Egy kis kihagyás után folytatnám a blogírást, ahogy ígértem,
Batam és Tanjung Pinang beszámolójáról.
4en mentünk: Rully, Wildan, Nina és én. Ebben az volt a
legrosszabb, hogy Nina nem sokat tud angolul, ezért már az elején tudtam, hogy
100%-os unalom lesz számomra a hotel, na meg kb. minden, mert Wildan se tud
jobban angolul, Rully meg inkább velük szeret lógni, minthogy engem édesgessen,
hogy ne unatkozzak.
Január 14-én neki is vágtunk a 6 napos utunknak, fél órás
késéssel indulva szerencsésen odaértünk a repülőtérre az utolsó pillanatban.
Kb. utolsóként szálltunk fel a gépre, és már indultunk is. Batik Airrel
mentünk, ami kicsit magasabb szintű, mint egy fapados, de én nem nevezném
normális légitársaságnak, hiszen pl. Európában fekete listás. Nem tudom, hogy
mi alapján van összeállítva ez a feketelista, mindenesetre Indonéziában 2
légitársaság nem szerepel ezen a feketelistán: a nemzeti Garuda, és a fapados
Air Asia. A Garuda hihetetlen drága, és az Air Asia is kissé drágább jegyeket
szolgáltat belföldre. Én bízok benne, hogy a többi légitársaság sem arra
utazik, hogy meghaljanak az emberek, ezért előszeretettel használom a helyi
cégeket, pl. Lion Air vagy Citilink.
2 órás repülés után gond nélkül landoltunk Batamon.
Telefonomat bekapcsolva elhalmoztak az üzenetek, hogy jól vagyok-e, hol vagyok,
stb., ugyanis terrortámadás történt Jakartában a Sarinah bevásárlóközpontnál.
Onnantól kezdve nem volt nyugtom, egészen estig kerestek az ismerősök, hogy mi
a helyzet, és még az MTV-től is rám írtak. Először nem jutott el a tudatomig,
hogy mivel jár, ha igent mond az ember egy TVsnek, így már nem mondhattam
vissza a telefonos interjút. Skype interjút is akartak csinálni, de hála
Istennek nagyon rossz volt a kép, ezért egy telefonos beszámolóval
megelégedtek. Szóltak, ha tudok valami újat, akkor tájékoztassam őket, de hát
úgy voltam vele, ha megtudok valamit sem szívesen szólnék, a fene sem akar
feltűnősködni. Az interjú másnapján nem
1 ember jelölt meg Facebookon és írt rám, hogy látott a híradóban.
Na de vissza Batamhoz! Érkezésünk napján elmentünk egy
iskolába letenni a bőröndöt, és mentünk is a hotelünkbe, ami valószínűleg 3
csillagos volt (Hotel 89 a neve, de nem vagyok benne biztos).
Volt benn minden, és… volt meleg víz!
Fél órát áztattam magamat, hiszen már egy ideje nem volt alkalmam meleg vízben
fürdeni. Nem mintha nagyon szükség lenne rá, de akkor is. Este elnéztünk a
közeli plázába, ahol vettem egy Gucci táskát, persze utánzatot 3 ezer
Forintért. Indonézia nagyon jó utánzó, Jakartában van utánzat piac, mindent
lehet kapni minden márkából. Elhatároztam, hogy az utunk folyamán csak tengeri
cuccokat fogok enni, hiszen Batam leginkább tengeri ételeiről nevezetes. Habár
én nem a neves hallevest ettem, én inkább maradtam a garnéla rákocskáknál. És
tényleg, az ebédkor elfogyasztott rákok után este is azt kértem, úgy az igazi!
Másnap reggel korán keltünk, hiszen menni kellett egy edu
fairre. A reggeli kész álom volt, svédasztal jó néhány választékkal. A
szentpétervári Hotel Moscowot nem múlta felül, de itt is dugig laktam. A
többiek csak néztek, hogy hogy bírok annyit enni. Én sem tudtam elképzelni, de
ha már svédasztal van, akkor magyar lévén le kell enni a szoba árát :D Ettem
tojást, kenyeret, kínai tésztát marhahússal, csirkével, salátával, és a
desszert sem maradt ki. Az evést a következő napokban sem fogtam vissza, hiszen
mindig más volt a menü. Hát persze, hogy mindent ki kell próbálni! De a tojás
ugye alap.
Az edu faires iskolában nem töltöttük el annyi időt
Rullyval, mi ugyanis más iskolákba mentünk el beszélgetni az igazgatókkal. Az egyik
iskolába sikerült lebeszélni egy prezentációt másnapra, úgyhogy meg is volt a
program. A munka után ismét egy plázába mentünk el, ahol beültünk egy moziba,
megnéztük a 5th Wave-t, ami szerintem egy ritka rossz film volt, na de mindegy.
Aztán elmentünk vacsizni, ahol kibeszéltük a csókolózást. Indonéziában az emberek
nem szeretik a nyilvános csókolózást,
viszont én azt figyeltem meg a film alatt, hogy néhány romantikus jelenetnél az
emberek kuncogtak és tetszett nekik, amit látnak. Ezután késztetést éreztem,
hogy rákérdezzek. Erre mondták, hogy a film az más közeg, de az utcán nem
szeretik. De persze ez is attól függ, hogy kit látnak, pl., ha kettő külföldi
lenyom egymásnak egy arcra puszit, az nem annyira zavarja őket. A szájra puszi
már kicsit kényesebb, de vannak, akik még ezt is elnézik a külföldiektől.
Szombaton az előző napi középiskolában kezdtünk 6
prezentációval, majd elmentünk egy plázába, ahol volt egy standunk. Délután 4ig
ott kellett ülni és összesen 1, azaz EGY katalógust sikerült kiadnunk :D
Abszolút felesleges volt ott ülni.
Sajnos nem sikerült semmi látványosságot megnézni, pedig
Batamban van egy nagy „Welcome to Batam” felirat, olyan Hollywood módra. Meg
van ott egy nagy mecset, amit szintén megnéztem volna, de a többiek inkább
plázákban akartak mászkálni. Az első nap élveztem a plázázást, de utána már
abszolút nem, hiszen nem volt semmi, amit venni akartam, szívesebben mentem
volna várost nézni. Amúgy Batamban megfigyelhető a kínai befolyás, nagyon sok
kínai templom van, kevesebb a mecset, sok a kínai bolt, a kínai cuccok… ja, és
a kínai, valamint szingapúri turisták. Könnyen ki lehetett őket szúrni, hiszen
mindegyik ilyen kis „picsatakaró” nadrágban szaladgált, ami az indonézeknél nem
nagy szokás.
Vasárnap végre tovább lehetett aludni, délben pedig mentünk
át Tanjung Pinangba, ami egy hihetetlenül unalmas város. Egyszerűen semmi sincs
ott a kikötőn és egy kis parton kívül. A hotelünk jó volt, volt ott medence is,
de nem használtam, mert fürdőruhát nem vittem. Na meg eléggé beborult, amikor
ki akartam menni, hogy vegyek egy fürdőt indonéz módra (ők rendes ruhában
nyomatják a fürdőzést). A reggeli egyszerűen borzalmas volt, itt már
visszafogtam az adagot, de még így is többet ettem, mint szoktam.
Hétfőn iskolákba mentünk posztert kitenni, 4 iskola után
véget is ért a napunk. Mentünk is vissza a hotelbe pihenni, majd készültünk a
következő napi visszautunkra Jakartába.
Az utazás során ismét rájöttem, hogy mennyire félénkek a
jakartai diákok, mennyire nem mernek angolul beszélni a külföldiekkel. Batamban
és Tanjung Pinangban nem egy diákkal találkoztam, akik kenik vágták az angolt,
minden gond nélkül odajöttek és kérdéseket tettek fel, beszélgettek velem…
ilyenkor úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, és nem csak beszélek
a falnak. Volt róla szó, hogy február közepén visszamegyünk ezekbe a városokba,
de sajnos a főnök nem engedte meg. Pedig nagyon szívesen visszamentem volna,
ugyanis tényleg, a diákok hihetetlenül nyitottak voltak, és nem féltek az angol
kommunikációtól. Ugyanakkor örültem, hogy végre visszatértünk Jakartába,
ugyanis nem szerettem Ninával egy szobában lenni. Megtudtam, hogy az indonézek
többsége éjszakára égve hagyja a lámpát, mert félnek a szellemektől… :D
hihetetlen, hogy milyen naiv népség ez… na mindegy. Úgyhogy 6 napon keresztül
kb. minden lámpa fel volt kapcsolva a szobában éjszaka, hogy Nina ne féljen. Az
persze mellékes volt, hogy én meg nem tudok fénynél aludni.
Ennyit a beszámolómról :) Következő bejegyzésemben a
legutóbbi hosszú hétvégémről írnék, ami alatt sikerült kiruccannom a Jakartától
nem messze lévő 1000 sziget egyikére, Pulau Harapanra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése