit sokkot kaptam – mi van, ha fizetnem kell? De aztán nem lett belőle gond. A következő kérdés viszont az volt, hogy mikor hagyom el az országot. Február 22-ét írtunk, én pedig mondtam, hogy a következő elutazásom március 21-én lesz. A pasi hirtelen nem tudta kiszámolni, hogy a 2 dátum között bőven nincs még meg a 30 nap, azt is a kollegájától kellett megkérdeznie, míg én majdnem fulladásos halált haltam, mert lélegzetemet visszafojtva vártam a sorsomat. Végülis bekerült a pecsét az útlevelembe és beléphettem az országba és röhöghettem jót a pasin, hogy nem tud kiszámolni 30 napot a naptárban.

Azonban nem itt ért véget a repülőteres történetünk, ugyanis már aznap repültünk tovább Makassarba, Celebesz szigetére (ami úgy néz ki, mint egy „K” betű) egy másik terminálról. Fogtunk egy taxit és átmentünk a másik terminálra, ahol próbáltunk valami kaját keríteni 50 ezer rúpia alatti értékben, ugyanis ezt a suli fizette volna. Minden drágábbnak bizonyult, ezért bementünk az egyik Indomaret pontba, és ott vettünk meg néhány dolgot, amivel ellehetünk az út előttig, valamint az út alatt. Ildi talált egy kis pihenőt, ahova bementünk és lefeküdtünk, és vártuk a 2-3 óra múlvai indulást.

Az út alatt minden rendben volt, leszálláskor pedig szembe találkoztam az egyik repülési félelmemmel: az esőben való leszállással. A sok „Légikatasztrófák” című dokumentumfilm után mostanában úgymond félek a gépen ülni bizonyos alkalmakkor: nem szeretek felszállni viharban, szeretek a szárny közelében ülni, erősen konvergálok a vészkijárat felé, meg hasonló dolgok. A leszállás kicsit rázósabb volt, de inkább attól ijedtem meg, hogy egy kicsit megcsúszott a repülő, és folytatódott a gyors száguldás – de mivel nem hallottátok a TV-ben, hogy az indonéziai Makassar városban lefutott egy repülő a futópályáról, jelentem, hogy sikerült megállnunk és bevánszorognunk a terminálra.

Putri, az egyik munkatársunk már leadta a drótot, hogy hogy kell taxit szereznünk. A legtöbb taxitársaság eléggé megbízhatatlan, próbálnak árat alkudni ahelyett, hogy bekapcsolnák a taxiórát. Na itt egy automatán kellett kiválasztani, hogy melyik társasággal akarunk menni (volt vagy 20 féle…), és azzal mehetett az ember. Megkaptuk azt az információt is, hogy mindegyik fix árral dolgozik, ezért kicsit ferde szemekkel néztem a kezemben lévő papírra, amire nem volt semmi ár ráírva. Az ott lévő dolgozó hölgyike segített nekünk, mondta, hogy mérőórás taxik vannak, úgyhogy nem kell aggódni emiatt. Én meg még úgy sem aggódtam, mert úgyis fizette a suli. Aztán mondta hölgyike, hogy le kell menni a lépcsőn, és ott kell megkeresni a társaságot. Na már most mi lementünk a lépcsőn és szemben találtuk magunkat az iszonyatosan nagy káosszal: a nagy tömeggel, valamint a sok csalóval, akik próbáltak taxit ajánlani nekünk „jó” áron. Minden reakció nélkül próbáltam átverekedni magamat a nagy tömegen, mikor belefutottunk egy egyenruhás pasiba, olyan rendőr félébe. Neki már megálltam és mondtam a problémámat, hogy miért is vagyunk ott, ahol. Nagyon aranyos volt, odavitt minket a pulthoz, ahol kaptunk sorszámot a társaságunkhoz, és odavitt az emberhez is, aki intézte a „Bosowa” taxit. Sokat számít az, ha „bulé” az ember, ebben az esetben hozzánk odajöttek segíteni, mint később kiderült, Putriék ott szenvedtek fél órákat, mire megtalálták, hogy mit és hol kell csinálni. Az árban is látszódott egy kis különbség: ők 150 ezer rúpiát fizettek a hotelig, míg mi ezt 130 ezerből megúsztuk. Büszke voltam magunkra, hogy külföldiekként olcsóbban utaztunk, mint indonéz munkatársaink.

Kész élmény volt a hotelbe érni, hiszen végre lepihenhettünk Ildivel. A pihenés előtt viszont még elmentünk vacsorázni, ahol valami új ételt próbálhattam ki. 

Makassarban az tetszett, hogy más ételek voltak: az indonéz ételek makassari változatai, valamint rengeteg tengeri kaja. Itt sajnos kiderült, hogy érzékeny lettem rájuk, legalábbis a garnélarákra biztosan, ugyanis egyik este elmentünk enni egy ilyen étterembe, megettem 9 nagyobb garnélarákot, és erősen égni és viszketni kezdett a kezem és kicsit felduzzadt az ajkam is.

A promóció nem volt rossz, itt is nagyon sok diákkal találkoztam, akik tudtak angolul beszélni, így nem unatkoztam annyit.

Amit megfigyeltem a promóció alatt, valamint a városban, hogy itt a férfiak kicsit erőszakosabbak. Nem biztos, hogy minden nővel, de Ildivel mi ketten nagyon éreztük magunkon. Az utcán kb. kivétel nélkül mindenki utánunk kiabált, a promóción a diákok szintén erőszakosabbak voltak – mindenáron el akartak minket hívni sétálni, meg enni, meg hasonlók. Én nagyon szívesen megnéztem volna Makassart valakivel, de nem egy 17-18 éves diákkal, ráadásul fiúval. Nincs nekem semmi bajom a fiatalabb emberekkel, de nagyon nagy különbség van az itteni 18 éves és az otthoni 18 éves között. Az itteni 18 éves kb. úgy viselkedik, mint az otthoni 14 éves, de van, amikor ezt a szintet sem tudják megütni, annyira komolytalanok. Na meg 1 promóció alatt csak el-el lehet viselni, hogy 6an hoznak össze 1 mondatot, de szabadidőmben nem ezzel szeretnék foglalkozni. Főnököm azt mondta, hogy nekem nagyon könnyű az angol, nem kell gondolkodnom, meg ilyenek, de mondtam neki, hogy elég fárasztó tud lenni az is, amikor több ember akarja összerakni az 1 mondatot, nekem meg ki kell bogoznom, hogy mit akarnak. Ja, és nekem is kell gondolkodni, hogy mit akarok mondani, csak már lehet, hogy nem fáradok bele olyan szinten, mint pl. utolsó éves középiskolásként, amikor az első külföldi barátnőimmel találkoztam.

Sikerült elmenni a hotelhez közeli parthoz, a Losari Beachhez, ott sétálgattunk és jót lógtunk a lányokkal, itt találkoztunk sárga kígyóbarátunkkal, amivel képeket is csinálhattunk. 

A legviccesebb Putri volt, ugyanis félt a kígyóktól, de mindenáron a nyakába akarta venni a szépséget. Egy idő után sikerült megbarátkoznia vele. Legszívesebben feltennék róla képeket, de már csak udvariasságból nem fogok róla képeket töltögetni a blogomba.

A közeli nemzeti parkba, a Bantimurungba is kiruccantunk, pont, amikor legjobban szakadt az eső. De ez minket nem állított meg, simán felmásztunk az egyik barlanghoz. 

Én már le is vettem a pólómat és egy bikini felsőben nyomattam a túrát, hiszen úgy is kevésbé lettem vizes, mintha a póló rajtam maradt volna. Legalább nem a 30 fokos száraz melegben kellett felmászni, az eső nyújtott valami hűvöskés beütést. Szívesebben mentünk volna a temetkezéséről híres Toraja városba, vagy a gyönyörű Tanjung Bira strandra. Azonban mindegyik olyan messze volt, hogy túl drága lett volna az odajutás.  

A plázázásból itt sem maradtunk ki, de oda csak azért jutottunk el, mert utolsó napon nem akartunk túl messzire menni Makassartól – valamint Putri lebetegedett, úgyhogy ő pihenni akart. Sikerült bevásárolnom: vettem hajfestéket, sprayt, valamint 2 cipőt.

Ennyit Makassarról, következő bejegyzésben Medanban tett promóciónkról írnék, ahol sikerült lebetegednem.