Hihetetlen sok idő után végre rászántam magam, hogy
folytassam blogomat, mégpedig a bandungi kiruccanásomat.
Egy csütörtöki napon történt, amikor este fél 10kor rámírt a
főnököm, hogy el akarok-e menni Bandungba vele, 2 másik tanárral és a japán
cserediákokkal… másnap. 1 napos volt a túra, ezért éreztem, hogy kicsit korán
fogunk indulni, de hát egye fene, persze, hogy menni akarok! Nagyon örültem,
hogy elhívott, abszolút nem számítottam rá, hogy végül eljutok Bandungba.
Sajnálatos módon a bandungi ismerősömnek nem tudtam szólni a látogatásomról,
úgyhogy vele nem tudtam összefutni.
Másnap hajnali 5kor indultunk neki az egyik minibusszal a 3
órás túrának. Az úton majdnem mindenki aludt, kivéve, aki éppen nem indonéz
volt. Hihetetlen, hogy milyen alvási szokásaik vannak, hajnali 2kor még meg
lehet őket találni, hajnali 5kor meg már fenn vannak… hogy ezek mikor alszanak,
az számomra rejtély marad.
A reggelt egy kis étterem féleségnél kezdtük, ahol megittuk
a reggeli ébresztő kávét, és ettünk néhány snacket: tofut és sült banánt. A
tanárok nem akartak rizst venni nekünk, azt mondták, hogy akkor nem lennénk
éhesek délben. Mivel ők állták a napot (vagy az iskola, ki tudja), nem akartam
mondani, hogy én aztán 0-24 órában képes vagyok az evésre, úgyhogy engem aztán
ne féltsenek. Jót beszélgettünk a japánokkal, bár nincs túl jó angol tudásuk.
Eléggé fura, ugyanis mondták, hogy az egyetemen Japánban nyelveket tanulnak és
angol-indonéz nyelvre vannak szakosodva. Hát, ahhoz képest az angolt annyira
nem tudják sajnos :( de fő a bátorság, hogy merték használni. A főnököm mondta
nekik, hogy mennyi helyre mentem már a világon, úgyhogy arról kezdtünk el
beszélgetni, valamint a Couch Surfingről, hogy azt használom az utazásaim
alatt.
Utána egy vulkáni kráterhez mentünk el Bandung közelébe. Hát
miért is ne, ott is meg volt szabva a helyi ár és a külföldi „bulé” ár, a
különbség pedig tízszeres: helyieknek 20 ezer rúpia, míg a fehérnek, nagyon
feketének, valamint az olyan barnának, aki nem beszéli a „Bahasa”-t (Malajziában
is hasonló a beszélt nyelv, amikor malájokkal utaztam, hihetetlenül könnyen
bejutottak mindenhova helyi áron), azok pedig fizethettek 200 ezer rúpiát. Okos
személyem természetesen a napra táskát váltott, és a velem lévő táskából
sikeresen kifelejtettem a belépő kártyámat, valamint a levelet, hogy gyakornok
vagyok a Budi Luhurnál. Mindenesetre gondoltam, hogy ott vagyunk egy
minibuszban, amin óriási betűkkel van az Universitas Budi Luhur felirat, van
benne 3 tanár és 5 japán diák – akkor az a szerencsétlen fehér csak nem lehet
turista. Makassarban Ayu és Putri minden gond nélkül megvették nekem a helyi
jegyet anélkül, hogy elkértek volna bármilyen levelet… na itt a tanárok nem
próbáltak meg alkudozni, így hát ki kellett fizetni a külföldi belépőt. Nem
hibáztatom őket, mert a kiinduló probléma az én memóriám volt, de meglepődtem,
hogy ennyire mindegy volt nekik, hogy mennyit is kelljen fizetni.
A vulkán amúgy nem volt nagy szám, 200 ezret nagyon nem ért
meg, de azért jól éreztük magunkat. Ebbe az is beletartozott, hogy minden 5.
méteren meg kellett állni képet csinálni. Az indonézek nagyon szeretnek képeket
csinálni, ők tipikusan azok a turisták, akik menni nem nagyon szeretnek, csak a
lényeget akarják megnézni és azzal csinálni 5 ezer képet. Így hát attól –
sajnos – nem kellett félnem, hogy lejárom a lábamat a sok sétálástól. A
fotózkodás pedig tényleg úgy működött, hogy mindenki mindenkivel
fényképezkedett, csoportosan, párosan, egyénileg… elmondhatom magamról, hogy az
addigi idő alatt nem készült rólam annyi fénykép Indonéziában, mint ott a
vulkánnál.
2 óra fotózkodás után elindultunk ebédelni egy rettenetesen
szép helyre. Leginkább családokra volt tervezve, van játszótér, van ott tó is,
rizsföld, és hihetetlen aranyos házikók és „tojások”, ahol szintén lehet enni.
A menüről sajnos nem választhattunk akármit, és csak vizet ihattunk, mert olyan
drága volt a hely. Én egy kicsit felturbózott sült rizst ettem 70 ezer rúpiáért
(na már most egy ilyen általában 30 alatt megvan, de nem tudom, mert nem nagyon
szeretem a sült rizst). De amúgy finom volt.
Ezután egy „angklung” előadásra mentünk. Az angklung népi
hangszer, nagyon aranyos hangja van. Volt tánc, ének, na meg persze az angklung
is szerepelt. A végén mindenki kapott egy angklungot és játszhattunk vele.
Minden sziget angklungjának más hangzása volt, így a játék élvezetes is volt.
Jómagam Nusa Tengarra angklungját kaptam meg, ami nem a legszerencsésebb, mert
a 2. legmagasabb hangot hallatta, a játék során pedig ez iszonyat ritkán
szerepelt. Na de mutatok nektek egy kis videót az egyik számról, hogy azért
mégis csak tudjátok, hogy miről beszélek:
Jött is a vacsora idő, amikor elmentünk egy outlet
féleségbe. Jól nézett ki, de mivel nem imitációk voltak, ezért nem vettem
semmit. Rendeltünk vacsorát, de mindenki arcán látszódott a csalódottság,
miután kihozták az adagot. Én csirkés pirított tésztát rendeltem, ami nem volt
túl sok, de vacsora gyanánt megtette. Hírem ment a főnök felé, hogy iszonyat
sokat tudok enni, ezért félt, hogy nem lesz elég, hiába győzködtem, hogy bőven
elég volt, rendelt még egy sült rizst az éhen maradóknak – amit nekem kellett
befejeznem, mert mire kijött, hirtelen senki sem volt már annyira éhes, hogy
egyedül megegye az adagot.
Az estét, és Bandungot egy nagyon hangulatos másik
étteremben zártuk le, ahol ettünk desszertet. A baj viszont az volt, hogy sötét
volt, így a kilátásáról híres hely kilátása kb. nem volt semmilyen. Egy jeges
desszertet ettem, aminek a lényege, hogy lereszelik a jeget, és azt
összekeverik különböző gyümölcsökkel és szirupot tesznek bele.
A visszaúton az indonézeken kívül megint bealudt mindenki,
bár én csak az út feléig tudtam aludni, annyira kényelmetlen volt a busz.
Következő bejegyzésemben a Hong Kongba tett utamról mesélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése