Élményeim Kuala Lumpurban

Csütörtök este sikeresen földet értem Kuala Lumpur repterén, és készen álltam arra, hogy 100 km/órával fussak a bevándorlási felé és, hogy felvegyem a bőröndömet. A kiírásokat követve mentem egy jó darabig, amíg eltűnt a folyosó és 2 vágányt láttam magam előtt. Kicsit megrémültem, hogy mi lehet itt, hogy vonattal kell elmenni a bevándorlásihoz, valamint a bőröndök felvételéhez. Már akkor elkönyveltem magamban, hogy hiába indul a repülőm Jakartába délután, már 8ra kimegyek a repülőtérre, mert tuti eltévedek.

A vonatra felültem, pár perc alatt át is vitt abba az épületbe, ahol volt a bevándorlási. Valami hihetetlen módon itt sem úgy nézett ki a dolog, mint az USAban, ahol fél órákat kell várni, hogy sikerüljön bejutnod az országba, pár emberes sorban állás vár rád, és már kész is vagy – na persze ujjlenyomat és pecsét után.

Aztán jött a pénzváltás, ugyanis sikerült elkapnom egy olyan váltót, ahol nem állt sorban ember. Persze nem olyan jó árfolyamon váltották a pénzt, ezért $40-t váltottam összesen azzal a gondolattal, hogy majd másnap váltok többet a városban.

 A táska elég lassan jött ki, azalatt az idő alatt kb. mindent megoldottam az Interneten, amit csak lehet. Aztán végre találkoztam az én „kicsi” bőröndöcskémmel és mentem is venni az expressz vonatra a jegyet, és indultam lefele a vonathoz. Persze le is késtem, ami akkor ment, így várhattam fél órát a következőre. Kicsit türelmetlen voltam már, mert fél 12kor már legszívesebben az ágyban lettem volna a hostomnál, de hát mese nincs, az élet nem habos torta :D A centerig el is vitt a vonat, utána viszont még át kellett szállnom egy másik vonatra, ami valamiért már nem járt. Elkaptam az első útba eső emberkét, hogy most hát akkor mi a helyzet, aki válaszolt, hogy taxival kell menni, mert se vonat, se busz, semmi. Persze egyből az arcomra fagyott a mosoly azok után, hogy a neten olvastam, hogy éjjel az ember, főleg, ha lány ne menjen egyedül. De hát nincs mese, ott nem maradhattam, be kellett próbálkoznom.  Hihetetlen módon van a taxi, és ezért összetettem a 2 nagy tenyeremet. Egy pulthoz kellett odamenni, ahol be kellett mondani, hogy hova akarok eljutni, adták hozzá a jegyet, és a jeggyel kellett a taxishoz menni. Szal semmi olyan, hogy lehúzzák az embert, vagy alkudozni kell. Kicsit viszont féltem beülni az annyira nem szimpatikusnak kinéző egyed mögé, de 10 perc kocsikázás után problémamentesen kitett a lakóparkban, ahova mentem és mosolyogva elköszönt tőlem és minden jót kívánt.

Aztán segítségre szorultam, hogy megtaláljam a hostom lakását is, hiszen megadta, hogy az A épületben van, de az A előtt volt egy 33-as is, így én mindenhol a 33-at kerestem, de a legmagasabb szám a 7 volt. Az őr meg egy helyi lány segítségével aztán meg is találtuk és mehettem is fel a 17. emeletre.

A hostom nagyon barátságos volt, bementünk a szobába, ahol mondta, hogy helyezzem magam kényelembe. Mint kiderült, az ő szobájában voltunk, ahol egy franciaágy volt – így mondtam is neki, hogy én szívesebben aludnék a földön, mint az ágyban. Ezért kicsit haragudtam is rá, hogy nem mondta először, hogy mégis mire számítsak. A kemény föld számomra nem leányálom, főleg, hogy még szőnyeg sem volt alattam. Az elején mondogatta, hogy nyugodtan aludjak az ágyon, de kitartottam a föld mellett, ahol kb. még fordulni is úgy tudtam, hogy a szekrényt már ütögettem.

Ez az eset miatt valahogy nem voltam oda annyira, hogy másnap velem jöjjön várost nézni. Segített, hogy hogy jutok el a különböző helyekre és mentem is. Az érkezésem előtt pár nappal rám írt egy amerikai srác, hogy ő is Kuala Lumpurban lesz, ha van kedvem, akkor lóghatnánk együtt. A Merdeka tér közepén rá is írtam, hogy ugyan nincs-e kedve találkozni és akkor együtt mehetnénk valamerre. 1 órára rá ki is tűztük a találkozási pontot, addig meg egy közeli bazárban nézelődtem, amire csak úgy véletlenül bukkantam rá.

Aztán megjött a californiai Luke, aki Balin önkénteskedik, de mivel lejárt neki a tartózkodási engedélye, el kellett hagyni Indonéziát egy időre. Így Malajziába ment 1-2 hétre és megy is vissza Balira. Úgyhogy lett egy ismerősöm Balin is. Ja, azt azért had jegyezzem meg róla, hogy valami csokicsinálóknál dolgozik, és elvileg nagyon finom csokikat csinálnak :D nem kell mondanom, hogy ezt meghallottam, 2x sem kellett mondania, hogy nyugodtan keressem fel, ha Balin vagyok :D

Először elmentünk enni, ahol újra megtapasztaltam az indiai csípőset egy indiai tészta evése alatt, aztán vettük az irányt a kínai városrész felé, hogy megnézzünk egy templomot, és sétáltunk is a Madárparkhoz, ami egy nagy kalitkaként funkcionál, így a madarak között sétálhattunk. 

Itt meg is néztünk egy papagáj bemutatót, ahol különböző trükkökre betanított papagájokat mutogattak a közönségnek. Ezután elmentünk a Lake Gardensbe, a közeli parkba, ahol találtunk egy bambusz házat, oda beültünk és beszélgettünk a migrációs válságról és az USA migrációs helyzetéről. A hostomnak megígértem, hogy 6 körül otthon leszek, így fél 7kor úgy láttuk a dolgot, hogy ideje lenne hazaindulni. Olyan fél 8-8 körül haza is értem :D mire a hostom mondta, hogy ő megy bulizni, hívott is, de nem volt hozzá erőm. Elég rossz szandálra esett a választásom, ezért a nap után nagyon fájt a talpam. A hostom elment, én pedig neteztem otthon egy jót – blog írás, képek feltöltése, és alvás.

Másnap 10re beszéltük meg a találkozót Lukekal a Batu Cavesnél, egy indiai „zarándokhelynél”. Nem zarándokhely, de annyi indiai volt ott, hogy szerintem lehet, hogy mégis annak kellene nevezni :D Amúgy Kuala Lumpurban rengeteg indiai van, majdnem, hogy többen vannak, mint a malájok. Az első éjszaka után már elég jól megszoktam a kemény földet, így szépen el is aludtam, 9 helyett negyed 10kor csörgött az ébresztő. Az engem ismerő emberek tudják, hogy indulás előtt fél óra kell nekem az összekészüléshez, ami per pillanat lerövidült 15 percre. Valahogy sikerült is. Aztán a vonatok nem úgy mentek ám, mint ahogy az ember szeretné, persze itt is akkörül mehetett el a vonat, amikor odaérhettem, úgyhogy várhattam fél órát – 09:59ig. Kicsit feszült voltam, mert nem szeretek másokat megváratni, de aztán a végállomásnál kiderült, hogy Luke is azzal a vonattal jött, úgyhogy nem volt gond. Jött vele egy angol úrfi is, James személyében. Együtt vágtunk neki a helynek, valamint a több 100 lépcsőnek. 

Most így belegondolva hülye voltam, hogy nem számoltam meg őket pontosan :D De volt egy kis izomfájdalom, mire feljutottunk a tetőre. Nagyon sok majom is volt, akiktől eléggé tartottam. Főleg akkor, amikor mentem volna kifele, és az út közepén ott ült egy kifejlett példány. A másik oldalon egy indiai férfi állt, akivel eléggé ijedt képpel összenéztünk, hogy most mit csináljunk a majommal, aki bármelyik pillanatban ránktámadhat. Aztán egy japán turista oldotta meg a helyzetet: elment a majom mellett, mintha ott sem lett volna. A majom rá se bagózott, de nem ült tétlen túl sokáig, 10 másodpercen belül megindult és megtámadott egy szatyros embert. A szatyrát eltépte, a benne lévő tejet kiszedte, kibontotta és már itta is. Na én akkor szépen gyorsan elsipirceltem a tejet szürcsölő majomka mellett, hogy engem ne találjon meg még véletlenül sem. 1 óra szabadidőt kaptam a fiúktól, akik bementek a barlangba 35 ringgitért. Engem valahogy nem érdekelt, úgyhogy nem akartam befizetni rá, főleg azért nem, mert 35 ringgitért kb. 6 bő kajálást ki lehet hozni egy indiai étteremben. Ebből a 35 ringgitből SE vettem egy kókuszdiót, amivel leültem és ittam. Utálom a kókuszt, de itt valahogy nagyon megkívántam. Na hát nem mostanában lesz a következő ilyen :D

Nagyon rácsodálkoztam, hogy Malajziában nem állítják le az embert, hogy fotózkodjanak vele. Aztán nagy kókuszélvezet közben odajött hozzám egy férfiúr, feltehetőleg maláj vagy indonéz és megkérdezte, hogy nem fotózkodnék-e vele. Hoppá, hát mégis van olyan, aki szeret fényképezkedni fehér emberrel.

A fiúk végeztek és mentünk is vissza a városba. Ők a hosteljükbe akartak menni, így sajnálatos módon szét kellett, hogy váljunk, mert én folytatni akartam tovább az utam az indiai negyedben, valamint este az esti ételvásárban.

Először viszont én is enni akartam, lehetőleg olyan helyen, ahol van internet, így a centernél fel is mértem a terepet, aztán a Subwayre esett a választásom, ami a Starbucks mellett volt – így biztosra véltem a WiFit. Szépen kifizettem a 16 ringgitet egy szaros kis menüre, úgyhogy szívtam a fogamat rendesen – 2 tányér indiai kaját vehettem volna belőle. Aztán a legjobb, hogy a Starbucks nem enged minden jött-mentet hozzáférni a WiFi jelszóhoz, úgyhogy ohne WiFi :D de mivel nekem kellett az a WiFi, hogy írjak valakinek, ezért kénytelen voltam meginni egy kávét a Starbucksban. Aztán mentem is elveszni, azaz felfedezni a center környékét, hogy merre is van az indiai negyed. Mert hát a GPSem szerint próbáltam menni, ami mindig mást mutatott. A centert már körbejártam, miután elindultam egy útvonalon. A közel 5-10 perces út helyett keringtem vagy 45 percig, de megtaláltam a negyedet! Mint kiderült, először majdnem arra akartam elmenni, mert láttam is a Visna feliratokat, de nem láttam a hidat, de a forgalmas autóutat igen, ezért nem mertem arra elmenni. Na mindegy. Az indiai negyed is nagyon jó volt, vásár volt mindenhol, főleg, hogy jön a Diwali. Volt is egy bazár, ahol csináltattam hennát a kezemre. 

Igaz, nem azt a mintát rajzolta rá a csaj, amit szerettem volna, de ez sem volt rossz. Még arra megnéztem egy Buddha templomot és siettem is vissza a vonathoz, hogy elmenjek a város kb. végébe, ahova egy Couch Surfinges lány invitált meg egy esti eseményre a közeli étel piacra.

A Google Maps kicsit félreszámolta az út hosszúságát, ezért a 1.5 óra helyett fél óra alatt ott voltam, így ott várhattam 1 órát. A helyen nem volt semmi hely kajáldákon kívül, ezért úgy döntöttem, hogy maradok a vonatmegállónál és ott várom meg a 6 órát. 6 óra előtt pár perccel jött egy kanadai-kínai srác, akivel leálltunk beszélgetni, míg Iza, a maláj Couch Surfinges lány meg nem érkezett. Mikor ő is megjött, beszélgettünk kicsit, hátha valaki csatlakozik még, és mentünk is a vásárra – ahol természetesen kaja volt kaja hátán! Persze inkább maláj ételek. Vettem egy bubble tea féleséget, ettem polipot, ami nem a legolcsóbb, de polipot sem lehet minden sarkon kapni, úgyhogy egyszer élünk, vettünk egyet felesben Adammal, a kanadai-kínai sráccal. Ettem még egy olyan halas kaját, ami bele van téve valami levél közé és úgy van megsütve, ettem 3 db tekercset zöldséggel töltve, valamint vettem 2 saslik féleséget, egyiken csirkével valami piros szósszal, meg zúzát. Ezt a kettőt végül a hostom ette meg, mert nekem nem ízlett. Nagyon tetszett ez a hely, ha nem ígértem volna meg a hostomnak, hogy este 8ra hazaérek, hogy elmenjünk a Petronas tornyokhoz, akkor tuti maradtam volna, mert nagyon jókat tudtunk beszélni az alatt az 1-2 óra alatt.

Hostomhoz visszaérve lefürödtem, átöltöztem és útra keltünk. Először átmentünk a szomszédos lakóparkba, aminek a 35. emeletén egy medence volt a városi (többek között a Petronas tornyok és a TV torony) kilátással. 

Fürdés után újabb fürdésre már nem volt kedvem, meg nem akartam az időt vesztegetni. Utána elmentünk a Petronas tornyokhoz, aztán Skybarba, ami szintén egy olyan szórakozóhely, ami egy hotel 37. emeletén van tele ablakokkal, természetesen Petronas-torony kilátással. Ott csak lőttünk pár képet és mentünk is a kínai negyedbe egy szórakozóhelyre biliárdozni. Itt megismerkedtem 3 hollanddal, akiket kihívtunk játszani. Jó volt az az este.

Másnap viszont eljött a szomorú nap, amikor el kellett hagynom Kuala Lumpurt. Egy nagyon népszerű ázsiai fapados járattal jöttem, az Air Asiával, aminek nagyon jó bőrülései voltak, kényelmesek, stb. Repülőtérre menet kicsit tartottam attól, hogy a gépem törölve lesz, ugyanis nagyon sok járatot nem indítottak el az indonéz erdőtüzek miatt, aminek a füstje egészen Malajziáig kiterjedt. A Malajzián belüli járatok nagy részét törölték, de láttam egy melbournei járatot is, hogy nem indult el. Szerencsére az enyém nem volt közöttük. És való igaz volt, felszállás után nem kellett sokat várni, hogy belerepüljünk a hófehér szmogba, amiből csak leszállás előtt 1-2 perccel kerültünk ki. Ezzel pedig el is kezdődött az indonéz gyakorlatom. Az érkezésről a következő bejegyzésben írok.