3 nap a paradicsomban - Gili Meno

Több, mint 12 óra utazgatás után végre megérkeztünk Gili Meno szigetére. 

Nem is pazaroltuk az időnket semmire, nekiindultunk megkeresni a szállást, amit a térkép a sziget közepére helyezett el. Gili Menoról azt kell tudni, hogy a Gili szigetek (Trawangan, Meno és Air) legkisebbik tagja, kb. 1.5 óra elég ahhoz, hogy körbejárjuk a szigetet. Ennek ellenére nem volt olyan jó érzés a dög melegben megjárni a szigetet a táskákkal és átizzadt ruhában. A legkellemetlenebb rész akkor következett, amikor odaértünk a térképen megjelölt helyhez, és egy – valószínűleg ausztrál – fiatal házaspár közölte velünk, hogy nagyon rossz helyen járunk, mert az általunk megnevezett szállás a sziget másik felén van a strandtól nem messze. Ennek a kijelentésnek persze egyikőnk sem örült, mert már mindannyian le akartunk pihenni.

Egy sor gyaloglás után összetalálkoztunk 2 német lánnyal, akik közül az egyik, Anne éppen szállást keresett. Megkérdezte, hogy tudunk-e valami szállást, így hát mondtuk neki, hogy csatlakozzon hozzánk és megkérdezzük, hogy lenne-e helye neki is. Szerencséje volt, mert amikor odaértünk, akkor neki is tudtak ágyat adni – velünk egy bungalóban. Kicsit lealkudtunk az árból, úgyhogy Anne is jól járt, és úgymond mi is, mert 5 ezer rúpiával kevesebbet kellett fizetni.

A hely nagyon hangulatos volt, a házak

valamilyen fából készültek, nem volt teljesen zárt (ezért benn hemzsegtek a szúnyogok), a fürdőszoba is nagyon jól nézett ki. Hercegnős ágyunk volt (azaz az ágy felett volt egy fátyol), és, ami a 3. napon már nem volt annyira jó érzés – a víz sós volt. Ezt már az érkezés előtt is olvastam, de úgy voltunk vele, hogy nem lesz nagy dolog. Aztán több napi fürdés után már éreztük, hogy ez nem tesz túl sok jót a bőrünkkel, pláne nem a hajunkkal. Személy szerint Jakartáig kellett várnom, hogy normálisan ki tudjam mosni a sót a hajamból, mert iszonyatosan benne maradt. Ha normális vizet akartunk volna, akkor tuti nem lett volna elég a 150 ezer rúpia egy éjszakára. Más helyek ugyanis a vizet ilyenkor megveszik, ezért az egy éjszakára jutó költségek magasabbak lesznek.

Az 1. napon nem csináltunk semmi különöset, Tiával lefeküdtünk aludni egy kicsit, Viktoriia pedig kiment a strandra. Este pedig elmentünk sétálni a sziget körül és megnéztük a naplementét. Eldöntöttük, hogy nem megyünk át másnap a Trawanganra, mert egyrészt drágább, mint a Meno (eleve ez is 2x drágább, mint Jakarta), másrészt pedig, mert nagyon zsúfolt, nagyon sok az ember. Ezért inkább a Gili Meno nyugodt környezetét választottuk.

Másnap Viktoriiával kimentünk strandra, délután külön váltunk, az estét pedig Tiával, Jennyvel, Franccal és Markkal töltöttem. Ők a Gili szigeteken csatlakoztak hozzánk. Franc és Mark (a lány indonéz, a srác angol) friss házasok, Indonéziába jöttek nászútra. Jenny pedig az indonéz barátjuk volt.   

3. napon sikerült találnunk egy olcsó búvárkodást, úgyhogy befizettünk arra. Igazából kellett itt is beszélni az emberke fejével, ugyanis Marknak és nekem drágábban akarták felszámolni a dolgot, merthogy külföldiek vagyunk. Ekkor elővettem az indonéz nyelvtudásomat és mondtam, hogy de hát Jakartában lakom, stb. stb. Aztán Franc is mondott az embernek valamit, mire az emberünk mondta, hogy ha 5 embert hozunk, akkor mindenki mehet 100 ezer rúpiáért. Vittük is az 5 embert :) A búvárkodás alatt lespannoltam egy finn házaspárral, próbáltam felmutatni a finn nyelvtudásomat, meg beszélgettünk egy kicsit. A búvárkodás alatt nagyon sok szép hallal találkoztunk, na meg 2 nagy teknőssel is :) A végére jól leégtem, estére pedig jött a szenvedés. Nem is tudtam elmenni sehova, a lányok hozták nekem az aloe verás krémeket, hogy kenegessem magam. Annyi szerencsém volt, hogy póló volt rajtam a búvárkodás alatt, úgyhogy legalább a hátam nem sült széjjel. Ugyanakkor a következő napra a terv Lombok volt, azaz nem kellett túl sokat sétálni, mozogni. Ennek ellenére így is fájdalmas volt minden egyes lépés, valamint ülés.

A reggeli hajót csak Viktoriiával kaptuk el, Franc és Mark nem akart túl korán indulni, úgyhogy ők később jöttek a gyors hajóval, amit mi nem akartunk kifizetni. Így Viktoriiával Bangsal kikötőben vártunk 2 órát, valamint tettük ki magunkat a sok helyinek, akik mindenáron el akartak vinni Kutába „mindössze” 400 ezer rúpiáért. Azonban megérkeztek a többiek is, és mehettünk utunkra.

A következő részben Lombokról lesz szó, ahol újra találkoztunk a német Anneval, ahol megünnepeltük a Szilvesztert, és ahol 16 órát töltöttem el a repülőtéren.