Bali és az indonéz hajókázás problémái

24-én reggel elég korán kellett kelni, hiszen Tia, az indonéz útitársunk busza megérkezett Denpasarba. Onnan várta a sofőrünket, és jöttek értünk. A sofőr amúgy kész lehúzás volt, 550 ezer rúpia volt egy napra. Elég hamar rájöttünk, hogy hármunkra ez nem volt a legjobb üzlet. Ezért a nap közepén eldöntöttük, hogy másnap nem béreljük fel az emberünket, hanem gyalog megyünk neki Ubud városának és látnivalóinak.

A nap folyamán az Uluwatu templomot, a Tanah Lot templomot és egy strandot látogattunk meg. Nagyon tetszett mindegyik, de nem voltam tőlük annyira elájulva annak ellenére, hogy mindenki annyira fényezi Balit.

Ami nagyon megfogott Baliban, az az építészet. Hihetetlen szépek a templomok, bár nem azok, amiket látogatni lehet, hanem az utcán lévők, ahova tényleg csak imádkozni járnak a hinduk – mert Balinak főként hindu lakosai vannak. A legérdekesebb látvány egy keresztény templom volt, ami szintén balinéz stílusban épült. Sajnos képem nincs róla. Az építészeten kívül viszont semmi olyan nem volt a szigeten, ami nagyon tetszett volna. Persze szép volt a táj, meg a strand is, de… Lombok sokkal szebb volt. Na meg persze több fehér embert lehetett látni, mint indonézt, semmi indonéz érzés nem volt az egész szigeten.

Mielőtt mentem volna Balira, tájékoztattak, hogy iszonyatosan lehúzzák a külföldieket, mindenhol megvan szabva a helyi és a külföldi ár. Ennek ellenére 1 helyen kellett külföldi árat fizetni, egy strandon. (A helyi ár 4 ezer volt, a külföldieknek 10 ezer… na most nem azon a 6 ezer rúpián fog múlni az életem, úgyhogy nem kezdtünk el alkudozni Viktoriiával, hogy olcsóbban mehessünk be) Amúgy minden máshelyen, ahova mentünk csak gyerek és felnőtt jegy volt, ami szerintem nagyon korrektnek nevezhető. Az Uluwatu elég üres volt, a Tanah Lotnál viszont elég nagy volt a tömeg, nem kevés fehér emberrel. 

A mai napig nem tudom elképzelni, hogy ott miért nem lehet megtalálni a külföldieknek szabott árakat, hiszen az egész ország arról szól, hogy minél több pénzt húzhassanak le az emberről. Na mindegy. 

Az este Ubud városában tértünk nyugovóra. Egy közeli warungban vacsoráztunk. 2 hónap után végre alkalmam volt disznóhúst enni! Ugye hindu szigeten a disznóhús könnyebben megtalálható, mint a muszlim többségű Jáva szigetén. Eldöntöttem, hogy másnap is disznóhúst fogok enni.

A következő nap a majmok erdejébe mentünk el, ahol többségben voltak a majmok, mint az emberek. Szereztem is egy új barátot, aki önként rám vetette magát és pózolni kezdett a kezemen. 

A végén próbált kutatni a táskámban, de sikertelenül. Az erdő után elnéztünk az Ubud Palacebe, majd a lányok leléptek motort bérelni, hogy elmenjenek egy barlanghoz. Nem csatlakoztam hozzájuk, inkább elmentem egyedül sétálgatni, több utcai templomot felfedezni, és beültem a Starbucksba meginni egy kávét és netezni pár órát. Miután visszajöttek a lányok, elmentünk egy utolsó vacsorára és indultunk is Padang Baire, hogy komppal átmenjünk a Gili szigetekre.

A kikötőben kiderült, hogy a komp nem megy a Gili szigetekre, hanem csak Lombokra. Ha a Gilikre akarunk menni, akkor gyors hajók mennek, persze többször annyiért (míg a komp 43 ezer rúpia volt, addig a gyors hajóért 450 ezret kellett fizetni, és ez csak a minimum volt – persze nekünk, mint külföldieknek tuti kivetették volna a 750 ezres árat). Időben is nagy eltérés volt, a gyors hajó 1 óra alatt ott volt a Giliken, mi pedig 5 órát döcöghettünk az óceánon. Este 9kor indultunk neki a hajóval. Már előtte hallottam az indonéz hajókról, hogy nem a legbiztonságosabbak, mostanában elég sok csak szimplán lefullad az óceán kellős közepén. Ennek ellenére a komp normálisan nézett ki. Miután elindultunk, dülöngéltünk össze-vissza, Viktoriiával kicsit meg is ijedtünk, hogy mire vetemedtünk. De elment az 5 óra, és épségben átértünk Lombok szigetére. A probléma ott folytatódott, hogy nem abba a kikötőbe érkeztünk, ahonnan indultak a hajók a Gili szigetekre. Lembar kikötő mindössze 2 órára volt Bangsaltól, ahonnan a kis hajók indulnak a Gilikre. A közlekedés elég gyér volt, semmi shuttle busz, tömegközlekedés nagyon lassú, és persze a Gilikre reggel indul a hajó, meg este. Természetesen hajnali 2-3kor nem az esti hajó elérésére gondoltunk. Így hát maradt a taxi.

Hajnali 5 óra körül elkezdtük intézni a taxit, sikeresen felhívtuk őket, akik mondták, hogy ki kellene gyalogolnunk a 10-15 percre lévő Indomarethez, mert taxi nem mehet be a kikötőbe. El is indultunk hát, aztán jöttek a helyiek, és realizálódott bennem, hogy erről a kikötőről már hallottam: a helyiek nem engedik be a taxisokat a faluba, azért, hogy ők szállíthassák az utasokat ki a kikötőből, persze jó sok pénzért. Tudatták velünk, hogy a taxink nem fog megérkezni, és kényetlenek vagyunk az ő szolgáltatásukat igénybe venni. Taxi amúgy tényleg nem nagyon volt a közelben. 200 ezerért le is tudtunk alkudni egy angkotot, ami még mindig nagyon drága volt, de legalább 3-an voltunk. Én kicsit tartottam a srácoktól, főleg, hogy a legközelebbi benzinkútnál meg akartak állni és akkor elkértek tőlünk 100 ezret, hogy fel tudják tankolni a járgányt. Elég sokáig csak szótlanul ültem a hátsó ülésen és szorgalmasan mondtam a Miatyánkot, hogy érjünk oda a másik kikötőből, és érjen véget ez a rémálom.

Egy idő után elkönyveltem magamban, hogy nem fogjuk elérni a hajót a Gilikhez. Amikor elindultunk, volt egy másik ember, aki elkezdett minket követni, majd egy idő után elhajtott mellettünk. Elkezdtem kombinálni, hogy biztos előremegy az ember, és lebeszéli, hogy mivel lekéstük a hajót, vigyenek át minket valahogy máshogy, persze jó sok pénzért. A másik pedig az előttünk magasodó hegy volt, ahova ki volt írva (1.5 óra autóút után), hogy 2 órás az út. Ha való igaz lett volna, akkor simán nem érünk oda Bangsalba. Szerencsére kicsit hülyeség volt kiírva az út szélére, és mi is odaértünk Bangsalba.

Azonban még mindig messze voltunk a Giliktől. Történt ugyanis, hogy mi 3an a helyiek által használt csónakkal akartunk menni, és nem a gyors hajókkal. Nem azért, mert tömérdek időnk volt, hanem, mert kevés pénzünk. Gili Menora ugyanis 14 ezer rúpia volt a jegy, ugyanez gyors hajóra 85 ezer. A 14 ezer rúpiás hajó is odaér fél óra alatt. A hátulütője viszont az volt, hogy meg kellett várni, hogy összegyűljön 40 ember. Mivel a Meno a legkisebb sziget, számíthattunk arra, hogy a legtöbb ember nem oda akar menni, hanem a híresebb testvérére, a Gili Trawanganra. Végül 1 órát kellett várnunk a 40 emberre. Ezalatt az idő alatt 4 vagy 5 hajót indítottak el a Gili Trawanganra. Szívtam a fogamat, hogy mi miért nem oda akarunk menni inkább. De először a cuccunkat akartuk lepakolni a szálláson, Trawangant pedig a következő napra akartuk hagyni.

Következő bejegyzésemben folytatnám Gilis élményeinket, ahol csapatunk bővült 3 taggal, ahol megismerkedtünk a német Anneval, ahol teknőcökkel úszhattunk, és ahol megkaptam indonéz tartózkodásom alatti legsúlyosabb leégését.