Jakarta földi paradicsoma

Ahogy ígértem, a hosszú hétvégémről írnék. A hosszú hétvége a kínai újév miatt volt, ezért február 6tól 8ig élvezhette a többség a hétvégét. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit csináljak, már az elején tudtam, hogy valahova el akarok menni, és nem akarok itthon üldögélni.

Először tehát körbekérdeztem a levelezőtársakat, hogy mit csinálnak, otthon lesznek-e, stb. Sajnos Bandungból visszaírt a lány, hogy a kínai újév miatt ő megy rokonokat látogatni, ezért ő nem ér rá. Semarangi levelezőtársam ráért volna, de ő sajnos nem tudott volna elszállásolni, valamint a közlekedésben se nagyon tudott volna segíteni. A másik semarangi barátnőm először elfogadta az ajánlatot, de aztán a nagybátyja kórházba került, úgyhogy a hétvégén akartak látogatóba menni hozzá. Kicsit elkeseredetten kezdtem beletörődni, hogy a hétvégét itthon fogom tölteni. Beírtam tehát egy Facebook csoportba, ami után mégjobban elkedvtelenedtem, hiszen mindenki Bandungot ajánlotta, Bogorba hívtak, meg olyan helyekre, ahol már voltam. Bandungba meg úgy akarok elmenni, hogy találkozni tudjak a barátnőmmel. Kaptam meghívást Ora Beachre, ami az egyik legcsodálatosabb hely Maluku szigetén. Mivel 1 útra a jegy 900 ezer rúpia, úgy döntöttem, hogy 3 napért nem dobok ki ennyi pénzt csak 1 repjegyre. Na meg Malukun több napot szeretnék eltölteni, mint 3 nap. A repülési idő eleve 4 óra, és a reptértől még vagy fél nap utazásra van a hely. Azaz a 3 napból 2t átutaztunk volna. Aztán jött meghívás Gili Labakra, ami szintén nagyon jól hangzott, csak éppen 1 éjszakás dolog lett volna. Na 1 éjszakáért sem repülök át Jáva másik felére. Ekkor már tényleg romba dőltnek látszódott a tervem, utolsó esélyt a Couch Surfingben láttam… ééés, összejött a dolog! Itt már végre konkrétabb meghívásokat kaptam, nem tippeket, hogy hova menjek el. (érdekes, mert mindig leírom, hogy útitársakat keresek, akik mennek valahova, erre leírnak egy csomó helyet, hogy hova érdemes elmenni – mintha nem lenne így is elég hely, amit látni akarok :D Persze a Bogor itt is megvolt, de ezen kívül olyan helyre invitáltak, ahova tényleg menni akartam – az 1000 szigetekre! 2 helyre kaptam meghívást, és végül a Pulau Harapan mellett döntöttem. Igaz, csak 2 napos volt, így legalább a 3. napon tudtam egy kicsit pihenni.

Így hát szombat reggel, tisztességes muzulmán ember időpontjában, 4:30kor nekivágtam az útnak. Gojekkel mentem el az egyik plázáig, ahol a szervező felvett motorral és mentünk tovább együtt a Muara Angke kikötőbe. Életem egyik legbüdösebb helyének nevezhető, keveredik a halszag a trágyával, emberi és állati ürülékkel, és még ki tudja, hogy mivel. Jó korán ott voltunk, a többiek késtek. 

Egy jókora csoport tagja lettem: 19en indultunk neki a 3 órás hajóútnak és a 2 napos kirándulásnak. A csapatban volt sok spanyol, sok kolumbiai, 3 indonéz, 2 német, 1 angol, 1 olasz és én. Már az elején számítottam rá, hogy az egész idő alatt spanyolul fognak beszélni az emberkék, ezért próbáltam a többi nemzetiségre koncentrálni. De kicsit szerencsétlenül jöttek ki a dolgok, ugyanis az olasz jobban tudott spanyolul, mint angolul, a 2 indonéz csaj meg az angol srác együtt voltak végig, az egyik német is értett spanyolul, a másik német elég flegma volt, úgyhogy maradt az indonéz srác, aki szintén kínainak gondolta a spanyol nyelvet. Ő viszont elég csendes volt, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy túl sokat nem fogok társalogni az utazás folyamán, de egye fene, úgyis csak 2 napos az egész. Ennek ellenére mindenki aranyos volt, a házban a kolumbiaiak ebédnél próbáltak angolul beszélni, hogy ne legyünk nagyon kizárva Alfréddal (az indonéz srác). 2 házunk volt, csak nekünk, 1 szobában pedig 3an aludtunk.

A hajóút nem volt rossz, majdnem végig kinn voltunk a hajón kívül. Egy idő után felmehettünk a hajó tetejére, ahol aztán jól le is égett a lábam és a kezem– nem értem, hogy hogy tudok borult időben is leégni, na de mindegy.

Ebéd után vissza is indultunk a kikötőbe, ugyanis innen indultunk snorkellingelni. Itt már figyelmesebb voltam a naptejjel kapcsolatban, kentem minden vízbe merülés előtt, így nem égtem le a hátam alját kivéve, ahol néha a pólóm fel volt csúszva. De nem az a szenvedős leégés volt szerencsére. Na hát itt is láttam egy csomó új halat, valamint egy pókszerűséget fekete-fehér lábakkal. A pók és a csillag keveréke volt, ugyanis a fejét speciel nem láttam, de a mozgása olyan volt.

Búvárkodás után elnéztünk egy magán szigetre, ahol kiveséztük mindenkinek a férfi- és nőideálját, valamint fürödtünk a naplementében.

Aztán mentünk is vissza a szállásra vacsorázni. Vacsora után barbequezni akartunk menni, de az eső elkezdett szakadni, úgyhogy a barbeque jött hozzánk: 2 jó nagy halat kaptunk nagyon sok grillezett virslivel. A hal nagyon jó volt, elég jó fűszereket tettek rá a bőrére, rá voltam kattanva nagyon. Utána kicsit még maradtam a többiekkel, és mentem aludni, ugyanis a hajnali 4 órás kelés után, valamint a snorkelezés után este fél 12kor már nagyon fáradt voltam. Végül nem a szobámban kötöttem ki éjjel, ugyanis pont abban a házban buliztak a spanyol ajkúak. Átmentem a másik házba és a felállított matracra feküdtem le, hogy ott alszok pár órát és majd megyek vissza a szobámba. Végül aztán lusta voltam ezt megtenni. Meglepetésemre aztán a szimpatikus német feküdt ott mellettem egy idő után, pedig azt hittem, hogy szobában fog aludni, majd bejött Alfréd is és lefeküdt mellénk. A spanyol lányok iszonyatosan hangosak voltak, mire Florián (a német) próbálta „SSSSS”-éssel csitítani őket, de semmi reagálást nem véltünk felfedezni. Akartam mondani neki, hogy nem hiszem, hogy hallották, de még ehhez sem volt erőm. Miután végre elhallgattak, Alfréd horkolását kezdhettük el hallgatni :D Egy élmény volt az az éjszaka. Aztán hajnali 5kor elkezdett csörögni az egyik ébresztő, szerintem iPhone telefonon. Ezen a napon utálatom jobban erősödött az iPhone iránt. Ugyanis jómagam álltam fel, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Először el is hallgatott, de 5 perc után kiderült, hogy a szundit nyomtam be. A szundit – szerintem – sikeresen kapcsoltam le, aztán visszafeküdtem az ágyba. Ekkor a Florián kiment WC-re, és valamiért MEGINT elkezdett szólni a telefon. Na mondom engem nem érdekel, többet én aztán fel nem kelek. Floriánnak sikerült kinyomnia, de ő már az egész telefont ki kapcsolta.

Reggeli után Floriánnal és Alfréddal már a ház előtt toporogtunk, hogy induljunk már. Florián viszonyulása az időhöz tipikus német volt, 8ra volt megbeszélve az indulás, 8kor ő már indulásra készen állt. Alfréd pedig egy ritka indonéz volt, mert ő is időben kész volt. Szombat hajnalra pl. 05:10re beszéltük meg a találkozót a plázánál lévő benzinkútnál, végül 04:50-kor írt, hogy már vár. Több ember tanulhatna tőle ebben az országban. A spanyolok és a kolumbiaiak elég lazán készülődtek nem törődve azzal, hogy mi már csak őket vártuk.

Elnéztünk 2 szigetre, az egyik koszosabb volt, mint a másik, de azért szép volt, ahol éppen nem volt szemét. 

Hamar mentünk is vissza Harapanra, hogy megebédeljünk és összepakoljuk a cuccainkat, ugyanis délben indult is vissza Jakartába a hajó.

A hajón most iszonyatosan sok ember volt, benn nem is volt hely. Ezért kénytelen voltunk kiülni a hajó külsejére, ahol persze a legnagyobb napsütést kellett elviselni. Először a naptejjel próbálkoztam, de éreztem, hogy semmi haszna, 5 percenként kellene kenegetnem magam, hogy ne legyen bajom. Végezetül bevetettem a törölközőm segítségét, így ráterítettem a fejemre és a kezemre, hogy legalább ott ne legyenek súlyos problémáim. Próbáltam törökülésben ülni, hogy a lábam is a törölköző alatt legyen, de hát magyar ember nem tud 3 órán keresztül törökülésben ülni, én meg főleg nem :D úgyhogy szép leégéssel érkeztem vissza Jakartába, a lábamon és a kezemen is.

Lebeszéltük Alfréddel, hogy most is elhozna valameddig, hogy ne kelljen annyit fizetnem a gojekért. Fel is ültünk a motorjára, elindultunk, aztán elkezdett esni az eső. Először csak csöpörgött, nem volt vészes. Ekkor érkeztünk oda a plázához, ahol előző nap is felvett. Kérdezte, hogy letegyen-e itt, akarok-e gojeket, mondom, nyugodtan mehetünk tovább. Na hát később megbántam azt a döntésem. Ugyanis az eső elkezdett jobban szakadni, és persze a pláza után már semmi olyan hely nem volt, amit igazán jó leírható a gojekes számára. Így bőrig ázottan negyed-fél óra után letett egy vasútállomásnál, ahonnan végül Ubert rendeltem. Az is fél óra alatt ért csak oda, amire az eső természetesen már elállt, úgyhogy simán hívhattam volna gojeket. Már csak együttérzésből nem akartam visszamondani az Ubert, fél óra vezetés után a nagy forgalomban egy utas miatt biztosan nagyon ideges lett volna, ha visszamondom. De aztán nem is bántam meg a döntésemet, a sofőröm egy tök jó fej srác volt, Chelsea drukker volt, és még angolul is tudott valamennyire. Beszélgettünk is, próbáltam használni az indonéz nyelvtudásomat, ő pedig az angolját. Először kiröhögött, mert írt SMS-t, hogy lassan odaér az állomásra, én meg visszaírtam neki, hogy hol vagyok és megírtam neki, hogy bulé vagyok. Sokan kiröhögnek ilyenkor, mert a bulé szó úgymond szleng, de számomra ez a legjobb ismertetőjel, hogy észrevegyenek :D

Jó érzés volt hazaérni, nem vártam sokáig az ágyba menéssel. Jó volt a hétvége, bár barátokkal biztos nagyobb élmény lett volna.

Következő bejegyzésemben bővebben írok a következő 1 hónapra tervezett utazásaimról, promócióimról más városokban. 

Promóció Batam és Tanjung Pinang városokban

Egy kis kihagyás után folytatnám a blogírást, ahogy ígértem, Batam és Tanjung Pinang beszámolójáról.

4en mentünk: Rully, Wildan, Nina és én. Ebben az volt a legrosszabb, hogy Nina nem sokat tud angolul, ezért már az elején tudtam, hogy 100%-os unalom lesz számomra a hotel, na meg kb. minden, mert Wildan se tud jobban angolul, Rully meg inkább velük szeret lógni, minthogy engem édesgessen, hogy ne unatkozzak.

Január 14-én neki is vágtunk a 6 napos utunknak, fél órás késéssel indulva szerencsésen odaértünk a repülőtérre az utolsó pillanatban. Kb. utolsóként szálltunk fel a gépre, és már indultunk is. Batik Airrel mentünk, ami kicsit magasabb szintű, mint egy fapados, de én nem nevezném normális légitársaságnak, hiszen pl. Európában fekete listás. Nem tudom, hogy mi alapján van összeállítva ez a feketelista, mindenesetre Indonéziában 2 légitársaság nem szerepel ezen a feketelistán: a nemzeti Garuda, és a fapados Air Asia. A Garuda hihetetlen drága, és az Air Asia is kissé drágább jegyeket szolgáltat belföldre. Én bízok benne, hogy a többi légitársaság sem arra utazik, hogy meghaljanak az emberek, ezért előszeretettel használom a helyi cégeket, pl. Lion Air vagy Citilink.

2 órás repülés után gond nélkül landoltunk Batamon. Telefonomat bekapcsolva elhalmoztak az üzenetek, hogy jól vagyok-e, hol vagyok, stb., ugyanis terrortámadás történt Jakartában a Sarinah bevásárlóközpontnál. Onnantól kezdve nem volt nyugtom, egészen estig kerestek az ismerősök, hogy mi a helyzet, és még az MTV-től is rám írtak. Először nem jutott el a tudatomig, hogy mivel jár, ha igent mond az ember egy TVsnek, így már nem mondhattam vissza a telefonos interjút. Skype interjút is akartak csinálni, de hála Istennek nagyon rossz volt a kép, ezért egy telefonos beszámolóval megelégedtek. Szóltak, ha tudok valami újat, akkor tájékoztassam őket, de hát úgy voltam vele, ha megtudok valamit sem szívesen szólnék, a fene sem akar feltűnősködni.  Az interjú másnapján nem 1 ember jelölt meg Facebookon és írt rám, hogy látott a híradóban.

Na de vissza Batamhoz! Érkezésünk napján elmentünk egy iskolába letenni a bőröndöt, és mentünk is a hotelünkbe, ami valószínűleg 3 csillagos volt (Hotel 89 a neve, de nem vagyok benne biztos).

Volt benn minden, és… volt meleg víz! Fél órát áztattam magamat, hiszen már egy ideje nem volt alkalmam meleg vízben fürdeni. Nem mintha nagyon szükség lenne rá, de akkor is. Este elnéztünk a közeli plázába, ahol vettem egy Gucci táskát, persze utánzatot 3 ezer Forintért. Indonézia nagyon jó utánzó, Jakartában van utánzat piac, mindent lehet kapni minden márkából. Elhatároztam, hogy az utunk folyamán csak tengeri cuccokat fogok enni, hiszen Batam leginkább tengeri ételeiről nevezetes. Habár én nem a neves hallevest ettem, én inkább maradtam a garnéla rákocskáknál. És tényleg, az ebédkor elfogyasztott rákok után este is azt kértem, úgy az igazi!

Másnap reggel korán keltünk, hiszen menni kellett egy edu fairre. A reggeli kész álom volt, svédasztal jó néhány választékkal. A szentpétervári Hotel Moscowot nem múlta felül, de itt is dugig laktam. A többiek csak néztek, hogy hogy bírok annyit enni. Én sem tudtam elképzelni, de ha már svédasztal van, akkor magyar lévén le kell enni a szoba árát :D Ettem tojást, kenyeret, kínai tésztát marhahússal, csirkével, salátával, és a desszert sem maradt ki. Az evést a következő napokban sem fogtam vissza, hiszen mindig más volt a menü. Hát persze, hogy mindent ki kell próbálni! De a tojás ugye alap.

Az edu faires iskolában nem töltöttük el annyi időt Rullyval, mi ugyanis más iskolákba mentünk el beszélgetni az igazgatókkal. Az egyik iskolába sikerült lebeszélni egy prezentációt másnapra, úgyhogy meg is volt a program. A munka után ismét egy plázába mentünk el, ahol beültünk egy moziba, megnéztük a 5th Wave-t, ami szerintem egy ritka rossz film volt, na de mindegy. Aztán elmentünk vacsizni, ahol kibeszéltük a csókolózást. Indonéziában az emberek nem szeretik a nyilvános  csókolózást, viszont én azt figyeltem meg a film alatt, hogy néhány romantikus jelenetnél az emberek kuncogtak és tetszett nekik, amit látnak. Ezután késztetést éreztem, hogy rákérdezzek. Erre mondták, hogy a film az más közeg, de az utcán nem szeretik. De persze ez is attól függ, hogy kit látnak, pl., ha kettő külföldi lenyom egymásnak egy arcra puszit, az nem annyira zavarja őket. A szájra puszi már kicsit kényesebb, de vannak, akik még ezt is elnézik a külföldiektől.

Szombaton az előző napi középiskolában kezdtünk 6 prezentációval, majd elmentünk egy plázába, ahol volt egy standunk. Délután 4ig ott kellett ülni és összesen 1, azaz EGY katalógust sikerült kiadnunk :D Abszolút felesleges volt ott ülni.

Sajnos nem sikerült semmi látványosságot megnézni, pedig Batamban van egy nagy „Welcome to Batam” felirat, olyan Hollywood módra. Meg van ott egy nagy mecset, amit szintén megnéztem volna, de a többiek inkább plázákban akartak mászkálni. Az első nap élveztem a plázázást, de utána már abszolút nem, hiszen nem volt semmi, amit venni akartam, szívesebben mentem volna várost nézni. Amúgy Batamban megfigyelhető a kínai befolyás, nagyon sok kínai templom van, kevesebb a mecset, sok a kínai bolt, a kínai cuccok… ja, és a kínai, valamint szingapúri turisták. Könnyen ki lehetett őket szúrni, hiszen mindegyik ilyen kis „picsatakaró” nadrágban szaladgált, ami az indonézeknél nem nagy szokás.

Vasárnap végre tovább lehetett aludni, délben pedig mentünk át Tanjung Pinangba, ami egy hihetetlenül unalmas város. Egyszerűen semmi sincs ott a kikötőn és egy kis parton kívül. A hotelünk jó volt, volt ott medence is, de nem használtam, mert fürdőruhát nem vittem. Na meg eléggé beborult, amikor ki akartam menni, hogy vegyek egy fürdőt indonéz módra (ők rendes ruhában nyomatják a fürdőzést). A reggeli egyszerűen borzalmas volt, itt már visszafogtam az adagot, de még így is többet ettem, mint szoktam.

Hétfőn iskolákba mentünk posztert kitenni, 4 iskola után véget is ért a napunk. Mentünk is vissza a hotelbe pihenni, majd készültünk a következő napi visszautunkra Jakartába.

Az utazás során ismét rájöttem, hogy mennyire félénkek a jakartai diákok, mennyire nem mernek angolul beszélni a külföldiekkel. Batamban és Tanjung Pinangban nem egy diákkal találkoztam, akik kenik vágták az angolt, minden gond nélkül odajöttek és kérdéseket tettek fel, beszélgettek velem… ilyenkor úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, és nem csak beszélek a falnak. Volt róla szó, hogy február közepén visszamegyünk ezekbe a városokba, de sajnos a főnök nem engedte meg. Pedig nagyon szívesen visszamentem volna, ugyanis tényleg, a diákok hihetetlenül nyitottak voltak, és nem féltek az angol kommunikációtól. Ugyanakkor örültem, hogy végre visszatértünk Jakartába, ugyanis nem szerettem Ninával egy szobában lenni. Megtudtam, hogy az indonézek többsége éjszakára égve hagyja a lámpát, mert félnek a szellemektől… :D hihetetlen, hogy milyen naiv népség ez… na mindegy. Úgyhogy 6 napon keresztül kb. minden lámpa fel volt kapcsolva a szobában éjszaka, hogy Nina ne féljen. Az persze mellékes volt, hogy én meg nem tudok fénynél aludni.

Ennyit a beszámolómról :) Következő bejegyzésemben a legutóbbi hosszú hétvégémről írnék, ami alatt sikerült kiruccannom a Jakartától nem messze lévő 1000 sziget egyikére, Pulau Harapanra. 

Utazásom utolsó állomása - Lombok

December 29-én megérkeztünk utolsó állomásunkra, Lombok szigetére. Az első 2 órát Viktoriiával várakozással töltöttük, hiszen Franc és Mark nem akartak túl korán indulni, mi pedig nem akartunk túl sokat költeni a hajóra. Az állomáson ücsörögve nem 1 ajánlatot kaptunk arra, hogy elvisznek minket Kutába, persze megmagyarázni nem lehetett nekik, hogy van sofőrünk és amúgy is a barátainkra várunk. Az maradt benn a kis fejükben, hogy van sofőrünk, várunk valakire… és biztos összekötötték a kettőt. Amúgy elég nevetséges árakat ajánlgattak nekünk, az egyik pasi 400 ezer rúpiáért vitt volna el minket Kutába. Na már most a 12 órás kocsi bérlésért (sofőrrel együtt) fizettünk 350 ezer rúpiát.

Mikor a többiek is megérkeztek, kocsiba pattantunk és elindultunk Mataram felé, ugyanis Francék be akartak menni a bankba pénzt levenni. Kicsit hosszadalmas dologra számítottak, ezért mondták, hogy ne várjuk őket meg, menjünk nyugodtan.

Így hát mi elindultunk a Pink beach felé, ami a sziget másik oldalán volt. Lombokon ez volt a number 1 helyszín, amit meg akartam nézni, de aztán egy nagy csalódás ért. Ha Google-n megnézi az ember a helyet, akkor mindenhol totál rózsaszín homokot talál, de sajnos élőben ez nagyon nem így történt. Ha erősen nézte az ember a homokot, akkor láthatott némi rózsaszín beütést, de amúgy meg nem mondtam volna, hogy a Pink Beachen vagyok. Hallottam azt is, hogy nem mindegy, hogy mikor megyünk oda, elvileg késő délután válik jobban rózsaszínné a homok. Ami igaz is lehet, mert az elejéhez képest mindenképpen rózsaszínesebb árnyalata volt a homoknak.

Aztán vettük is az utunkat Kutába, ahol ismételten egy jó helyet tudtunk kifogni magunknak: a domb tetején volt a házunk, és éppen naplemente volt, ami rózsaszínné festette az égboltot nekünk. Az idegesítő dolog a sok fekete bogár volt, ami állandóan beszállt a szobába és nem maradtak nyugton. Másnapra rájöttünk, hogy a fekete bogarak elődei a legyek, így nappal a legyek társaságát, este pedig a nagy bogarak társaságát élvezhettük. Viszont nem voltak szúnyogok! Talán azért, mert nagyon régóta nem esett eső Lombokon, ezért nem jöttek elő a szúnyogok sem igazán. Állat ügyileg megfordultak nálunk a gyíkok, utolsó 2 napra pedig megjelentek a gekkók is. 

Csak utólag mondták az ismerőseim, hogy azok Jakartában elég drágák szoktak lenni… ha tudom, akkor elfogom a nagyot, és elhozom magamnak háziállatnak, majd eladom.

A szállásunk előtt találtunk egy nagyon jó warungot. Nem volt a legolcsóbb, de annyira ízlett a kaja, hogy Viktoriiával oda jártunk utána mindennap. Az étlapot kb. végigettem: volt csirke, garnéla rák, valami polipféleség, hal… inkább a tengeri herkentyűkre álltam rá. És ki is próbáltam a Lombok chillit, ami hihetetlenül erősnek bizonyult, amit a gyomrom sem bírt tovább. Ahhoz képest annyit nem szenvedtem a WC-n, de aznap éreztem az égető hatását a WC-n.

Tartózkodásunk 2. napján Franccal, Markkal és Jennyvel elmentünk néhány strandra, valamint egy kis falucskába, ahol a helyi Sasak közösség mindennapjaiba tekinthettünk be. A kenyerüket leginkább boltolással keresik, különböző anyagokból szőnek szőnyeghez hasonló dolgokat. Viktoriia nem jött el velünk, ugyanis nem bírt várni a többiekre, akik azt mondták, hogy 10re ott lesznek, viszont 11kor még mindig nem voltak sehol. Később ki is derült, hogy miért: előző nap este Franc összetalálkozott egy macskával, ami úgy gondolta, hogy a lehető legjobban bele kell mélyesztenie a karmait Franc lábába. Ezért el kellett nekik menni az ügyeletre. Aztán, amikor visszamentek és lefeküdtek aludni, akkor valami neszt hallottak, valami nagy állat járkált náluk, ami miatt másnap a menedzsment kiment hozzájuk és kikérdezték őket. Jenny elvileg velünk lakott volna, de a szobájában meglátott néhány csótányt, ami költözésre szólította őt :D kicsit fura volt, hogy indonéz létére ennyire megijedt a csótánytól, de ez van :D

Aztán írt a német Anne is, hogy jön Lombokra, és összefuthatnánk. Szilveszterkor a többiek leléptek, így ketten maradtunk Viktoriiával. Összehoztuk a találkozót Anneval, vettünk pár italt és lementünk a partra, ahol megvártuk az éjfélt. Ölelkeztünk néhány külföldivel, és néztük a tűzijátékokat, amik végig láthatóak voltak a part mentén.

Újév napján Viktoriiával fogtuk magunkat és elsétáltunk az 5 km-re lévő strandhoz. Ez 1 óra gyaloglást jelentett, bár többnek tűnt. Annyi ember még életemben nem köszönt nekem, mint azon az egy napon. Hihetetlen, hogy mennyire beindulnak az indonézek, ha külföldit látnak :D Itt eltöltöttünk egy egész napot. Persze kaptam egy kis leégést, de már meg sem kottyant, hisz addig is eleve jól le voltam égve.

Január 2-án sajnálatos módon Viktoriia lelépett, visszament Balira, így hát egyedül maradtam Kutában. Lustálkodtam dögivel, a teraszra kiülve élveztem a kilátást és a hangulatot, elmentem a kedvenc warungunkba, valamint lementem a Kuta Beachre, mert arra még nem sétáltam el. 3-án úgy döntöttem, hogy elindulok a reptérre és a reptéren fogom az éjszakát tölteni, hiszen ez a legjobb mód a spórolásra. Így is történt, a warungból az egyik emberke 50 ezer rúpiáért elvitt a reptérre motorral, minden jót kívántam neki és nekivágtam a 16 órás csövizésnek. Couch Surfingtől megismertem egy lányt, aki felajánlotta, hogy elmehetek az anyukájához, és másnap reggel kivisz a reptérre, de már beleéltem magam a 16 órás várakozásba, úgyhogy szépen megköszöntem a lehetőséget, de valami új kalandot akartam kipróbálni a reptéren éjszakázással. A reptéren ugyanakkor felturbóztak engem is, ugyanis először azt mondták, hogy lehet, hogy felférek egy előbbi jakartai gépre. Egy álmom vált volna valóra, ha előbb hazajöhetek, de aztán kiderült, hogy sajnos nem tudok visszajönni, ha csak nem kifizetek vagy 1 millió rúpiát. Ugyanis a megüresedett hely egy másik kategóriában volt. Hát nekem nem érte meg az 1 milliót, ráadásul még annyi pénzem sem volt.

A 16 órás várakozás nem volt olyan rossz, mint amilyennek először képzeltem. Megírtam néhány levelet, rejtvényt fejtettem, de sajnos aludni nem tudtam a hihetetlenül sok légy miatt. Itt valamiért nem váltották fel a legyeket a nagy, fekete bogarak. Legjobban a repülőre való felszállást vártam, hiszen ott már biztosítva volt az alvás, még, ha kényelmetlen is. De nem így történt, ugyanis kiderült, hogy a 2 órás útra is kapunk szórakoztatást, ott voltak előttünk a beszerelt képernyők a sok filmmel.

Így hát megnéztem 3 Jóbarátok részt. Természetesen landolás után aludtam be annyira, hogy a stewardessnek kellett felkeltenie, hogy le kellene már szállni.

Innen már csak a hazautat kellett megszerveznem. Először gojekkel akartam jönni (motoros taxi), de nem találtam meg a térképen a pontos helyet, ahova rendelnem kellett volna, elmagyarázni pedig tuti nem tudtam volna, hogy hol vagyok. A Gojek telefonos applikációval működik, telefonnal lehet csak megrendelni, és fix árazása van. Nem olyan, mint az „ojek”, ahol a bácsik kinn állnak az utcákon és elvinnének téged bárhová motorral. Náluk alkudni kell rendesen. A reptéren ilyennel is találkoztam, 100 ezer rúpiáért akartak elhozni. Mondtam nekik, hogy ez nagyon drága, ne nézzenek hülyének, mert Jakartában élek és nem először megyek haza a reptérről. Mondtam nekik, hogy a gojek is 52 ezret kér csak el, miért fizetnék akkor 100 ezret nekik. 80ig lementek az árban, de szerintem nem fogták fel, hogy a gojek még mindig 52 ezerbe kerül. Végülis úgy döntöttem, hogy rendelek egy kocsit Uberen, és akkor még aludni is tudok hazafele. Habár az alvás nem jött be, fél óra alatt haza is értem, és aludhattam itthon.

Ezennel véget is ér a Balis-Gilis-Lombokos kalandom, remélhetőleg hamarosan újabb utazással jelentkezhetek. Bár a január és február hónap eléggé tele lesz promóciókkal, úgyhogy az igazi utazás rám csak márciusban és áprilisban fog várni.

A következő bejegyzésemben mesélnék az első igazán vidéki promóciómról Batam és Tanjung Pinang városában.   

3 nap a paradicsomban - Gili Meno

Több, mint 12 óra utazgatás után végre megérkeztünk Gili Meno szigetére. 

Nem is pazaroltuk az időnket semmire, nekiindultunk megkeresni a szállást, amit a térkép a sziget közepére helyezett el. Gili Menoról azt kell tudni, hogy a Gili szigetek (Trawangan, Meno és Air) legkisebbik tagja, kb. 1.5 óra elég ahhoz, hogy körbejárjuk a szigetet. Ennek ellenére nem volt olyan jó érzés a dög melegben megjárni a szigetet a táskákkal és átizzadt ruhában. A legkellemetlenebb rész akkor következett, amikor odaértünk a térképen megjelölt helyhez, és egy – valószínűleg ausztrál – fiatal házaspár közölte velünk, hogy nagyon rossz helyen járunk, mert az általunk megnevezett szállás a sziget másik felén van a strandtól nem messze. Ennek a kijelentésnek persze egyikőnk sem örült, mert már mindannyian le akartunk pihenni.

Egy sor gyaloglás után összetalálkoztunk 2 német lánnyal, akik közül az egyik, Anne éppen szállást keresett. Megkérdezte, hogy tudunk-e valami szállást, így hát mondtuk neki, hogy csatlakozzon hozzánk és megkérdezzük, hogy lenne-e helye neki is. Szerencséje volt, mert amikor odaértünk, akkor neki is tudtak ágyat adni – velünk egy bungalóban. Kicsit lealkudtunk az árból, úgyhogy Anne is jól járt, és úgymond mi is, mert 5 ezer rúpiával kevesebbet kellett fizetni.

A hely nagyon hangulatos volt, a házak

valamilyen fából készültek, nem volt teljesen zárt (ezért benn hemzsegtek a szúnyogok), a fürdőszoba is nagyon jól nézett ki. Hercegnős ágyunk volt (azaz az ágy felett volt egy fátyol), és, ami a 3. napon már nem volt annyira jó érzés – a víz sós volt. Ezt már az érkezés előtt is olvastam, de úgy voltunk vele, hogy nem lesz nagy dolog. Aztán több napi fürdés után már éreztük, hogy ez nem tesz túl sok jót a bőrünkkel, pláne nem a hajunkkal. Személy szerint Jakartáig kellett várnom, hogy normálisan ki tudjam mosni a sót a hajamból, mert iszonyatosan benne maradt. Ha normális vizet akartunk volna, akkor tuti nem lett volna elég a 150 ezer rúpia egy éjszakára. Más helyek ugyanis a vizet ilyenkor megveszik, ezért az egy éjszakára jutó költségek magasabbak lesznek.

Az 1. napon nem csináltunk semmi különöset, Tiával lefeküdtünk aludni egy kicsit, Viktoriia pedig kiment a strandra. Este pedig elmentünk sétálni a sziget körül és megnéztük a naplementét. Eldöntöttük, hogy nem megyünk át másnap a Trawanganra, mert egyrészt drágább, mint a Meno (eleve ez is 2x drágább, mint Jakarta), másrészt pedig, mert nagyon zsúfolt, nagyon sok az ember. Ezért inkább a Gili Meno nyugodt környezetét választottuk.

Másnap Viktoriiával kimentünk strandra, délután külön váltunk, az estét pedig Tiával, Jennyvel, Franccal és Markkal töltöttem. Ők a Gili szigeteken csatlakoztak hozzánk. Franc és Mark (a lány indonéz, a srác angol) friss házasok, Indonéziába jöttek nászútra. Jenny pedig az indonéz barátjuk volt.   

3. napon sikerült találnunk egy olcsó búvárkodást, úgyhogy befizettünk arra. Igazából kellett itt is beszélni az emberke fejével, ugyanis Marknak és nekem drágábban akarták felszámolni a dolgot, merthogy külföldiek vagyunk. Ekkor elővettem az indonéz nyelvtudásomat és mondtam, hogy de hát Jakartában lakom, stb. stb. Aztán Franc is mondott az embernek valamit, mire az emberünk mondta, hogy ha 5 embert hozunk, akkor mindenki mehet 100 ezer rúpiáért. Vittük is az 5 embert :) A búvárkodás alatt lespannoltam egy finn házaspárral, próbáltam felmutatni a finn nyelvtudásomat, meg beszélgettünk egy kicsit. A búvárkodás alatt nagyon sok szép hallal találkoztunk, na meg 2 nagy teknőssel is :) A végére jól leégtem, estére pedig jött a szenvedés. Nem is tudtam elmenni sehova, a lányok hozták nekem az aloe verás krémeket, hogy kenegessem magam. Annyi szerencsém volt, hogy póló volt rajtam a búvárkodás alatt, úgyhogy legalább a hátam nem sült széjjel. Ugyanakkor a következő napra a terv Lombok volt, azaz nem kellett túl sokat sétálni, mozogni. Ennek ellenére így is fájdalmas volt minden egyes lépés, valamint ülés.

A reggeli hajót csak Viktoriiával kaptuk el, Franc és Mark nem akart túl korán indulni, úgyhogy ők később jöttek a gyors hajóval, amit mi nem akartunk kifizetni. Így Viktoriiával Bangsal kikötőben vártunk 2 órát, valamint tettük ki magunkat a sok helyinek, akik mindenáron el akartak vinni Kutába „mindössze” 400 ezer rúpiáért. Azonban megérkeztek a többiek is, és mehettünk utunkra.

A következő részben Lombokról lesz szó, ahol újra találkoztunk a német Anneval, ahol megünnepeltük a Szilvesztert, és ahol 16 órát töltöttem el a repülőtéren. 

Bali és az indonéz hajókázás problémái

24-én reggel elég korán kellett kelni, hiszen Tia, az indonéz útitársunk busza megérkezett Denpasarba. Onnan várta a sofőrünket, és jöttek értünk. A sofőr amúgy kész lehúzás volt, 550 ezer rúpia volt egy napra. Elég hamar rájöttünk, hogy hármunkra ez nem volt a legjobb üzlet. Ezért a nap közepén eldöntöttük, hogy másnap nem béreljük fel az emberünket, hanem gyalog megyünk neki Ubud városának és látnivalóinak.

A nap folyamán az Uluwatu templomot, a Tanah Lot templomot és egy strandot látogattunk meg. Nagyon tetszett mindegyik, de nem voltam tőlük annyira elájulva annak ellenére, hogy mindenki annyira fényezi Balit.

Ami nagyon megfogott Baliban, az az építészet. Hihetetlen szépek a templomok, bár nem azok, amiket látogatni lehet, hanem az utcán lévők, ahova tényleg csak imádkozni járnak a hinduk – mert Balinak főként hindu lakosai vannak. A legérdekesebb látvány egy keresztény templom volt, ami szintén balinéz stílusban épült. Sajnos képem nincs róla. Az építészeten kívül viszont semmi olyan nem volt a szigeten, ami nagyon tetszett volna. Persze szép volt a táj, meg a strand is, de… Lombok sokkal szebb volt. Na meg persze több fehér embert lehetett látni, mint indonézt, semmi indonéz érzés nem volt az egész szigeten.

Mielőtt mentem volna Balira, tájékoztattak, hogy iszonyatosan lehúzzák a külföldieket, mindenhol megvan szabva a helyi és a külföldi ár. Ennek ellenére 1 helyen kellett külföldi árat fizetni, egy strandon. (A helyi ár 4 ezer volt, a külföldieknek 10 ezer… na most nem azon a 6 ezer rúpián fog múlni az életem, úgyhogy nem kezdtünk el alkudozni Viktoriiával, hogy olcsóbban mehessünk be) Amúgy minden máshelyen, ahova mentünk csak gyerek és felnőtt jegy volt, ami szerintem nagyon korrektnek nevezhető. Az Uluwatu elég üres volt, a Tanah Lotnál viszont elég nagy volt a tömeg, nem kevés fehér emberrel. 

A mai napig nem tudom elképzelni, hogy ott miért nem lehet megtalálni a külföldieknek szabott árakat, hiszen az egész ország arról szól, hogy minél több pénzt húzhassanak le az emberről. Na mindegy. 

Az este Ubud városában tértünk nyugovóra. Egy közeli warungban vacsoráztunk. 2 hónap után végre alkalmam volt disznóhúst enni! Ugye hindu szigeten a disznóhús könnyebben megtalálható, mint a muszlim többségű Jáva szigetén. Eldöntöttem, hogy másnap is disznóhúst fogok enni.

A következő nap a majmok erdejébe mentünk el, ahol többségben voltak a majmok, mint az emberek. Szereztem is egy új barátot, aki önként rám vetette magát és pózolni kezdett a kezemen. 

A végén próbált kutatni a táskámban, de sikertelenül. Az erdő után elnéztünk az Ubud Palacebe, majd a lányok leléptek motort bérelni, hogy elmenjenek egy barlanghoz. Nem csatlakoztam hozzájuk, inkább elmentem egyedül sétálgatni, több utcai templomot felfedezni, és beültem a Starbucksba meginni egy kávét és netezni pár órát. Miután visszajöttek a lányok, elmentünk egy utolsó vacsorára és indultunk is Padang Baire, hogy komppal átmenjünk a Gili szigetekre.

A kikötőben kiderült, hogy a komp nem megy a Gili szigetekre, hanem csak Lombokra. Ha a Gilikre akarunk menni, akkor gyors hajók mennek, persze többször annyiért (míg a komp 43 ezer rúpia volt, addig a gyors hajóért 450 ezret kellett fizetni, és ez csak a minimum volt – persze nekünk, mint külföldieknek tuti kivetették volna a 750 ezres árat). Időben is nagy eltérés volt, a gyors hajó 1 óra alatt ott volt a Giliken, mi pedig 5 órát döcöghettünk az óceánon. Este 9kor indultunk neki a hajóval. Már előtte hallottam az indonéz hajókról, hogy nem a legbiztonságosabbak, mostanában elég sok csak szimplán lefullad az óceán kellős közepén. Ennek ellenére a komp normálisan nézett ki. Miután elindultunk, dülöngéltünk össze-vissza, Viktoriiával kicsit meg is ijedtünk, hogy mire vetemedtünk. De elment az 5 óra, és épségben átértünk Lombok szigetére. A probléma ott folytatódott, hogy nem abba a kikötőbe érkeztünk, ahonnan indultak a hajók a Gili szigetekre. Lembar kikötő mindössze 2 órára volt Bangsaltól, ahonnan a kis hajók indulnak a Gilikre. A közlekedés elég gyér volt, semmi shuttle busz, tömegközlekedés nagyon lassú, és persze a Gilikre reggel indul a hajó, meg este. Természetesen hajnali 2-3kor nem az esti hajó elérésére gondoltunk. Így hát maradt a taxi.

Hajnali 5 óra körül elkezdtük intézni a taxit, sikeresen felhívtuk őket, akik mondták, hogy ki kellene gyalogolnunk a 10-15 percre lévő Indomarethez, mert taxi nem mehet be a kikötőbe. El is indultunk hát, aztán jöttek a helyiek, és realizálódott bennem, hogy erről a kikötőről már hallottam: a helyiek nem engedik be a taxisokat a faluba, azért, hogy ők szállíthassák az utasokat ki a kikötőből, persze jó sok pénzért. Tudatták velünk, hogy a taxink nem fog megérkezni, és kényetlenek vagyunk az ő szolgáltatásukat igénybe venni. Taxi amúgy tényleg nem nagyon volt a közelben. 200 ezerért le is tudtunk alkudni egy angkotot, ami még mindig nagyon drága volt, de legalább 3-an voltunk. Én kicsit tartottam a srácoktól, főleg, hogy a legközelebbi benzinkútnál meg akartak állni és akkor elkértek tőlünk 100 ezret, hogy fel tudják tankolni a járgányt. Elég sokáig csak szótlanul ültem a hátsó ülésen és szorgalmasan mondtam a Miatyánkot, hogy érjünk oda a másik kikötőből, és érjen véget ez a rémálom.

Egy idő után elkönyveltem magamban, hogy nem fogjuk elérni a hajót a Gilikhez. Amikor elindultunk, volt egy másik ember, aki elkezdett minket követni, majd egy idő után elhajtott mellettünk. Elkezdtem kombinálni, hogy biztos előremegy az ember, és lebeszéli, hogy mivel lekéstük a hajót, vigyenek át minket valahogy máshogy, persze jó sok pénzért. A másik pedig az előttünk magasodó hegy volt, ahova ki volt írva (1.5 óra autóút után), hogy 2 órás az út. Ha való igaz lett volna, akkor simán nem érünk oda Bangsalba. Szerencsére kicsit hülyeség volt kiírva az út szélére, és mi is odaértünk Bangsalba.

Azonban még mindig messze voltunk a Giliktől. Történt ugyanis, hogy mi 3an a helyiek által használt csónakkal akartunk menni, és nem a gyors hajókkal. Nem azért, mert tömérdek időnk volt, hanem, mert kevés pénzünk. Gili Menora ugyanis 14 ezer rúpia volt a jegy, ugyanez gyors hajóra 85 ezer. A 14 ezer rúpiás hajó is odaér fél óra alatt. A hátulütője viszont az volt, hogy meg kellett várni, hogy összegyűljön 40 ember. Mivel a Meno a legkisebb sziget, számíthattunk arra, hogy a legtöbb ember nem oda akar menni, hanem a híresebb testvérére, a Gili Trawanganra. Végül 1 órát kellett várnunk a 40 emberre. Ezalatt az idő alatt 4 vagy 5 hajót indítottak el a Gili Trawanganra. Szívtam a fogamat, hogy mi miért nem oda akarunk menni inkább. De először a cuccunkat akartuk lepakolni a szálláson, Trawangant pedig a következő napra akartuk hagyni.

Következő bejegyzésemben folytatnám Gilis élményeinket, ahol csapatunk bővült 3 taggal, ahol megismerkedtünk a német Anneval, ahol teknőcökkel úszhattunk, és ahol megkaptam indonéz tartózkodásom alatti legsúlyosabb leégését.   

Újabb repteres sztorik – avagy érkezésem Balira

Végre eljött az újabb utazás napja. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt utazni, legszívesebben inkább itthon végigültem volna az ünnepeket és pihentem volna egy nagyot. Főleg a pénzügyek miatt is tettem volna ezt, hiszen úgy éreztem, hogy 3 millió rúpia (60 ezer Forint) nem lesz elég a 12 napra.

A tervezett 3 órási indulást Deswa kollegám előrehozta 2 órára. Ő vitt ki a reptérre, viszont 4kor volt valami tervezett találkozója, ezért vissza akart érni. Mondom nem gond, én tudok várni a reptéren, ez nem jelent semmi akadályt. Végül akkora volt a forgalom, hogy nem hogy ő nem ért vissza 4re a tervezett találkozójára, de még a reptéren sem voltunk még kinn 4kor. Ez egy negatív rekord a jakartai tartózkodásom alatt, hiszen a suli és a reptér közötti utat fél óra alatt meg lehet tenni. (ez az eddigi pozitív rekordom… na jó, 36 perc)

Nagy nehezen kikecmeregtünk a 3. terminálra, ami teljesen máshogy nézett ki, mint az 1-es és a 2-es, és tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen én arra a terminálra érkeztem Indonéziába. Kicsit kellett keringenem, hogy megtaláljam a kapukat, hiszen felmentem az emeletre és mindenhol az Air Asia színei díszelegtek. Csak utána mondták, hogy a LionAirt megtalálhatom a belföldi indulásnál. Na mondom acht soo… 

Aztán találkoztam a rémálmommal: több 100 ember, és csak 2 kapu volt használatban: 1 az Air Asia belföldi járatainak, és 1 a Lion Air belföldi járatainak. Épp Surabayába hívták az embereket, mikor látom, hogy osztogatják az italokat és az ételeket. Kicsit gyanús volt a dolog, hiszen nem szoktak csak úgy ételt osztogatni, kivéve a repülőtéren lévő Mikulás, aki minden kisgyereknek egy nyalókát adott a kezébe. Mivel az ég adta világon sehol nem volt egy kivetítő, hogy mikor, honnan, milyen gépek mennek, ezért megnéztem a Soekarno Hatta honlapján az indulásokat. Hát 1 órás késés volt éppen, úgyhogy már akkor elkönyveltem, hogy tuti, hogy én is késni fogok 1 órát. De legalább kaptam én is vizet és kaját. És tényleg késtünk.

Az út jó volt, ablak mellett ültem, és sikeresen el is aludtam. Úgy éreztem, hogy nem alszok, de ehhez képest elég hamar elment a 2 órás repülőút. Ilyen jót repülőn még nem aludtam.

Denpasarba érve már a repülőtéren megmutatkoztak a balinéz jelek: az érkezési oldalon nem egy szobor volt kis szökőkúttal, halakkal. Képet sajnos nem csináltam róla, mert siettem, ezért itt egy internetes kép:

Este 10 óra után voltunk ugyanis, én pedig oda akartam érni a szállásra, viszont még egy jó kis taxikeresgélés ettől még elválasztott.

Az Interneten utánajártam, hogy 50 ezer rúpiáért be lehet érni Kutába Denpasarból, ezért tartottam is magam ahhoz, hogy én 50 ezer rúpiánál többet nem fogok fizetni. A terminálból kilépve megrohamoztak a taxisok az ajánlatukkal, kivétel nélkül 150 ezerért vittek volna el Kutába. Na mondom ennyire hülyének ne nézzenek, 5 km-re van a hely, 15 perc alatt ott vagyunk. Aztán jött a legviccesebb beszólás este 10kor: nagy a forgalom, azért ennyi az ár. Na mondom ember, nagy forgalom Jakartában van, nem itt. Én csak röhögtem a taxison, meg ő is rajtam, mindketten hülyének tartottuk a másik árazását. Végül egy ember ajánlotta fel, hogy motorral elvisz a hotelig 50 ezer rúpiáért. Persze nem mosolyogtam a dologtól, de legalább 50 ezret kell fizetnem, hogy odaérjek. Pár perc séta után kicsit féltem az embertől, ugyanis mentünk, mentünk, aztán az út egyre sötétebb volt. Féltem, hogy mi van, hogy ha ez most megkésel, hiszen 3 millió van a táskámban, stb. stb. De aztán kiderült, hogy a motoroknak való parkoló kicsit távolabb volt. Az ember aztán próbálta felemelni az árat, de mondtam neki, hogy nem, 50 ezerben egyeztünk meg. Végig sírt a szája, hogy nagyon hosszú az út, az 50 ezer az neki kevés. Tudattam vele, hogy Jakartában 50 ezret kell fizetni a motoros taxisoknak kb. 25 km-ért, úgyhogy szépen maradjon csöndben, mert neki a felét se kell levezetnie. Aztán sikeresen továbbment a hotelen is, mikor észrevettük, persze visszafordultunk, és akkor is mondta, hogy ezért fel fog számolni pluszt. Én nem szóltam semmit, odaértünk, belenyomtam a markába az 50-est és otthagytam. Nem kiabált utánam, hogy többet kellene adni, úgyhogy nem volt probléma. Végülis ne is problémázzon, ő mondta, hogy elvisz a hotelig 50-ért… :D

Viktoriia, az ukrán útitársam már ott volt a hotelben, de már aludt. A hotel elnevezés amúgy túlzás, szállón voltunk, egy szobában 9-en voltunk. Kicsit megdöbbentem, mikor beléptem a szobába: előttem 3 db 3 emeletes ágy volt, és miért is ne, a legtetején aludtam :D

Mentem is aludni, hiszen másnap korán kellett kelni.

Következő bejegyzésemben bővebben írok a Balin szerzett élményeimről :)

Januári promóciók

Már vártam a januárt, hiszen akkor kezdődnek a promóciók Jakartán kívül. Meg is kaptam a beosztást, bár sajnos azóta módosult is a holland cserediákoknak köszönhetően… az elején kezdtünk volna Balival január 6. és 9. között, aztán egy 4 napos nagy kiállítás Jakartában, január 14. és 19. között Batam sziget, a hónap végén pedig ismét egy 4 napos jakartai kiállítás. Elvileg Lampungba is megyek, remélhetőleg az lesz majd a hónap elején, ki tudja… 

Ami nagyon felhúzott, az a Bali. Eredetileg ugye hónap elejére raktuk, de az a hollandoknak nem jó… én nem értem, hogy miért feladata a főnöknek az, hogy elvigye őket Balira, még akkor sem, ha megígérte nekik. Nekem is megígért egy csomó dolgot, de nem veszem komolyan, mert nem az ő feladata, hogy azokat megadja nekem… 

Amikor mentem Bromora, a kettő holland elkezdett panaszkodni, hogy ők is annyira elmennének, de mivel suliban vannak meg tanulniuk kell, nem tudnak elmenni. Most itt van egy tök hosszú szünetük, amikor el tudnának menni akármerre, ennek ellenére a csaj speciel hazament Hollandiába (mikor eleve január végén már mennek haza…), a srác meg holt nem csinál semmit a karácsony alatt. Kb. csak arra várnak, hogy Brury megvegye nekik a repjegyet és vigye a seggüket más városokba. Én meg szépen megterveztem, hogy mivel megyünk promózni Balira, nem maradok Balin több napot, megnézem a távolabbi helyeket, promóció alatt pedig látom a várost és a közeli strandokat. De most úgy néz ki, hogy pár lusta holland miatt költhetek újabb kb. 800 ezer rúpiát, ha látni akarom Bali strandjait. Per pillanat elég pipa vagyok a hollandokra is, és a főnökre is. Hiába mondja, hogy nem fontosabbak neki a hollandok, eléggé úgy néz ki… mert amit nekem ígért, az nem zavarja őt természetesen, hogy nem csinálta meg. 

 

Ezennel elbúcsúznék tőletek idén, minden olvasómnak kellemes karácsonyt és boldog Újévet :) 

Jövőre jelentkezem a Balis-Gilis-Lombokos élményekkel :)