Ahogy ígértem, a hosszú hétvégémről írnék. A hosszú hétvége
a kínai újév miatt volt, ezért február 6tól 8ig élvezhette a többség a
hétvégét. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, már az elején
tudtam, hogy valahova el akarok menni, és nem akarok itthon üldögélni.
Először tehát körbekérdeztem a levelezőtársakat, hogy mit
csinálnak, otthon lesznek-e, stb. Sajnos Bandungból visszaírt a lány, hogy a
kínai újév miatt ő megy rokonokat látogatni, ezért ő nem ér rá. Semarangi
levelezőtársam ráért volna, de ő sajnos nem tudott volna elszállásolni,
valamint a közlekedésben se nagyon tudott volna segíteni. A másik semarangi
barátnőm először elfogadta az ajánlatot, de aztán a nagybátyja kórházba került,
úgyhogy a hétvégén akartak látogatóba menni hozzá. Kicsit elkeseredetten
kezdtem beletörődni, hogy a hétvégét itthon fogom tölteni. Beírtam tehát egy
Facebook csoportba, ami után mégjobban elkedvtelenedtem, hiszen mindenki
Bandungot ajánlotta, Bogorba hívtak, meg olyan helyekre, ahol már voltam.
Bandungba meg úgy akarok elmenni, hogy találkozni tudjak a barátnőmmel. Kaptam
meghívást Ora Beachre, ami az egyik legcsodálatosabb hely Maluku szigetén.
Mivel 1 útra a jegy 900 ezer rúpia, úgy döntöttem, hogy 3 napért nem dobok ki
ennyi pénzt csak 1 repjegyre. Na meg Malukun több napot szeretnék eltölteni,
mint 3 nap. A repülési idő eleve 4 óra, és a reptértől még vagy fél nap
utazásra van a hely. Azaz a 3 napból 2t átutaztunk volna. Aztán jött meghívás
Gili Labakra, ami szintén nagyon jól hangzott, csak éppen 1 éjszakás dolog lett
volna. Na 1 éjszakáért sem repülök át Jáva másik felére. Ekkor már tényleg
romba dőltnek látszódott a tervem, utolsó esélyt a Couch Surfingben láttam…
ééés, összejött a dolog! Itt már végre konkrétabb meghívásokat kaptam, nem
tippeket, hogy hova menjek el. (érdekes, mert mindig leírom, hogy útitársakat
keresek, akik mennek valahova, erre leírnak egy csomó helyet, hogy hova érdemes
elmenni – mintha nem lenne így is elég hely, amit látni akarok :D Persze a
Bogor itt is megvolt, de ezen kívül olyan helyre invitáltak, ahova tényleg
menni akartam – az 1000 szigetekre! 2 helyre kaptam meghívást, és végül a Pulau
Harapan mellett döntöttem. Igaz, csak 2 napos volt, így legalább a 3. napon
tudtam egy kicsit pihenni.
Így hát szombat reggel, tisztességes muzulmán ember
időpontjában, 4:30kor nekivágtam az útnak. Gojekkel mentem el az egyik plázáig,
ahol a szervező felvett motorral és mentünk tovább együtt a Muara Angke
kikötőbe. Életem egyik legbüdösebb helyének nevezhető, keveredik a halszag a
trágyával, emberi és állati ürülékkel, és még ki tudja, hogy mivel. Jó korán
ott voltunk, a többiek késtek.
Egy jókora csoport tagja lettem: 19en indultunk
neki a 3 órás hajóútnak és a 2 napos kirándulásnak. A csapatban volt sok
spanyol, sok kolumbiai, 3 indonéz, 2 német, 1 angol, 1 olasz és én. Már az
elején számítottam rá, hogy az egész idő alatt spanyolul fognak beszélni az emberkék,
ezért próbáltam a többi nemzetiségre koncentrálni. De kicsit szerencsétlenül
jöttek ki a dolgok, ugyanis az olasz jobban tudott spanyolul, mint angolul, a 2
indonéz csaj meg az angol srác együtt voltak végig, az egyik német is értett spanyolul,
a másik német elég flegma volt, úgyhogy maradt az indonéz srác, aki szintén
kínainak gondolta a spanyol nyelvet. Ő viszont elég csendes volt, úgyhogy
elkönyveltem magamban, hogy túl sokat nem fogok társalogni az utazás folyamán,
de egye fene, úgyis csak 2 napos az egész. Ennek ellenére mindenki aranyos
volt, a házban a kolumbiaiak ebédnél próbáltak angolul beszélni, hogy ne
legyünk nagyon kizárva Alfréddal (az indonéz srác). 2 házunk volt, csak nekünk,
1 szobában pedig 3an aludtunk.
A hajóút nem volt rossz, majdnem végig kinn voltunk a hajón
kívül. Egy idő után felmehettünk a hajó tetejére, ahol aztán jól le is égett a
lábam és a kezem– nem értem, hogy hogy tudok borult időben is leégni, na de
mindegy.
Ebéd után vissza is indultunk a kikötőbe, ugyanis innen
indultunk snorkellingelni. Itt már figyelmesebb voltam a naptejjel
kapcsolatban, kentem minden vízbe merülés előtt, így nem égtem le a hátam alját
kivéve, ahol néha a pólóm fel volt csúszva. De nem az a szenvedős leégés volt
szerencsére. Na hát itt is láttam egy csomó új halat, valamint egy
pókszerűséget fekete-fehér lábakkal. A pók és a csillag keveréke volt, ugyanis
a fejét speciel nem láttam, de a mozgása olyan volt.
Búvárkodás után elnéztünk egy magán szigetre, ahol
kiveséztük mindenkinek a férfi- és nőideálját, valamint fürödtünk a
naplementében.
Aztán mentünk is vissza a szállásra vacsorázni. Vacsora után
barbequezni akartunk menni, de az eső elkezdett szakadni, úgyhogy a barbeque
jött hozzánk: 2 jó nagy halat kaptunk nagyon sok grillezett virslivel. A hal
nagyon jó volt, elég jó fűszereket tettek rá a bőrére, rá voltam kattanva
nagyon. Utána kicsit még maradtam a többiekkel, és mentem aludni, ugyanis a
hajnali 4 órás kelés után, valamint a snorkelezés után este fél 12kor már nagyon
fáradt voltam. Végül nem a szobámban kötöttem ki éjjel, ugyanis pont abban a
házban buliztak a spanyol ajkúak. Átmentem a másik házba és a felállított
matracra feküdtem le, hogy ott alszok pár órát és majd megyek vissza a
szobámba. Végül aztán lusta voltam ezt megtenni. Meglepetésemre aztán a
szimpatikus német feküdt ott mellettem egy idő után, pedig azt hittem, hogy szobában
fog aludni, majd bejött Alfréd is és lefeküdt mellénk. A spanyol lányok
iszonyatosan hangosak voltak, mire Florián (a német) próbálta „SSSSS”-éssel
csitítani őket, de semmi reagálást nem véltünk felfedezni. Akartam mondani
neki, hogy nem hiszem, hogy hallották, de még ehhez sem volt erőm. Miután végre
elhallgattak, Alfréd horkolását kezdhettük el hallgatni :D Egy élmény volt az az
éjszaka. Aztán hajnali 5kor elkezdett csörögni az egyik ébresztő, szerintem
iPhone telefonon. Ezen a napon utálatom jobban erősödött az iPhone iránt.
Ugyanis jómagam álltam fel, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Először el is
hallgatott, de 5 perc után kiderült, hogy a szundit nyomtam be. A szundit –
szerintem – sikeresen kapcsoltam le, aztán visszafeküdtem az ágyba. Ekkor a
Florián kiment WC-re, és valamiért MEGINT elkezdett szólni a telefon. Na mondom
engem nem érdekel, többet én aztán fel nem kelek. Floriánnak sikerült
kinyomnia, de ő már az egész telefont ki kapcsolta.
Reggeli után Floriánnal és Alfréddal már a ház előtt
toporogtunk, hogy induljunk már. Florián viszonyulása az időhöz tipikus német
volt, 8ra volt megbeszélve az indulás, 8kor ő már indulásra készen állt. Alfréd
pedig egy ritka indonéz volt, mert ő is időben kész volt. Szombat hajnalra pl.
05:10re beszéltük meg a találkozót a plázánál lévő benzinkútnál, végül
04:50-kor írt, hogy már vár. Több ember tanulhatna tőle ebben az országban. A
spanyolok és a kolumbiaiak elég lazán készülődtek nem törődve azzal, hogy mi
már csak őket vártuk.
Elnéztünk 2 szigetre, az egyik koszosabb volt, mint a másik,
de azért szép volt, ahol éppen nem volt szemét.
Hamar mentünk is vissza
Harapanra, hogy megebédeljünk és összepakoljuk a cuccainkat, ugyanis délben
indult is vissza Jakartába a hajó.
A hajón most iszonyatosan sok ember volt, benn nem is volt
hely. Ezért kénytelen voltunk kiülni a hajó külsejére, ahol persze a legnagyobb
napsütést kellett elviselni. Először a naptejjel próbálkoztam, de éreztem, hogy
semmi haszna, 5 percenként kellene kenegetnem magam, hogy ne legyen bajom.
Végezetül bevetettem a törölközőm segítségét, így ráterítettem a fejemre és a
kezemre, hogy legalább ott ne legyenek súlyos problémáim. Próbáltam
törökülésben ülni, hogy a lábam is a törölköző alatt legyen, de hát magyar
ember nem tud 3 órán keresztül törökülésben ülni, én meg főleg nem :D úgyhogy
szép leégéssel érkeztem vissza Jakartába, a lábamon és a kezemen is.
Lebeszéltük Alfréddel, hogy most is elhozna valameddig, hogy
ne kelljen annyit fizetnem a gojekért. Fel is ültünk a motorjára, elindultunk,
aztán elkezdett esni az eső. Először csak csöpörgött, nem volt vészes. Ekkor
érkeztünk oda a plázához, ahol előző nap is felvett. Kérdezte, hogy letegyen-e
itt, akarok-e gojeket, mondom, nyugodtan mehetünk tovább. Na hát később
megbántam azt a döntésem. Ugyanis az eső elkezdett jobban szakadni, és persze a
pláza után már semmi olyan hely nem volt, amit igazán jó leírható a gojekes
számára. Így bőrig ázottan negyed-fél óra után letett egy vasútállomásnál,
ahonnan végül Ubert rendeltem. Az is fél óra alatt ért csak oda, amire az eső
természetesen már elállt, úgyhogy simán hívhattam volna gojeket. Már csak
együttérzésből nem akartam visszamondani az Ubert, fél óra vezetés után a nagy forgalomban
egy utas miatt biztosan nagyon ideges lett volna, ha visszamondom. De aztán nem
is bántam meg a döntésemet, a sofőröm egy tök jó fej srác volt, Chelsea drukker
volt, és még angolul is tudott valamennyire. Beszélgettünk is, próbáltam
használni az indonéz nyelvtudásomat, ő pedig az angolját. Először kiröhögött,
mert írt SMS-t, hogy lassan odaér az állomásra, én meg visszaírtam neki, hogy hol
vagyok és megírtam neki, hogy bulé vagyok. Sokan kiröhögnek ilyenkor, mert a
bulé szó úgymond szleng, de számomra ez a legjobb ismertetőjel, hogy
észrevegyenek :D
Jó érzés volt hazaérni, nem vártam sokáig az ágyba menéssel.
Jó volt a hétvége, bár barátokkal biztos nagyobb élmény lett volna.
Következő bejegyzésemben bővebben írok a következő 1 hónapra
tervezett utazásaimról, promócióimról más városokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése