Promóciók a középiskolákban

Eddig 2 promóción vettem részt, az egyik egy számítástechnikai iskolában volt, a másik pedig egy keresztény iskolában. Mindkét intézmény nagy volt. Azt gondoltam, hogy itt Indonéziában elég puritán körülmények uralkodhatnak egy középiskolában, de ez nem egészen így volt, mindenhol csupa tisztaság, légkondi, tiszta egyenruha, stb. stb. Aztán lehet, hogy mindegyik privát volt – a keresztény biztosan, mert azt mondták is.

Ami mindkét iskolában közös volt, és van egy olyan érzésem, hogy a következő helyeken is meglesz ez a tapasztalat: iszonyatosan nem akarnak angolul beszélni a gyerekek, hiába értik meg, hogy mit mondok, nem akarnak megszólalni – az egyik tanár mondta, hogy ez azért van, mert általában kiröhögik egymást, ha tévesztenek, ezért inkább nem is szólalnak meg. Aztán ugye a tinédzser kor ugyebár arról szól, hogy minél vagányabbnak tűnjünk a barátaink előtt azzal, hogy beszólunk a tanároknak vagy éppen annak a külföldinek, aki nem tud indonézül. Mindkét iskolában találkoztam ezzel a jelenséggel, de inkább az elsőben volt ez jelentősebb, főleg az egyik osztálynál, ahol pár fiú nagyon mondta ott a magáét indonézül. Kicsit lelkileg meg is viselt a dolog, de aztán egyből jobb kedvem lett, amikor a következő osztályba bementünk, és ott volt a sok mosolygós lány – velük csináltunk egy csoportképet is.

A számítástechnikai iskola igazgatónője egy roppant aranyos (és nagyon szép!) asszony volt, akivel elkezdtünk beszélgetni, megkérdezte, hogy vannak-e itt barátaim. Amikor mondtam neki, hogy 2 barátnőm Depokban, egyik nagyon közeli városban lakik, egyből felcsillant a szeme és mondta, hogy ő is oda valósi, ha arra megyek, nyugodtan menjek be hozzá és akár ott is aludhatok a házában.

Egy vicces sztorit el kell, hogy meséljek. Az indonézekre ránézve a pontos korukat nem igen lehet megmondani, főleg, amikor még 30-40 év alattiak. Ezért hát a 26 éves emberre is először mondtam, hogy simán diáknak néz ki, a középiskolás végzősök pedig úgy néznek ki, mint az általános iskolában végzősök. Az egyetemre is inkább olyanok járnak, akik inkább néznek ki középiskolásnak, mint egyetemistáknak. Na de a sztori: bementünk az osztályba, és az egyik lány kérdezett valamit, a prezentáció után pedig odajött hozzám beszélgetni. Feltűnt, hogy milyen jó angolsággal beszél, és mondtam is, hogy milyen jó az angolja. Arra csak annyit mondott, hogy igen, mert tanít, meg valahol tanul. Fura volt nekem nagyon, hogy hogy a fenébe tud máshol is tanulni, amikor középiskolás. Az még oké, hogy tanít, de az utóbbi nagyon fura volt. Bár ugye a nyelviskolákban is tanulni szoktak a diákok… :D na de aztán 1 perc után leesett a dolog, hogy hát én a tanárral beszéltem :D Mikor én ezt elmondtam a promózós társaimnak, eléggé megmosolyogták a dolgot és megkérdezték, hogy hát nem láttam, hogy más egyenruhában volt? :D Hát mondom a fene sem figyelte, ott ült a diákok között, ugyanolyan fiatal arca volt, mint a többieknek, a ruháját már meg sem néztem :D

Ennyit a promózásról, következő bejegyzésben egy kicsit szomorúbb témáról szólnék. Nem akartam már az 5. napon ilyen problémával szembesülni, de hát ez van, az élet nem mindig habos torta. Vagy már mondtam volna?