Összedőlő A tervek, épülő B tervek

Még Magyarországon voltam, amikor összeismerkedtem egy lánnyal Semarangból, aki meg akarta mászni a Bromo vulkánt. A címmel ellentétben ez a dolog összejött, ma sikeresen lefoglaltam a repülőjegyet a Citilink légitársaság segítségével november 13. és november 16. között Surabayába. Ott találkozok majd a semarangi lánnyal, valamint csatlakozik hozzánk egy szingapúri lány is. Az éjszakát ott töltjük, majd másnap reggel indulunk busszal Probolinggo – Cemoro Lawangba, ahova remélhetőleg délután 3ra oda is érünk. Aztán éjfélkor uccu neki a hegynek, hogy felérjünk a vasárnap napfelkeltére. Egy egész napunk lesz, hogy kiélvezzük a Bromo által nyújtott lehetőségeket, aztán hétfőn délelőtt indulunk is vissza Surabayába, ahonnan repülök is vissza Jakartába.

A problémát jelentő esemény viszont a mexikói lány visszalépése, aki mégsem jön Indonéziába. Úgyhogy több dolog is bukott: egyelőre nem tudom, hogy a karácsonyi szünetem alatt kivel menjek el akárhova is december 24. és január 3. között, a lakást nem tudom egyedül fizetni, az irodában pedig egyedüli külföldi leszek. Az utóbbit nem akarom nagyon túlreagálni, ugyanis a helyzet itt cseppet sem olyan, mint Indiában. Itt az emberek nagyon barátságosak, ha bejönnek reggel a munkahelyre, akkor nem azzal kezdenek, hogy leülnek a gépük elé dolgozni és nem azzal végeznek, hogy felállnak onnan, hanem élményekkel, ökörködéssel megy el a nap, miközben dolgoznak is valamit. Ezért van az, hogy munkaidőben kezdünk el enni különféle dolgokat: vagy indonéz rágcsákat, vagy gyümölcsöt, vagy csokit, vagy valamit. Vagy éppen Rully kezd el indonézül tanítani, mindenféle sült állatokról képet mutogatni Google-n, stb. Vagy éppen ugratjuk egymást a főnökkel. Az irodában inkább Bruryval, Rullyval és Putrival (ő lány) beszélgetek, ők jól tudnak angolul. A többiek kicsit gyengébben beszélnek, úgyhogy  hozzájuk kell egy fordító. De ők is nagyon aranyosak.

A lakás problémája nem tudom, hogy lesz megoldva. Ha 2 nappal előbb szólt volna a lány, akkor nem vettem volna meg mindenféle tisztítószert a lakásba. Ugyanis valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb át leszek téve a koleszba, hiszen az egész lakást egyedül nem tudom kifizetni. Szerencsére a mini sütőt és a gázt nem vettem meg, arra gondoltam, hogy azzal majd megvárom a mexikói csajt, hogy közösen megvesszük, mert az biztos nem kis pénz. Hogy milyen okos voltam én abban a pillanatban! Aztán felvetettem az ötletet a főnöknek, hogy mi lenne, ha tennénk ki egy hirdetés a suliban, hogy hátha valaki beköltözne szívesen a szobába, és akkor nem kellene problémázni miatta. Még nem kaptam meg a választ, de remélem a legjobbakat, és azt, hogy nem kell kiköltöznöm. Bár biztos, hogy egy koleszos szobát nem kell annyit takarítanom, mint ezt a lakást :D

Aztán a karácsonyi szünet… több opció felmerült. Első tervként felmentem szépen Couch Surfingre és megnéztem, hogy hátha akad valaki jóravaló, aki éppen december 24. és január 3. között menne valamerre egy kis időre. És lám, 2 embert is találtam! Az egyik indonéz lány Lombokon lesz december 26.-31. között, ami tök jó, mert elmennék én is oda, utána pedig átmennék Balira, ahol meglátogatnám az amerikai Luke-ot. Aztán egy tajvani lány pedig kicsit messzebbre szabta az úticélt Papua közelébe, de ő csak úgy írta meg, hogy karácsonykor lesz ott. Úgyhogy mindkettőjükre ráírtam, aztán lesz, ami lesz. Ugyanakkor lenne lehetőség Yogyakarta közelébe menni strandokat felfedezni azzal a lánnyal, akivel megyünk a Bromohoz is, de őszintén szólva 2 hét időtartamra szívesebben mennék valami Jáva kívül lévő helyre. Úgyhogy szurkoljatok, hogy valaki írjon vissza minél hamarabb, hogy ne kelljen szomorúan eltöltenem a karácsonyt :D

Promóciók a középiskolákban

Eddig 2 promóción vettem részt, az egyik egy számítástechnikai iskolában volt, a másik pedig egy keresztény iskolában. Mindkét intézmény nagy volt. Azt gondoltam, hogy itt Indonéziában elég puritán körülmények uralkodhatnak egy középiskolában, de ez nem egészen így volt, mindenhol csupa tisztaság, légkondi, tiszta egyenruha, stb. stb. Aztán lehet, hogy mindegyik privát volt – a keresztény biztosan, mert azt mondták is.

Ami mindkét iskolában közös volt, és van egy olyan érzésem, hogy a következő helyeken is meglesz ez a tapasztalat: iszonyatosan nem akarnak angolul beszélni a gyerekek, hiába értik meg, hogy mit mondok, nem akarnak megszólalni – az egyik tanár mondta, hogy ez azért van, mert általában kiröhögik egymást, ha tévesztenek, ezért inkább nem is szólalnak meg. Aztán ugye a tinédzser kor ugyebár arról szól, hogy minél vagányabbnak tűnjünk a barátaink előtt azzal, hogy beszólunk a tanároknak vagy éppen annak a külföldinek, aki nem tud indonézül. Mindkét iskolában találkoztam ezzel a jelenséggel, de inkább az elsőben volt ez jelentősebb, főleg az egyik osztálynál, ahol pár fiú nagyon mondta ott a magáét indonézül. Kicsit lelkileg meg is viselt a dolog, de aztán egyből jobb kedvem lett, amikor a következő osztályba bementünk, és ott volt a sok mosolygós lány – velük csináltunk egy csoportképet is.

A számítástechnikai iskola igazgatónője egy roppant aranyos (és nagyon szép!) asszony volt, akivel elkezdtünk beszélgetni, megkérdezte, hogy vannak-e itt barátaim. Amikor mondtam neki, hogy 2 barátnőm Depokban, egyik nagyon közeli városban lakik, egyből felcsillant a szeme és mondta, hogy ő is oda valósi, ha arra megyek, nyugodtan menjek be hozzá és akár ott is aludhatok a házában.

Egy vicces sztorit el kell, hogy meséljek. Az indonézekre ránézve a pontos korukat nem igen lehet megmondani, főleg, amikor még 30-40 év alattiak. Ezért hát a 26 éves emberre is először mondtam, hogy simán diáknak néz ki, a középiskolás végzősök pedig úgy néznek ki, mint az általános iskolában végzősök. Az egyetemre is inkább olyanok járnak, akik inkább néznek ki középiskolásnak, mint egyetemistáknak. Na de a sztori: bementünk az osztályba, és az egyik lány kérdezett valamit, a prezentáció után pedig odajött hozzám beszélgetni. Feltűnt, hogy milyen jó angolsággal beszél, és mondtam is, hogy milyen jó az angolja. Arra csak annyit mondott, hogy igen, mert tanít, meg valahol tanul. Fura volt nekem nagyon, hogy hogy a fenébe tud máshol is tanulni, amikor középiskolás. Az még oké, hogy tanít, de az utóbbi nagyon fura volt. Bár ugye a nyelviskolákban is tanulni szoktak a diákok… :D na de aztán 1 perc után leesett a dolog, hogy hát én a tanárral beszéltem :D Mikor én ezt elmondtam a promózós társaimnak, eléggé megmosolyogták a dolgot és megkérdezték, hogy hát nem láttam, hogy más egyenruhában volt? :D Hát mondom a fene sem figyelte, ott ült a diákok között, ugyanolyan fiatal arca volt, mint a többieknek, a ruháját már meg sem néztem :D

Ennyit a promózásról, következő bejegyzésben egy kicsit szomorúbb témáról szólnék. Nem akartam már az 5. napon ilyen problémával szembesülni, de hát ez van, az élet nem mindig habos torta. Vagy már mondtam volna?

Első munkanapom

Hétfőn szerencsére nem 8ra kellett mennem dolgozni. 11-re mondta a főnök, hogy térjek be, viszont inkább hívna, mert megbeszélésen volt. Így végül csak délre kellett bemennem. Bemutatott a kollégáknak, néhány másik alkalmazottnak, valamint az iskola tulajdonosának, aki teljesen odavolt azért, hogy magyar vagyok, és egyből mondta, hogy majd elvisznek a magyar nagykövetséghez és majd szervezhetünk valami magyar napot a suliban. Aztán eljutottam egy nőhöz is, aki a nemzetközi kapcsolatokat ápolja az iskolában, és felajánlotta, hogy ha szeretnék indonéz nyelvet tanulni, akkor nyugodtan keressem fel, és tanít engem szívesen. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat és telefonszámot cseréltünk. Mivel külön bejegyzést ennek nem szeretnék szánni, most említem meg, hogy közben elkezdtem ezt a lehetőséget, már 2 alkalommal is voltam nála, és azt mondta, hogy nagyon gyorsan tanulok, és, ha így folytatom, akkor 2 hét után már elég jól fogok tudni indonézül (ugyanis az indonéz nyelv nem a világ legnehezebb nyelve, ha mondhatok ilyet).

Aztán találkoztam 2 másik emberrel is, akik azzal jöttek oda hozzám, hogy másnap mennek promózni az egyik középiskolába, ha van kedvem, akkor elmehetnék velük. És el is vinnének valami helyre enni. Hát mondom rajtam ne múljon, én benne vagyok. Erről a következő bejegyzésben mesélnék többet.

Aztán diákokkal is sikerült megismerkednem, a diákok képviselőivel, akik nagyon aranyosak voltak. Az egyik sráccal nagyon jól kijöttünk, iszonyatosan osztottuk az európai migránspolitikával kapcsolatos nézeteinket. Mindenki érdeklődött Magyarországról, úgyhogy előkerültek a magyar érmék.

Ezen a napon főnököm, Brury leültetett egyik kollégámhoz, Rullyhoz, aki elmesélte az egyetem működését, elmondta a nemzetközi programnak a lényegét, ami arról szól, hogy 2 évig kell az itteni egyetemen tanulni, 2 évig pedig Hollandiában. Tandíj természetesen van, nem tudom, hogy azért, mert hogy privát egyetem (mert privát…), vagy eleve minden egyetemen kell tandíjat fizetni. Az elsőévesek számára a tandíj összege függ attól, hogy mikor jelentkezik, és, hogy milyen felvételi pontszámot hozott az egyetemre. A második évtől pedig főleg a felvett kreditek számától és az előző évi eredménytől függ. Amúgy az eredménytől függően is lehet krediteket felvenni. Az egyetemen 1-4ig van az osztályzás, a 4-es a legjobb. 3.01 – 4.00 között 24 kredit a maximum, amit fel lehet venni, ha nagyon rossz tanuló az illető, akkor pedig csak 10et lehet felvenni. Ha így működne a magyar felsőoktatás, szerintem minden diák a 10 kreditekre menne. Bár nem tudom, hogy mennyire lenne gazdaságos :D 1 félév 12 millió rúpiába kerül, ami kb. 240 ezer Forintnak felel meg. Külföldiek viszont kapnak ösztöndíjat, ami lehet 100%, 75%, 50% és 25%. Szóval, ha itt akarnátok tanulni, akkor szóljatok nekem, ösztöndíj intézve lesz, és legalább én is meg leszek dicsérve :D

Végezetül megbeszéltük a főnökkel, hogy mi is lenne a feladatom erre a 6 hónapra. Elsősorban külföldieket kell szereznem az iskolába, főleg Ázsiából, de akárhonnan szerzek, bármi jó. Csak ne Nigériából, Kolumbiából és Afganisztánból, mert azok fekete listás országok. Akár cserediákokat is kereshetek, neki mindegy. Főleg a magániskolákra és nemzetközi iskolákra megyünk rá, hiszen nekik több pénzük van, előbb jönnének ebbe az iskolába, mint egy mezei ember gyereke. Ezért a napokban olyan országok iskoláit kezdtem kigyűjteni, mint Vietnám, Malajzia, Szingapúr, Thaiföld, India, Kambodzsa, Fülöp-szigetek, stb. Először a nemzetközi sulikat gyűjtöm ki, azokkal elkezdek foglalkozni és utána mennék rá a privát iskolákra, aztán a cserekapcsolatokra.

Második pontként a promóciót említette meg: járnom kell az iskolákat és népszerűsíteni kell a programot. Ebben mind az a szép és jó, hogy alkalmanként 125 ezer rúpia üti a markomat, és az ingyenes ebéd is biztosítva van. És a fél nap elmegy az utazással jobb esetben :D

Végül, de nem utolsó sorban segítenem kell egy AIESEC bizottság megnyitásában – ami egyelőre nagyon izgalmasnak hangzik, írtam is egy emberkének, de még nem kaptam választ :D

Ennyit az első napomról, a következő bejegyzésben a promóciós napjaimról írnék :)

Érkezésem Jakartába

Vasárnap délután szerencsésen megérkeztem Indonéziába. A bevándorlásnál én voltam az első, aki megközelítette a terepet, úgyhogy szerencsésnek éreztem magam. Az ember megkérdezte, hogy meddig leszek Indonéziában, mondom, hogy 6 hónap. Aztán rögtön mondtam is, hogy 60 napos vízumom van, amit meg kell hosszabbítanom, maximum 4 alkalommal. Először nem akarta megérteni és elkezdett pattogni, hogy hogy akarok én itt lenni 6 hónapot, amikor a vízum január 5-én lejár. Aztán tudatosítottam benne, hogy most ő per pillanat szociokulturális vízumot tart a kezében, és igenis meg lehet még 4x újítani a vízumot még annak lejárta előtt. Aztán felcsillant benne a tudomány és engedett is tovább, ahol rögtön fel is lehetett venni a bőröndöket. Amíg vártam, volt időm arra, hogy írjak a főnökömnek, hogy megérkeztem, és már nem kell sokáig várnia. Na meg persze a szokásos bejelentkezés neten, hogy megérkeztem.

A főnökömmel való üzengetések közepette kicsit sietőssé vált a hangulatom, azon voltam, hogy minél előbb kerüljek ki a reptérről és találjam meg. Szerencsétlen módon elfelejtettem pénzt váltani, úgyhogy a főnök segítségére szorultam. Elvitt a szállásig, bemutatott 3 diáknak, akik segítettek SIM-kártyát venni, úgyhogy már az este volt is Internetem. A gond viszont az, hogy a telefonnal nem tudom megosztani az internetet, úgyhogy a gépemen nincs internet.

A lakás jó, a lakóparkot szebbnek képzeltem el, nagyon nem olyan, mint az indiai, kicsit szegényesebb, koszosabb, és a medencében sem lehet fürdeni, mert koszos a víz :( A lakás a 16. emeleten van, hihetetlen nagy mocsok volt a lakásban is, úgyhogy volt/van mit takarítani. A lakásban 2 szoba van: egyik egy kicsi, másik egy nagy ágyas; egy nappali légkondival, TV-vel, egy falnyi tükörrel, asztallal és hűtővel, egy „konya”, ahol mindössze egy szekrény és egy mosdó van, valamint fürdő. Én természetesen kiválasztottam a nagyobb szobát, de nem hinném, hogy a kicsi szoba annyira rosszabb lenne. Annyival igen, hogy nincs benne ablak, de nincs is ott akkora zaj, mint az én szobámban :D A 16. emelet ellenére is lehet hallani a közlekedési zajt. Ja, mert a közlekedés az egy káosz. Végülis rosszabbra gondoltam, azt hittem, hogy a kocsik kb. nem tudnak mozogni, meg a főnök is úgy írta le az építkezéseket, mintha minden méteren építkeznének, ennek ellenére nem ilyen a helyzet, simán ki lehet menni a világos nadrágban úgy, hogy nem lesz az tiszta kosz 5 méter gyaloglás után. Indiában ugye ezt is meg lehetett oldani. Viszont ennek ellenére lehet, hogy rosszabbnak lehet mondani a közlekedési állapotokat, hiszen állandóan jönnek a leginkább motoros emberek, úgyhogy Isten tudja, hogy mennyi időt kell állni az út szélén, hogy átjusson az ember. Volt, amikor 1 perc alatt átjutottam, de volt már olyan is, hogy vártam ott pár percet, hogy át tudjak táncolni a motorosok között. Ez a tánc a méterenkénti mozgást jelentette, mindig azon az üres feleken mentem, ahol éppen nem ment jármű a közelben. Na de ezt inkább látni kéne. Hogy megnyugtassam az emberiséget, mindig figyelek arra, hogy ne egyedül menjek át, valamint, hogy a másik illető védjen, hogy ha netalántán olyan motoros jönne, aki ugyan nem áll meg, akkor ne engem üssön el, hanem a mellettem lévőt :D Fő a bajtársiasság. A forgalom miatt a közelben lévő 3 bolt közül 2-be még nem is nagyon jártam, mert a lakás túloldalán van. Igaz, az iskola is. De majd valamikor próbálok hozzájuk is betérni, hátha jobb a választék, mint az innenső oldalon.

Most minden olyan dologról nekem kell intéznem, amit Indiában Swati megcsinált. Abba nem gondoltam bele, hogy mi van, ha valami elromlik, de felvilágosítottak, hogy az áramot itt is tölteni kell, ha elfogyóban van, akkor le kell menni, fel kell tölteni valamennyivel és azt lehet használni addig, amíg ismét le nem fogy. Érzéseim szerint ez a szám 4-5 napon belül le fog fogyni, úgyhogy nem vagyok túl boldog a dologtól, hogy ezt nekem egyedül kell elintéznem :D de szerencsére a bemutatott fiúk pont itt laknak a házban, úgyhogy bármikor tudnak segíteni, amikor bajban vagyok.

Ha már az áramról beszélek, hiba lenne kihagynom ezt a sztorit, ez is csak én lehetek. Ugye hát elmondta a srác, hogy ha elmegy az áram, akkor lehet, hogy lefogyott, ha nem fogyott le, akkor meg meg kell néznem a kapcsolókat, lehet, hogy az kapcsolódott le. Hát este 6kor minden nélkül elment az áram. Dórika nagyban pakolta már a bőröndjét kifele, minden az ágyán hevert, telefonja 20%-on, töltötte – volna. Kinn sötét volt, úgyhogy annak az esélye, hogy én mindent meglássak az ágyamon, egyenlő volt a 0-val. Na gondoltam kimegyek, megnéztem, hogy már talán lemerülhetett az áramkészlet, de nem égett sehol semmi. Hát mondom, akkor a többieknél sincs semmi. Ez kicsit megnyugtatott, hiszen ez azt jelentette, hogy kisujjamat sem kell mozdítani az áram visszaszülése érdekében, mert majd az indonézek úgyis lemennek. 1 óra elteltével vissza is jött az áram, én pedig boldog voltam, bár a nagy sötétség ellenére elég jól be tudtam pakolni a cuccaimat a bőröndbe.

Az áram aztán másnap reggel sem kedvezett, amikor olyan tervvel álltam elő, hogy hajat akarok vasalni. Persze, amikor már mennem kellett a suliba, akkorra már visszajött az áram :)

Következő bejegyzésben írnék az első munka napomról :)        

Élményeim Kuala Lumpurban

Csütörtök este sikeresen földet értem Kuala Lumpur repterén, és készen álltam arra, hogy 100 km/órával fussak a bevándorlási felé és, hogy felvegyem a bőröndömet. A kiírásokat követve mentem egy jó darabig, amíg eltűnt a folyosó és 2 vágányt láttam magam előtt. Kicsit megrémültem, hogy mi lehet itt, hogy vonattal kell elmenni a bevándorlásihoz, valamint a bőröndök felvételéhez. Már akkor elkönyveltem magamban, hogy hiába indul a repülőm Jakartába délután, már 8ra kimegyek a repülőtérre, mert tuti eltévedek.

A vonatra felültem, pár perc alatt át is vitt abba az épületbe, ahol volt a bevándorlási. Valami hihetetlen módon itt sem úgy nézett ki a dolog, mint az USAban, ahol fél órákat kell várni, hogy sikerüljön bejutnod az országba, pár emberes sorban állás vár rád, és már kész is vagy – na persze ujjlenyomat és pecsét után.

Aztán jött a pénzváltás, ugyanis sikerült elkapnom egy olyan váltót, ahol nem állt sorban ember. Persze nem olyan jó árfolyamon váltották a pénzt, ezért $40-t váltottam összesen azzal a gondolattal, hogy majd másnap váltok többet a városban.

 A táska elég lassan jött ki, azalatt az idő alatt kb. mindent megoldottam az Interneten, amit csak lehet. Aztán végre találkoztam az én „kicsi” bőröndöcskémmel és mentem is venni az expressz vonatra a jegyet, és indultam lefele a vonathoz. Persze le is késtem, ami akkor ment, így várhattam fél órát a következőre. Kicsit türelmetlen voltam már, mert fél 12kor már legszívesebben az ágyban lettem volna a hostomnál, de hát mese nincs, az élet nem habos torta :D A centerig el is vitt a vonat, utána viszont még át kellett szállnom egy másik vonatra, ami valamiért már nem járt. Elkaptam az első útba eső emberkét, hogy most hát akkor mi a helyzet, aki válaszolt, hogy taxival kell menni, mert se vonat, se busz, semmi. Persze egyből az arcomra fagyott a mosoly azok után, hogy a neten olvastam, hogy éjjel az ember, főleg, ha lány ne menjen egyedül. De hát nincs mese, ott nem maradhattam, be kellett próbálkoznom.  Hihetetlen módon van a taxi, és ezért összetettem a 2 nagy tenyeremet. Egy pulthoz kellett odamenni, ahol be kellett mondani, hogy hova akarok eljutni, adták hozzá a jegyet, és a jeggyel kellett a taxishoz menni. Szal semmi olyan, hogy lehúzzák az embert, vagy alkudozni kell. Kicsit viszont féltem beülni az annyira nem szimpatikusnak kinéző egyed mögé, de 10 perc kocsikázás után problémamentesen kitett a lakóparkban, ahova mentem és mosolyogva elköszönt tőlem és minden jót kívánt.

Aztán segítségre szorultam, hogy megtaláljam a hostom lakását is, hiszen megadta, hogy az A épületben van, de az A előtt volt egy 33-as is, így én mindenhol a 33-at kerestem, de a legmagasabb szám a 7 volt. Az őr meg egy helyi lány segítségével aztán meg is találtuk és mehettem is fel a 17. emeletre.

A hostom nagyon barátságos volt, bementünk a szobába, ahol mondta, hogy helyezzem magam kényelembe. Mint kiderült, az ő szobájában voltunk, ahol egy franciaágy volt – így mondtam is neki, hogy én szívesebben aludnék a földön, mint az ágyban. Ezért kicsit haragudtam is rá, hogy nem mondta először, hogy mégis mire számítsak. A kemény föld számomra nem leányálom, főleg, hogy még szőnyeg sem volt alattam. Az elején mondogatta, hogy nyugodtan aludjak az ágyon, de kitartottam a föld mellett, ahol kb. még fordulni is úgy tudtam, hogy a szekrényt már ütögettem.

Ez az eset miatt valahogy nem voltam oda annyira, hogy másnap velem jöjjön várost nézni. Segített, hogy hogy jutok el a különböző helyekre és mentem is. Az érkezésem előtt pár nappal rám írt egy amerikai srác, hogy ő is Kuala Lumpurban lesz, ha van kedvem, akkor lóghatnánk együtt. A Merdeka tér közepén rá is írtam, hogy ugyan nincs-e kedve találkozni és akkor együtt mehetnénk valamerre. 1 órára rá ki is tűztük a találkozási pontot, addig meg egy közeli bazárban nézelődtem, amire csak úgy véletlenül bukkantam rá.

Aztán megjött a californiai Luke, aki Balin önkénteskedik, de mivel lejárt neki a tartózkodási engedélye, el kellett hagyni Indonéziát egy időre. Így Malajziába ment 1-2 hétre és megy is vissza Balira. Úgyhogy lett egy ismerősöm Balin is. Ja, azt azért had jegyezzem meg róla, hogy valami csokicsinálóknál dolgozik, és elvileg nagyon finom csokikat csinálnak :D nem kell mondanom, hogy ezt meghallottam, 2x sem kellett mondania, hogy nyugodtan keressem fel, ha Balin vagyok :D

Először elmentünk enni, ahol újra megtapasztaltam az indiai csípőset egy indiai tészta evése alatt, aztán vettük az irányt a kínai városrész felé, hogy megnézzünk egy templomot, és sétáltunk is a Madárparkhoz, ami egy nagy kalitkaként funkcionál, így a madarak között sétálhattunk. 

Itt meg is néztünk egy papagáj bemutatót, ahol különböző trükkökre betanított papagájokat mutogattak a közönségnek. Ezután elmentünk a Lake Gardensbe, a közeli parkba, ahol találtunk egy bambusz házat, oda beültünk és beszélgettünk a migrációs válságról és az USA migrációs helyzetéről. A hostomnak megígértem, hogy 6 körül otthon leszek, így fél 7kor úgy láttuk a dolgot, hogy ideje lenne hazaindulni. Olyan fél 8-8 körül haza is értem :D mire a hostom mondta, hogy ő megy bulizni, hívott is, de nem volt hozzá erőm. Elég rossz szandálra esett a választásom, ezért a nap után nagyon fájt a talpam. A hostom elment, én pedig neteztem otthon egy jót – blog írás, képek feltöltése, és alvás.

Másnap 10re beszéltük meg a találkozót Lukekal a Batu Cavesnél, egy indiai „zarándokhelynél”. Nem zarándokhely, de annyi indiai volt ott, hogy szerintem lehet, hogy mégis annak kellene nevezni :D Amúgy Kuala Lumpurban rengeteg indiai van, majdnem, hogy többen vannak, mint a malájok. Az első éjszaka után már elég jól megszoktam a kemény földet, így szépen el is aludtam, 9 helyett negyed 10kor csörgött az ébresztő. Az engem ismerő emberek tudják, hogy indulás előtt fél óra kell nekem az összekészüléshez, ami per pillanat lerövidült 15 percre. Valahogy sikerült is. Aztán a vonatok nem úgy mentek ám, mint ahogy az ember szeretné, persze itt is akkörül mehetett el a vonat, amikor odaérhettem, úgyhogy várhattam fél órát – 09:59ig. Kicsit feszült voltam, mert nem szeretek másokat megváratni, de aztán a végállomásnál kiderült, hogy Luke is azzal a vonattal jött, úgyhogy nem volt gond. Jött vele egy angol úrfi is, James személyében. Együtt vágtunk neki a helynek, valamint a több 100 lépcsőnek. 

Most így belegondolva hülye voltam, hogy nem számoltam meg őket pontosan :D De volt egy kis izomfájdalom, mire feljutottunk a tetőre. Nagyon sok majom is volt, akiktől eléggé tartottam. Főleg akkor, amikor mentem volna kifele, és az út közepén ott ült egy kifejlett példány. A másik oldalon egy indiai férfi állt, akivel eléggé ijedt képpel összenéztünk, hogy most mit csináljunk a majommal, aki bármelyik pillanatban ránktámadhat. Aztán egy japán turista oldotta meg a helyzetet: elment a majom mellett, mintha ott sem lett volna. A majom rá se bagózott, de nem ült tétlen túl sokáig, 10 másodpercen belül megindult és megtámadott egy szatyros embert. A szatyrát eltépte, a benne lévő tejet kiszedte, kibontotta és már itta is. Na én akkor szépen gyorsan elsipirceltem a tejet szürcsölő majomka mellett, hogy engem ne találjon meg még véletlenül sem. 1 óra szabadidőt kaptam a fiúktól, akik bementek a barlangba 35 ringgitért. Engem valahogy nem érdekelt, úgyhogy nem akartam befizetni rá, főleg azért nem, mert 35 ringgitért kb. 6 bő kajálást ki lehet hozni egy indiai étteremben. Ebből a 35 ringgitből SE vettem egy kókuszdiót, amivel leültem és ittam. Utálom a kókuszt, de itt valahogy nagyon megkívántam. Na hát nem mostanában lesz a következő ilyen :D

Nagyon rácsodálkoztam, hogy Malajziában nem állítják le az embert, hogy fotózkodjanak vele. Aztán nagy kókuszélvezet közben odajött hozzám egy férfiúr, feltehetőleg maláj vagy indonéz és megkérdezte, hogy nem fotózkodnék-e vele. Hoppá, hát mégis van olyan, aki szeret fényképezkedni fehér emberrel.

A fiúk végeztek és mentünk is vissza a városba. Ők a hosteljükbe akartak menni, így sajnálatos módon szét kellett, hogy váljunk, mert én folytatni akartam tovább az utam az indiai negyedben, valamint este az esti ételvásárban.

Először viszont én is enni akartam, lehetőleg olyan helyen, ahol van internet, így a centernél fel is mértem a terepet, aztán a Subwayre esett a választásom, ami a Starbucks mellett volt – így biztosra véltem a WiFit. Szépen kifizettem a 16 ringgitet egy szaros kis menüre, úgyhogy szívtam a fogamat rendesen – 2 tányér indiai kaját vehettem volna belőle. Aztán a legjobb, hogy a Starbucks nem enged minden jött-mentet hozzáférni a WiFi jelszóhoz, úgyhogy ohne WiFi :D de mivel nekem kellett az a WiFi, hogy írjak valakinek, ezért kénytelen voltam meginni egy kávét a Starbucksban. Aztán mentem is elveszni, azaz felfedezni a center környékét, hogy merre is van az indiai negyed. Mert hát a GPSem szerint próbáltam menni, ami mindig mást mutatott. A centert már körbejártam, miután elindultam egy útvonalon. A közel 5-10 perces út helyett keringtem vagy 45 percig, de megtaláltam a negyedet! Mint kiderült, először majdnem arra akartam elmenni, mert láttam is a Visna feliratokat, de nem láttam a hidat, de a forgalmas autóutat igen, ezért nem mertem arra elmenni. Na mindegy. Az indiai negyed is nagyon jó volt, vásár volt mindenhol, főleg, hogy jön a Diwali. Volt is egy bazár, ahol csináltattam hennát a kezemre. 

Igaz, nem azt a mintát rajzolta rá a csaj, amit szerettem volna, de ez sem volt rossz. Még arra megnéztem egy Buddha templomot és siettem is vissza a vonathoz, hogy elmenjek a város kb. végébe, ahova egy Couch Surfinges lány invitált meg egy esti eseményre a közeli étel piacra.

A Google Maps kicsit félreszámolta az út hosszúságát, ezért a 1.5 óra helyett fél óra alatt ott voltam, így ott várhattam 1 órát. A helyen nem volt semmi hely kajáldákon kívül, ezért úgy döntöttem, hogy maradok a vonatmegállónál és ott várom meg a 6 órát. 6 óra előtt pár perccel jött egy kanadai-kínai srác, akivel leálltunk beszélgetni, míg Iza, a maláj Couch Surfinges lány meg nem érkezett. Mikor ő is megjött, beszélgettünk kicsit, hátha valaki csatlakozik még, és mentünk is a vásárra – ahol természetesen kaja volt kaja hátán! Persze inkább maláj ételek. Vettem egy bubble tea féleséget, ettem polipot, ami nem a legolcsóbb, de polipot sem lehet minden sarkon kapni, úgyhogy egyszer élünk, vettünk egyet felesben Adammal, a kanadai-kínai sráccal. Ettem még egy olyan halas kaját, ami bele van téve valami levél közé és úgy van megsütve, ettem 3 db tekercset zöldséggel töltve, valamint vettem 2 saslik féleséget, egyiken csirkével valami piros szósszal, meg zúzát. Ezt a kettőt végül a hostom ette meg, mert nekem nem ízlett. Nagyon tetszett ez a hely, ha nem ígértem volna meg a hostomnak, hogy este 8ra hazaérek, hogy elmenjünk a Petronas tornyokhoz, akkor tuti maradtam volna, mert nagyon jókat tudtunk beszélni az alatt az 1-2 óra alatt.

Hostomhoz visszaérve lefürödtem, átöltöztem és útra keltünk. Először átmentünk a szomszédos lakóparkba, aminek a 35. emeletén egy medence volt a városi (többek között a Petronas tornyok és a TV torony) kilátással. 

Fürdés után újabb fürdésre már nem volt kedvem, meg nem akartam az időt vesztegetni. Utána elmentünk a Petronas tornyokhoz, aztán Skybarba, ami szintén egy olyan szórakozóhely, ami egy hotel 37. emeletén van tele ablakokkal, természetesen Petronas-torony kilátással. Ott csak lőttünk pár képet és mentünk is a kínai negyedbe egy szórakozóhelyre biliárdozni. Itt megismerkedtem 3 hollanddal, akiket kihívtunk játszani. Jó volt az az este.

Másnap viszont eljött a szomorú nap, amikor el kellett hagynom Kuala Lumpurt. Egy nagyon népszerű ázsiai fapados járattal jöttem, az Air Asiával, aminek nagyon jó bőrülései voltak, kényelmesek, stb. Repülőtérre menet kicsit tartottam attól, hogy a gépem törölve lesz, ugyanis nagyon sok járatot nem indítottak el az indonéz erdőtüzek miatt, aminek a füstje egészen Malajziáig kiterjedt. A Malajzián belüli járatok nagy részét törölték, de láttam egy melbournei járatot is, hogy nem indult el. Szerencsére az enyém nem volt közöttük. És való igaz volt, felszállás után nem kellett sokat várni, hogy belerepüljünk a hófehér szmogba, amiből csak leszállás előtt 1-2 perccel kerültünk ki. Ezzel pedig el is kezdődött az indonéz gyakorlatom. Az érkezésről a következő bejegyzésben írok.

A 19 órás repülőút

Október 21., 17:50. Az időpont, amikor felszáll a gépem és megkezdődik a 6 hónap 1 hetes kalandom. 

A reggel pakolósan ment el, be kellett pakolnom az utolsó pár dolgot a táskába, amit nem szívesen tettem, hiszen érzéseim szerint a táskám már bőven meghaladta az engedélyezett 23 kilót. Kinyomtatgattam a repjegyeket, lefénymásoltam az útlevelet és a vízumot, és irány Pest. A reptér előtt viszont be kellett ugrani a Tescoba, mert a barátnőmnek venni akartam ajándékot szülinapjára. 26-án ünnepli, 27 éves lesz. Ja, jakartai. Utána viszont tényleg a repülőtérre mentünk. 

A becsekkolást otthon nem csináltam meg, ugyanis nem engedte. A jegyemet az Etihad Airwaysnél vettem, viszont a Brüssels Airlinesznál is be kellett csekkolnom - így hát gondoltam, majd a repülőtéren. Ahol mondták, hogy a-a, az Etihadnál vettem a jegyemet, ezért nem tudja ő odaadni - végülis jó, hogy csak a repjegyvételnél kooperálnak ennyire, a többi meg miért is lenne érdekes :D Na nem baj, az nyugtatott meg, hogy 2 órás átszállási időnél biztos lesz arra idő, hogy ezzel kapcsolatban is fussak. Aztán kiderült, hogy a táskám is csak 21 kilót nyomott, úgyhogy igazán tehettem volna még bele pár üveg pálinkát :D De meg is ijesztett a srác, ugyanis 2 jegyet látott a rendszerben. A repjegyvételkor elkövetett baki ugyanis még mindig nem lett megoldva, a 164 ezer Forintom még mindig kering a rendszerben, de elvileg már nem sokáig - november 2.ig van zárolva az OTP szerint.

Az indulás rendben zajlott, ablak mellett ültem, néztem kifele. Ami felháborított, az az volt, hogy nem adtak kaját, sem piát. Pedig elvárható lenne, hogy a 2 órás út alatt egy nem fapados légitársaság ugyan erőltesse már meg magát annyira, hogy odanyom mindenki markába egy szelet csokit - mert erre még a LOT is képes volt, pedig aztán ők tényleg nem jók. Persze kibírom a 2 órát evés/ivás nélkül, meg végülis nem is hozzájuk vettem a jegyemet, de miért kérnek el több pénzt, mint a fapadosok, mi a többletszolgáltatás? Az, hogy fel lehet adni egy 23 kilós bőröndöt? Na mindegy. Szerencsére ez volt az első és utolsó felháborodási pontom, ami a belgákkal kapcsolatos. Na jó, talán nem. Az iszonyatosan nagy brüsszeli reptér. Az. U betű alakja van a kicsinek. Már otthon megmondtam anyáéknak, hogy tuti, hogy az egyik rész végéből a másik rész végébe kell átmennem. Félig így is történt, az egyik végéből kellett menni, de szerencsére a másik elejébe - így is 20 perc volt. Ehhez kapcsolódott pluszban a táska átvizsgálás, ami szerintem keveredett a Brüsszelből induló utasokkal a már átszállókkal, így természetesen nem 5 perc volt az egész, és az útlevél ellenőrzés, ahol kérték a beszállókártyát is. Hiába mutogattam a bőröndöm matricáját, az nem volt elég, a repjegyemet kérték. Úgyhogy elkezdődött a brüsszeli repjegymutogatásos procedúra. Megnézte a jegyem, visszaadta és mehettem is tovább. Amúgy rendes volt a pali, nem ám, mint a new yorkiak, akik az összes utast meggyilkolnák a reptéren :D Mondta, hogy a beszállókártyát rögtön a kapunál kérjem el. 

Úgy képzeljetek el, hogy akármennyi átszállási időm van, mindig rohanok az új reptereken. Mert hiába gondolja az ember, hogy van 2 szabad órája, kell azzal számolni, hogy a beszállás előbb elkezdődik, és tényleg nem lehet tudni, hogy mennyien vannak az ellenőrzésnél. 

Hát itt is azért jól jött a futás, ugyanis a kapunál volt egy kis sor, aki szintén ki szerette volna nyomtatni a beszállókártyáját. Szerencsére csak 2en voltak előttem, utánam viszont már eléggé felgyülemlett a sor. Valószínűleg nekem köszönhetően, ugyanis a szokásos nyomtatás kicsit hosszabbra sikerült - ugyanis a fiúkámnak feltűnt, hogy vízum nélkül leszek Malajziában 6 hónapot úgy is, hogy Bangkokból repülök haza. Hiába az indonéz vízum, hoppá, szedjem elő azt a foglalást, ami leírja, hogy elhagyom Kuala Lumpur területét. Úgyhogy well done Dóri, jó, hogy kinyomtattad a foglalásokat! De nincs még vége, elkezdett parázni a srác, hogy nincs meg a táskámnak a kódja, hiába van nálam a matrica, ami végülis a táskát igazolja. Hát akkor fel kell hívni a pestieket, hogy megmondják, hogy mi a táska kódja - hiszen, ha elveszik a bőrönd, akkor ezzel tudok rá hivatkozni. Úgyhogy a mögöttem lévők már bőven szidhattak rendesen, mire elkerültem a pulttól - de mindent megoldva. Annyi időm maradt, hogy elmenjek WC-re és bejelentkezzek, hogy élek még. És indultunk is. 

Természetesen most is úgy jártam, mint Indiába menet: azért mentem el Brüsszelbe 2 órás úttal és vártam ott 2 órát, hogy aztán 1 óra repülés után átrepüljünk Budapesten. :D A 6.5 órára rövidített 7 órás út nem volt rossz, sőt! A stewardessek aranyosak voltak (felszálláskor egy arab szépfiú légiutaskísérő segítette vinni a táskámat, személyre szóló, külön mutogatós fiút kaptam az ülésmegtalálás területén. De később csalódnom kellett, hogy nem csak én kaptam ilyen remek szolgáltatást :D Filmek között néztem 2 rész Jóbarátokot, 1 rész South Parkot, 1 rész Eszement Játékokat és valami csoda folytán egy indiai filmet kapcsoltam be valami indiai címmel. Nagyon tetszett a film, 2.5 órás volt, úgyhogy jól elütöttem az időt sorozatnézéssel valóban. Drámának tituálták a filmet, hamár a drámai kezdés után drámával mentesen folytatódott, ezért vártam valami drámás befejezést, de hát semmi. Egy híres hokijátékos baltázta el a büntetőt, ezért elvesztették a világbajnokságot... ráadásul Pakisztán ellen. A játék után ő volt az egyetlen, aki gratulált Pakisztánnak, ezért hazaárulónak nevezték, stb. stb. 7 év után viszont elvállalta a nemzeti hokis lányok edzését, pedig az egyesület vezére nem nagyon akart lány hokisokat Indiának. Végül aztán sikerült meggyőzni, aztán eljutott az egykor edzetlen, lusta lányok csapata az ausztrál világbajnokságra. A csapatban nagyon nehezen kovácsolódtak össze a lányok, de a végén sikerült 2 lány kivételével - ami a meccseken is nyilvánvalóvá vált, amikor nem passzolták egymásnak a lambát (nem jéghokiról van szó). Aztán végül, az utolsó meccsen az ausztrálokkal szemben tettek ez alól kivételt, mert tudták, hogy nem győzne a csapat. És így lettek világbajnokok :D Valaki mondja meg, hogy ezek után mi volt a drámai :D maximum az, hogy az egyik csaj nemet mondott a házassági ajánlatra egy olyan csávónak, aki nem tisztelte a lány vágyait. 

A kaja is nagyon jó volt, csirkét ettem gombás mártásban, krumplipürével valamilyen fűszerrel keverve. Az út végi muffin viszont meglepett - szendvicset akartam! :( Aztán megtörtént a leszállás egy olyan helyen, ahol több homokot láttam 5 perc alatt, mint eddig egész életemben :D Abu Dhabiról mesélnék, aminek a reptere nagyon közel van a Forma 1-et pályához, ami felett természetesen át is repültünk - nekem hihetetlenül bejött. Sajnos a reptérről nem ez volt a véleményem, a platz közepén kezdett el leszállni a kb. több, mint 200 ember, és vitték be őket busszal - na ez valami minimum fél órás procedúra volt, mert miért is ne megint az egyik sarokból a másikba kellene vinni az utasokat. Aztán kis futás következtében jött a táskacsekkolás, ahol akkora kavarodás volt, mint a jó édes élet. Sorok sehol, mindenhol ember, gondolom 1 időpontban érkezett le nem 1 repülő. De annyira nem volt hosszú idő a sorban állás, és lehetett menni is tovább. A várónál pedig nagy örömömre voltak napozóágy szerűségek, úgyhogy ott pihentettem meg magam a 7 órás nem alvás után. Itt viszont elhatároztam, hogy a Kuala Lumpurba tartó gépen mindenképp fogok aludni. Így is lett. A háromnegyed órás késést észre sem vettem, hiszen amint felszálltam a gépre, összekészültem és álomra döntöttem a fejem. Ez az út folyamán többször megtörtént rövidebb időkre, de nagyon jól esett. A filmek ugyanazok voltak, úgyhogy nem néztem túl sok dolgot. Valami Hawaiion készült romantikus filmet kapcsoltam be, de valami rém unalmas volt, úgyhogy csak álomba ringatónak használtam. A kaja már annyira nem volt jó, 3 menü közül lehetett választani, de abból 2ben rizs szerepelt. Így hát választottam a harmadikat, egy édes-savanyú zöldséges tésztát. Meg lehetett enni, de legközelebb nem ezt választanám (amennyiben nem a rizs a vetélytárs). Az út végi szendvics viszont vidámmá tett :D És nem szeretnék elfeledkezni az itteni arab lányka stewardessről sem, aki egyszerűen annyira cuki és aranyos volt, hogy még jobbá tette az utazásom. Mindig mosolygott, mindent megköszönt, meg amikor italt osztottak, mindig elmondta a kínálatot, hogy van szénsavas üdítő, rostos üdítő, esetleg adhat-e alkoholt... hihetetlen volt a lány. Ezért éri meg Etihaddal vagy Qatarral utazni, mert hihetetlenül utasközpontúak a stewardessek. 

Megérkeztünk Kuala Lumpurba, leszálltunk. Itt azért futottam, hogy gyorsan kiérjek a reptérről és mehessek is a hostomhoz - mivel már este 10 elmúlt. Aztán kiderült, hogy a bevándorlási és a táskafelvétel másik épületben van, ahova vonattal kellett eljutni. Na mondom ma sosem végzek... a bevándorlási viszont hamar lement, meg sem kérdezték, hogy meddig maradok az országban, vettek ujjlenyomatot, tettek pecsétet az útlevelemben, aztán engedtek az utamra. A bőröndre viszont sokat kellett várni, így csak 11kor érkeztem a városba menő vonathoz. Épp lekéstem az egyiket, így csak fél órával később tudtam indulni. Gondoltam egye fele, 1ig mennek úgyis a vonatok az átszállásnál, amint leszállok a hostomékhoz közel, csak egy köpésre lesz a szállás, nem lesz semmi gond. 

Hát de nem úgy van az! Leszálltam a központban, természetesen a csatlakozás már nem járt, úgyhogy nem volt mit tenni, taxival kellett jönnöm. A mázli az volt, hogy fix árú utaztatást találtam, ahol előre ki kellett fizetni a menetet a kasszánál, aztán vitt a taxis. Életem legrosszabb 10 perce következett, de nem történt semmi baj, a taxis minden gond nélkül elhozott a házhoz, feljöttem a hostomhoz (miután pár ember segítségét kellett kérnem a cím megtalálásához), beszélgettünk kicsit és mentem is aludni. 

Ennyit az érkezésemről, következő bejegyzésemben Kuala Lumpurról fogok mesélni. Ezt valószínűleg Indonéziából fogom már írni, viszont kérdés, hogy mikor, ugyanis a lakásban nem lesz net. 

Indulás előtti napok

Az indulás előtti napok, azaz körülbelül az utolsó  hét azzal telt, hogy felkeressek olyan indonézeket, akik nyitottak a barátkozásra. Nem mintha annyira barátságtalanok lennének, hiszen ahogy hallottam, pár éve Indonézia lett megszavazva a legbarátságosabb országnak. De lényeg a lényeg, felmentem InterPals.net online levelezőtárs keresőre, ahol ráleltem "néhány" elég aktív indonézre (ez szám szerint több, mint 500at jelent...), írtam nekik, és körülbelül majdnem vissza is írt. Úgyhogy a listán már vannak emberek, akiket meg fogok látogatni a 6 hónap folyamán, ez Bandung, Yogyakarta, Semarang és Surabaya. Semarangban eddig is volt ismerősöm, vele vagy egy éve levelezek már. 

Couch Surfinget sem hagytam ki a sorból, bár ott inkább arra kerestem rá, hogy megy-e valaki valahova olyan időpontban, ami nekem megfelelne. És lám, találtam egy lányt, aki Szumátra szigetére tervezett menni karácsony alatt, és megtetszett a dolog. Félig már lemondtam a Balis karácsonyt, hiszen ott karácsonykor iszonyatosan sokan vannak, meg az iskolával úgyis megyünk majd balira, a promóció után/előtt pedig időt is adnak arra, hogy felfedezzük a környéket - úgyhogy sajnos nem Balis képeket fogok nektek küldeni karácsonykor, hanem lehet, hogy valami mást. De egye fene, akár karácsony, akár január 12-e, ti úgyis fázni fogtok, amikor én majd valahol süttetem a hasamat ;D Na nagyképű kisasszony tovább halad a mondandójával :D

Szóval hát írtam is a lánynak, de sajnos elég hamar visszaírt, hogy le van fújva az utazás, mert rokonok mennek hozzájuk látogatni. De, hogy menne Yogyakartához közeli strandokat felfedezni, ha lenne kedvem, akkor csatlakozhatnék hozzá. Hát kedvem lenne, csak lehet, hogy a hosszabb szünetemet nem Jáva szigetén szeretném eltölteni. Aztán később mondta a szemet megcsillagtató hírét: november 14-16 között a Bromo vulkánt menne megnézni. 

Mászni egy kicsit, valamint megnézni a napfelkeltét. Indonéziában elvileg ez az egyik legszebb napfelkelte. Nem vagyok akkora napfelkelte-buzi, de nagyon érdekel a hegy, úgyhogy ezt az apróságot - csak ne mondja mindenki túl sokszor, hogy hajnali 1-2 óra körül kell kezdeni a felmenő túrát  :D - kibírom. Úgyhogy november 14-16. közöttre félig be van írva a naptárba a dolog. Még annyi teendőm van ezzel kapcsolatban, hogy a hétfői napot ki kellene valahogy kérnem a főnökömtől, aki még anno azt mondta, hogy ha valahova el akarok menni, akkor nyugodtan szóljak neki és ad szabadnapot, mert flexibilis az ember. 

Úgyhogy nagyon örülök a megismert emberkéknek, és remélem, hogy mindegyikőjükkel egytől egyig sikerül majd a találkozó :) 

A következő bejegyzésben izgalmas repülőutamat osztom meg veletek :)